„Sokszor kell magyarázkodnom” – Kovalik Balázs operarendező

  • Kling József
  • 2018. április 22.

Zene

Johann Adolph Hasse Artaserse című operájával nyitják újra az elmúlt években renovált 18. századi barokk színházat, a bayreuthi Markgräfliches Opernhaust. Az előadást a Budapesti Tavaszi Fesztiválon mi is láthatjuk. A rendezővel arról beszélgettünk, miért kontraproduktív a menekültkérdés színházi ábrázolása, miért válik olykor kínossá a magyarsága, és hogy haldoklik-e az opera.

Magyar Narancs: Metastasio Artaserse című librettója a 18. század egyik legnépszerűbb szövegkönyve volt, több tucat operában dolgozták fel. Indokolt ez a népszerűség mai szemmel?

Kovalik Balázs: Az a meggyőződésem, hogy az eredeti műben a szerző felvilágosult, filozofikus, emberarcú uralkodóként ábrázolja Artaxerxészt (a perzsa uralkodó olasz neve Artaserse – a szerk.). Azok az uralkodók, akik szívesen azonosultak ezzel a képpel, pozitívan látták és láttatták magukat a darabon keresztül. Nem szerelmes kalandor és nem is diktátor a címszereplő, hanem valaki, aki az igazságot keresve tépelődik azon, mi is a leghelyesebb. Természetesen a cselekmény fő mozgatója az intrika, ahogy a barokk operák tömkelegében.

false

 

Fotó: Nagy Attila / Müpa

MN: Lehet ennek bármi aktualitása a mai európai és különösen a magyar politikai klímában?

KB: Erre jelenleg nem sok fogékonyság mutatkozik a világpolitikában. Amúgy az előadásunkban Artaxerxész figurája még csak meg sem jelenik.

MN: Ez amolyan kovalikos csavar a rendezésben?

KB: Németországban a 90-es évek nagy fellángolása után mára az egész barokk szappanopera-világ lerágott csont, a re-reneszánsza is lejárt. Ettől ezek még csodálatos zenék és remek, inspiratív szövegek. Kerestem egy új nézőpontot, narratívát. Nem a darab cselekményét meséljük el, hanem arra koncentrálunk, milyen párhuzamok vannak a darab figurái és történései, illetve a bayreuthi operaházat építtető porosz hercegnő, Wilhelmine éle­té­nek momentumai között. Visszaemlékezéseit, levelezését olvasva feltűnőek az egybeesések: a királyi udvarban dúló családi belharcok és intrikák, testvéréhez, a későbbi Nagy Frigyeshez kötődő testvéri szerelme, az apa, Frigyes Vilmos király brutalitása, a házassággal önmagát feláldozó lánytestvér vívódásai. A széleskörűen képzett Wilhelmine saját alkotásaiban, szövegkönyveiben, operáiban, festményein is szüntelenül saját életélményeinek feldolgozásával és ábrázolásával találkozunk.

MN: Fontos, hogy legyen valami kapcsolat a mával, vagy lehet puszta üveggyöngyjáték is a rendezés?

KB: Hogy egy előadás mennyire radikálisan vagy mennyire utalásszerűen mutatja fel a mához való kapcsolatot, az darab- és helyzetfüggő. Mostanában nagyon népszerű például a menekültkérdéssel foglalkozni. Színpadi ábrázolásáról a német színházi szakma már tudományosan értekezett.

MN: És mire jutott?

KB: Hogy bizonyos formájában mennyire kontraproduktív. Furcsa cirkuszi majommá teszi a témát. Az ember elmegy a színházba, jól megnézi, milyen nehéz a menekültek beilleszkedése, és akkor az egész ki van pipálva. A színház sok esetben leveszi a lelkiismereti terheket a vállunkról. Katarzis van, megráz a sztori, és ezzel letudtuk a kötelességünket.

MN: De hát a színház létezése óta pont azzal érzékenyíti a társadalmat, hogy felmutatja az aktuális problémákat, szembesít és empátiát ébreszt, amitől az utcán szembejövő menekültet nem fogják potenciális terroristának nézni.

KB: Ez nagyon ideális felfogás, de a tömeg esetében nem feltétlenül működik így. Aki képes az empátiára, eleve sem gondolja, hogy a szembejövő migráns potenciális terrorista, tehát a színház őt valóban megerősíti ebben. Aki viszont nem így gondolkodik, azt nem.

MN: Ezzel azt mondja, a színház, az opera valóságra, a társadalomra gyakorolt hatása illúzió, sőt kontraproduktív?

KB: Nem, ezt egyáltalán nem mondom. Csak azt mondom, nagyon nehéz megtalálni azt a formát, hogy a színpadon megjelenő művészi utalás ne olyan direkt módon jelenjen meg, ami közhellyé degradálja a társadalmi problémát. Sok darab azért válik unalmassá, mert túlságosan egy az egyben aktualizáljuk. A zsarnok király az Putyin, Trump… Az egyik szereplő jöjjön be öltönyben, hasonlítson Merkelre. Ezen kicsit derülünk, értjük az utalást, és azt mondjuk, ez egy mai előadás. A király a miniszterelnök, a szerelme a titkárnő, és ezek révén konkretizáljuk a történetet. A kérdés az, mindez valóban empátiát ébreszt-e a nézőben. Vajon arra indítja-e, hogy az előadás után kritikus szemmel nézze a saját társadalmi berendezkedését, vagy pont azt erősíti, hogy nem tudunk ezzel mit kezdeni, és a színház csak a feszültségtől segít megszabadulni. Ebben látom az aktualizálás csapdáját. A szájbarágás nem feltétlenül teremt katarzist. Nehéz megtalálni a mértékét, hol, hogyan, mikor utaljunk a mára.

MN: A politika is oka annak, hogy 2010-ben eltűnt a magyar színházi életből, és immár közel egy évtizede Németországban él és dolgozik? (Kovalik Balázs a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem operatanszék-vezetője, az Őszi Fesztivál művészeti vezetője volt – a szerk.)

KB: Hirtelen elfogyott körülöttem a levegő, egyszer csak nem volt munkám. Valamit lépnem kellett, hogy meg tudjam venni a párizsit. Jött a változás a politikában, és az a politika sok mindent másképp gondolt. Azóta pontosan látjuk, miképp. A politikai, emberi és szakmai nézőpontok mindig, mindenkor összemosódnak, ezért nem szeretek csak hatalmi döntésekre hivatkozni. Minden igazgatónak, intendánsnak a saját felelős döntése, hogy kivel dolgozik.

MN: Lényegében emigrált?

KB: Másképp látom. Nem akarom magamat olyan nagyokhoz hasonlítani, mint amilyen például Lorenzo Da Ponte volt, aki Olaszországot elhagyva Bécsben udvari költő lett, majd Londonban élt tíz évet, végül kivándorolt Amerikába, és New Yorkban megalapította az első operaházat. Migráns volt vagy nem? Mi, művészek – ha a rendezőt is annak tekintjük – vándorcigányok vagyunk. Az ekhós szekérrel sem lehetett megállni mindenütt, és előadni a darabot, csak ott, ahol volt rá igény. Européer vagyok, az opera pedig nemzetközi műfaj.

MN: Mostanában Orbán Viktor menekültellenességétől, a sorosozástól és hasonló elmebajoktól zeng egész Európa. Magyarként hogyan éli ezt meg?

KB: Sokszor válik kínossá a magyar politika álláspontja, és magyarázkodnom kell. Szerencsére a német demokratikus gondolkodásra jellemző, legyen az baloldali vagy kereszténydemokrata, hogy a hétköznapi életben, a munkahelyen nincs politizálás semmilyen szinten. Senkit nem érdekel, kire szavazol, az az érdekes, hogy mit tudsz.

MN: Elmegy szavazni, regisztrált?

KB: Természetesen elmegyek.

MN: Legutóbbi számunkban számos vezető értelmiséginek feltettük a kérdést, lehet-e a Jobbikra szavazni. Ön mit gondol erről?

KB: Nem tudom igazából megmondani, mert nem vagyok annyira képben, hogy a Jobbik jelenleg pontosan mit kommunikál. Én a tíz évvel ezelőtti Jobbikra emlékszem, nem tudom, hogy azóta hogyan változott. De azt gondolom, egy normálisan működő demokráciában a szélsőséges véleményeknek is van helye, ha azok nem károsítják más emberek életét, becsületét. Nem kell kizárni egy demokratikusan működő ország irányításából, de a rasszista, gyűlölködő nézeteknek nem lehet teret adni. Azért van a parlament, hogy sokszínűségével képviselje a társadalmat. A pártok vitatkozzanak, tegyenek föl provokatív kérdéseket egymásnak, mert ha egy parlament egyszínű, az gyorsan a katasztrófa felé vezet.

MN: Másképp viszonyulnak a karmesterek az ön rendezéseihez, lévén képzett zenész?

KB: Elvileg mindegy, hogy egy rendező olvas-e kottát vagy sem, ha annak, amit a színpadon csinál, van létjogosultsága. De persze a zene is egy nyelv, akkor jó az együttműködés rendező és karmester között, ha azonos nyelvet beszélnek. Inkább az a probléma, hogy manapság a karmesterek egyik hakniból rohannak a másikba, egyáltalán nem vesznek részt a munkában. Az utolsó pillanatban esnek be egy félkész-kész produkcióba, és nagyon gyakran elkezdik terrorizálni az előadást. A világ mindig a rendezők hatalmáról beszél, de ez régóta nincs így. Már azzal, hogy a karmester más tempót diktál, és nem tartja magát ahhoz, amit az énekes bepróbált, a legjobb rendezés, szerep is darabjaira esik. Az Artaxerxésznél szerencsére nem így van. Nem ez az első produkció, amiben együtt dolgozunk Michael Hofstetterrel. Neki is fontos, hogy zenés színpadi projekt jöjjön létre, hogy részt vegyen a próbákon, és közösen hozzunk létre egy előadást.

MN: Látok egy másik tendenciát is, amikor a rendező teljesen feleslegessé válik, mert a karmester veszi kezébe az irányítást. Ilyen például John Eliot Gardiner a Monteverdi-projekttel vagy Fischer Iván, aki a Mozart-operák után legutóbb Verdi Falstaffját rendezte-vezényelte.

KB: Ezeket nem láttam, de tény, hogy akadnak karmesterek, akiknek van adottsága a rendezéshez, van vizuális, színpadi, dramaturgiai elképzelésük. De azért ez a ritkább. A legtöbb karmester sajnos csak a zenei instrukciók betartására koncentrál, a miértekre nem keresi a választ.

MN: Az ön 2015-ös, Müpában előadott A bolygó hollandija is azt bizonyította számomra, hogy az operaház épülete poros múzeum. A Müpában sokkal jobban érvényesül egy-egy előadás, új dimenziót ad magának a műfajnak.

KB: Amikor tíz évvel ezelőtt a Mozart-maratont csináltuk a Millenárison, katartikus élményt váltott ki az előadókból és a nézőkből is az egymáshoz való közelség újdonsága. Mindig izgalmas, ha valamit kizökkentünk a jól megszokott helyzetéből. Annak idején például a zeneakadémista növendékeimmel gyakran hoztunk létre előadást a szentendrei malom elképesztő tereiben. Szóval a kérdésfelvetés jogos, de azért az operaházakban is van értelme színházat csinálni, még akkor is, ha elavultnak érezzük. Mindig van új közönség, amelynek ez a forma még lenyűgöző. De ha mostantól csak koncerttermekben lennének félszcenírozott opera-előadások, előbb-utóbb azok is megszokottá válnának.

MN: Gyakran hallani, hogy az opera közönsége elöregedett és napról napra fogy, maga a műfaj is halálra van ítélve. A másik oldal ezzel vág vissza: ugyan már, rengeteg jegyet adnak el. Mi az igazság?

KB: Szerintem is vesztett az opera a közönségéből Magyarországon és külföldön is. Abból látszik például, hogy fogy a közönség, hogy az operaházak egyre több premiert tartanak, egyre több különféle programot nyújtanak, ugyanazt a kis törzsközönséget szólítják meg újra és újra. Már egyetlen operaház sem engedheti meg magának, hogy bemutassa a Traviatát, majd eljátssza hússzor, mert annyi előadásra egyszerűen nincs közönség. Az olasz operaházak zöme zárva van, vagy vendégtársulatok adnak elő bennük valamit egy évben egyszer. Németországban, ahol a legtöbb operatársulat működött és működik a világon, a vidéki operaházak hetente egy-két előadást tartanak. A háború előtt egy Lipcse méretű városban minden napra jutott előadás.

MN: Mivel magyarázza ezt a látványos hanyatlást?

KB: Az opera speciális kommunikációs forma, olyan nyelv, amit ma más nyelvek írnak felül. Ahogy a televízió előtt is más volt a szerepe a színháznak. A számítógép, internet, okostelefon megváltoztatja a társadalmat és annak gondolkodását. Attól a generációtól, amelyik ebbe nő bele, ezt a kommunikációs nyelvet sajátítja el, nem várható el, hogy értse azt a művészeti formát, amit a nagyapja élvezett. Leköszönnek stílusok, divatok. De vissza is térnek. Nem gondolom, hogy az opera meg fog szűnni. Ma is van kereslet a biedermeier bútorok iránt, mindig lesznek specialisták, mindig lesznek ínyencek és persze sznobok is, akik életben tartják. Annyira még nem kell temetni ezt a műfajt.

Magyarországi előadások: Müpa, Fesztivál Színház, április 21. és 22., 19 óra

Figyelmébe ajánljuk