Zene

Egy gimnáziumi osztálykirándulás vagy egy életmódrovat persze nem szól másról, mint a baromkodásról. Túlkoros debilek lötyögnek a buszon, műanyag vödröket hánynak tele, hülyék faltól falig. Guide-okat írnak, okostojáskodnak, régi ötleteket kérődznek vissza, újrarágják, kiköpik. A videóbolti eladók meg egy külön fajta, szervileg rágyógyultak az ekránra, másodpercről másodpercre, snittről snittre tudnak olyan filmeket, mint például a The Attack of the Killer Tomatoes (A gyilkos paradicsomok támadása), ha nem törik el a nyakuk, le tudják szopni a saját faszuk, mint Randal a Clerksben (magyarul: Shop-Stop), de eltörik, tehát mégsem tudják. Hasonlóképpen a balett-táncosok, kőfaragók és a katonazenészek is. Az utóbbiak is hat részből rakják össze a szimbolát.

Nomád magyarok biztosan örömmel vették észre, hogy Flusser megjelent a hazai könyvpiacon. Ez a prágai-brazíliai filozófus a posztmodern határvidékén portyázott, és írásait jobbára könnyed, világos modor, valamint meglepő, de frappáns egyszerűsítésekkel operáló érvelési technika jellemzi. Többek szerint ezzel mindenki nyert - egy csapásra áttekinthetőbbé váltak nehézsúlyú bölcseleti problémák, igazolva, hogy a filozófiával való foglalkozás nem minden esetben a patologikus állapot jele.

A könyv (A csodaöreg; természetrajz) a 111. oldalnál nyílt ki. (És a 110. oldalnál, mellette.) Azonnal megdöbbentem: "Öngyilkosságra készülődöm, de" Ez az első sor. Érdekelni kezdett, mire jut, aki így indít. Antonin Artaud öngyilkosság-elméletét (-gyakorlatát) többször idézhettem (fordíthattam; az 1920-as évek derekát jelző szürrealista levelek, na, mondjuk így, matériájából), és Artaud azt mondja, ő létezni nem akarna, nem meghalni akarna, mert senki sem biztosíthatja őt, él-e ő, valóban elébe siet-e valami jobb sorsnak, ha erőszakkal stb., továbbá: ha semmiféle cselekvés eredményességében (ld. a szürrealisták és a társadalmi forradalom, Artaud bírálásában), miért, miért nem, nem hisz, tehát ha nem hisz (ilyenekben), miért hinne épp az öngyilkosság értelmében (lényegi sikerességében stb., s abban a tettben, ami - gyakorlatilag - az) (az öngyilkosság). Tehát tőle ez lelki-fizikailag távol áll, számára ez abszurdum stb. Erre kinyílik ez a könyv ezen a 111. oldalon.

(Egyes szakmai kérdésekben nyújtott szíves segítségéért köszönet G. B. T. kisasszonynak.)

Csak semmi kishitűség, semmi aggodalom. Bár a Little Axe még az ismeretlenebb nevek közül való, s két albumából (The Wolf That House Built, 1994, és Slow Fuse, 1996) is csak a második került most forgalomba hazánkban, pillanatok alatt összeállhat a kép: a zenekar négyesztendős működésének legalább tizenöt éves története van. Skip McDonald - gitár, Keith Le Blanc - dobok, Doug Wimbish - basszus, s a keverő mögött Adrian Sherwood, ugye, máris otthon vagyunk.

Ott vannak szépen, egymás mellett, a CD-füzetke középső lapján, társak korban, testvérek bűnben és bocsánatban. Balra az élő, jobbra, aki belehalt. Az élő, simára sütött új frizurájával, lehunyt szemmel imádkozik, lemezét a halott emlékének ajánlja, a halott meg ránk néz, homlokán hullámvonalba rendeződő kérdőjelek, nyakában vastag aranyláncon lógó Death Row-logo: ember, csuklyával a fején, villamosszékben. A halott: Tupac Amaru Shakur (1971-1996). Névadója, a 18. századi lázadó perui indián mai utódai hónapok óta laknak túszaikkal társbérletben a limai japán nagykövetségen, aminek talán vérfürdő lesz a vége, ahogy Tupac/2Pac is vérben végezte, Las Vegasban. Máig nincs meg a gyilkos, a nagy ember pedig, aki a Suge Knight névre hallgat, és akinek szintén jutott a kocsijukra szórt golyókból, biztos mondhatna valamit, mégsem segíti a nyomozást, panaszolják a zsaruk, naná, vaj lehet az ő kopasz fején is.

Párnakönyv (The Pillow Buck); színes, angol-francia-holland, 1996, 126 perc; rendezte: Peter Greenaway; fényképezte: Sacha Vierny; szereplők: Vivian Wu, Joshy Oita; bemutatja a Budapest Film

Györe Balázs minden bizonnyal a valóságban is létezik. A borítón fénykép: a szerző (gondolom), felesége (valószínűleg) és a könyv egyik főszereplője, Keszthelyi Rezső (ő az, őt ismerem).

Vannak pillanatok a mozikban, amikor olyan csend van, hogy a szomszéd hormontevékenységét is hallani, pedig megy közben a film; de ezek a filmek ritkák. A Kansas City ilyen, vagy majdnem ilyen, félúton a mestermű és a mestermunka között.

Valamikor rég, pontosabban épp százegy éve, hogy megnyitották a Royalt. Igazi, fényes, nagykörúti Grand Hotel volt, ma feledésre érdemes, csihi-puhi filmeket játszó omlatag épület. A Nagy Szállóban mindig kéznél volt a bajuszsütővas, ügyeltek rá, hogy a vendég fogkeféje a hotel ízléses és higiénikus, a két végén öt-öt szellőzőlyukkal ellátott porcelán fogkefetartó szelencéjébe kerülhessen. A mosdókészlet ugyan rózsaszínű, de fajansz, és nemcsak a Royal képeivel díszítették, hanem a kisebb kísérő képeken az ország nevezetességeire is felhívták a figyelmet. A szállodai padlókefék legjobbjai pedig "Bucarest" márkanévre hallgattak. Volt Szálloda Újság, ami "naponta ingyen adatik a szállodai vendégnek", mégpedig magyar, francia és német nyelven. Második oldalán például arról olvashatunk, "Melyik színházba megyünk ma?", a hetediken arról, "Hová rándulhatunk ma ki?", és végül eligazítás "Elutazóknak és olyanoknak, kik a fővárosban ismeretlenek".

Talán dialmat vizsgára készültem, kötelező olvasmány a Kínai filozófia (!) Ókor három komor kötete, ehhez valamit innom kell. Keményebb fű nem lévén, gondoltam, teát iszom kávéval - dupla dopping, dupla élvezet. Kis autopress kávéfőzőmbe víz helyett teát töltöttem, s kávé helyett teafűvel tömtem tele, s vártam. Hiába. Viszont a kávéfőző fölizzott, maradandó nyomot hagyva starthelyén, a parkettán, s egy nikkel kávéfőző-ufó lebegett a Nagyvárad tér, a SOTE épülete fölött. Így változtattam albérletet.

A brit és francia artkino ´68 utáni, hanyatlott korszakát és a teuton diadalmenetet követően a 80-as években az olaszok alászállására került sor; a Deutsch még tartotta magát. Majd, már a folyó évtizedben, teljessé vált a fordulat. Az atlantiak zászlaja tartósan fenn lobog, míg a tengelyhatalmaké csüngedezik, alig lebbenget. Ami a szigetek erőit illeti, Jarman kidőlt, de időközben előlépett Davies és Ridley, veszettül működik Greenaway, megjött Borthwick, Boyle meg még hét vagy tizenkét alak, míg rendíthetetlenül megvan számos veterán. Közülük főként Frears és Leigh szívósak nagyon az értékteremtésben; ők (a korosabb Loachot leszámítva) kötődnek leginkább a 60-as évek eleji ánglius filmművésziskola örökéhez. Nem oly dühödöttek ugyan, és nem is monokrómban forgatnak, mint az akkori Reisz vagy Richardson. Átoldva tartják életben a tárgyi és szemléleti hagyományt.

Minden jó, ha vége jó, egymáséi lettek a Quimby és a PolyGram.

"Pöcs a Fehér Házban? Nem ez lenne az első eset. Megint összetört egy tankhajó, ott van a sugárzás. A szemét. A rovarirtó szerek, a mérgező hulladék, és a szabad vállalkozás ... a kormányzatban a középszerűség uralkodik, és önérdek is. Bajok vannak Izraelben. Mindezek nem puszta tévhitek. Nem ő találta ki őket. Hamarosan klónozni fogják az embriókat, eladásra, hecc kedvéért, meg pótalkatrésznek. Emberek, akik nem termelnek semmi megfoghatót, milliókat keresnek puszta tulajdonváltással. A hidegháborúnak vége lett, de a földön még mindig nincs béke. Semminek sincs értelme, és semmi másnak sem. Az emberek mindenfélét csinálnak, anélkül, hogy tudnák, hogy miért, aztán megpróbálják kitalálni.