Interjú

„Szeresse a szöveget!”

René Jacobs karmester

Zene

Húsz év sikeres énekesi pályafutás után és mellett René Jacobs a régizene-játék második nemzedékének egyik legjelentősebb karmesterévé vált, és 72 évesen is lankadatlan szenvedéllyel, jól felismerhető hangon zenél. Erről július 13–14-én Kismartonban is meggyőződhetünk.

Magyar Narancs: Ön szokatlanul nagy figyelmet szentel a szövegnek az operákban, míg elég sok muzsikus tartja úgy, hogy az operaszövegek – néhány kivételtől eltekintve – legjobb esetben is közepesek. Miért ilyen fontos az ön számára a szöveg? Ez a filológiai tanulmányaiból és érdeklődéséből eredeztethető?

René Jacobs: A filológiai háttér kétségkívül nagy szerepet játszik abban, hogy nagy figyelmet szentelek a vokális zene szövegének. De még e háttér nélkül sem érteném, miért akarna egy muzsikus operát vagy oratóriumot vezényelni, ha a szöveget nem tartja fontosnak. Ez abszurd! A zenetörténet első operáit dramma per musicának nevezték, a dramma pedig olaszul színdarabot jelent, amit ráadásul nem prózában, hanem versben írtak. A komponistát ezek a versszövegek ihlették meg, a tartalmuk és a formájuk egyaránt. Ha nem adtak volna inspirációt, a zeneszerző nem tudott volna jó zenét írni hozzájuk. És az is abszurd, ha egy karmester operát akar vezényelni, de nem tiszteli az énekeseket, és nem gondolja róluk, hogy érthetően el tudnak énekelni egy szöveget. A karmester egyik első dolga az énekeseket arra inspirálni, hogy a szöveget jól adják elő. Elmondhatom, hogy nagyon sok énekes van, aki szereti ezt a segítséget. Egy olyan opera, mint a Figaro házassága, háromszoros remekmű: egyrészt az eredeti Beaumarchais-darab, másrészt Da Ponte briliáns adaptációja, harmadrészt Mozart zenéje.

MN: Ön kiemelkedően sok lemezt készített, noha a lemezel­adások drámaian visszaestek. Mi a fő célja ma a lemezkészítésnek?

RJ: Ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, amelynek megvolt a lehetősége lemezkészítésre jól ismert és kevésbé ismert művekből egyaránt, ráadásul a legjobb technikai és művészi körülmények között. Mindannyian szomorú tanúi vagyunk a lemezipar katasztrofális leáldozásának. Csak egy másik kérdéssel tudok válaszolni, mert azzal egyáltalán nem értek egyet, hogy lemezekre ne lenne szükség: Miért lenne más célja a lemezkészítésnek ma, mint régebben?

MN: Egyes karmestereknek fontos az operarendezés minősége, másokat ez nem nagyon érdekel, megint mások főképp az énekesekre koncentrálnak, és így tovább. Ön inkább színházi embernek, „énekes-karmesternek” vagy kutató-karmesternek tartja magát? Mire koncentrál elsősorban?

RJ: Mind a három vagyok! Színházi ember, mert azonos fontosságot tulajdonítok a szövegnek és a zenének. Kutató karmester, mert nem kezdek úgy egyetlen projektbe sem, hogy ne végeztem volna el a házi feladatot, azaz ne tanulmányoztam volna az adott opera történeti hátterét és komponálásának körülményeit. És „énekes-karmester” is vagyok, mivel magam is énekes voltam, tehát ismerem az énekesek technikai nehézségeit.

MN: Számos elfelejtett vagy elhanyagolt darabot fedezett fel újra és készített belőlük felvételt. Mit adtak ezek önnek? Főképp a nagy mesterművek zenei és történeti kontextusaként érdekesek?

RJ: A kutatás és az elfeledett művek újrafelfedezése mindig rendkívül ihlető és gazdagító folyamat volt számomra. Legtöbb esetben saját jogon is érvényes művekről van szó, amelyeket komolyan kell venni, még ha nem is minősülnek ma mesterműveknek. Nekünk, zenészeknek, kötelességünk egész fantáziánkkal szolgálni ezeket.

MN: Mozart Idomeneóját maga a szerző a legnagyobb remekművének nevezte, ugyanakkor biztosan nem az életmű legnépszerűbb darabja. Az ön számára mik az Idomeneo szépségei?

RJ: Mozart nagyon-nagyon büszke volt erre a „grosse Oper”-jára. Az biztos, hogy az opera seriái közül ez a legnagyobb remekmű. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy nem ez a legnépszerűbb. Tisztán kompozitorikus szempontból ez az opera igazi tour de force. Az Idomeneo története a legmegindítóbb szerelmi történet az összes Mozart-operát tekintve, ugyanakkor egyfajta oratórium, ami a vallásokról szól és azokról a szélsőségekről, amelyeket a vallások legtöbbször okoznak. Talán ezért nem annyira népszerű, mert a benne kifejeződő gondolat sokak számára kényelmetlen.

MN: Milyen énekeseket választ a projektjei­hez?

RJ: Gyakran elmondtam, hogy szerintem háromféle énekes létezik: az „énekes-énekes”, aki a hangjára és a zene vokalitására koncentrál; aztán a „költő-énekes”, aki az eléneklendő szövegre fókuszál; és a „muzsikus-énekes”, aki a hangszeres zenében elfoglalt helyére, szerepére figyel. Engem főképp ez a két utóbbi kategória érdekel.

MN: Ön húsz évig híres és sikeres kontratenor volt. Énekel-e most is néha? Nem nyilvánosan persze.

RJ: Az utolsó koncertem 2006-ban volt. Karmesterként együtt frazeálok, együtt énekelek az énekeseimmel és a zenekarommal. És ha néha valamit nem tudok jól elmagyarázni szavakkal, akkor el­éneklem.

MN: Alfred Dellernél, a kontratenorok néhai doyenjénél, a hangfaj talán legismertebb első képviselőjénél is tanult. Mit tanult tőle?

RJ: Az egyetlen, amit Alfred Dellertől tanultam, a legfontosabb dolog minden énekes számára: szeresse a szöveget, a költészetet, mert miként Henry Purcellt idézte: „A dal a költészet felmagasztalása.”

MN: Lemezei és előadásai lelkes fogadtatásra találnak, de olykor kritikára is. Mit gondol, mi sokkolja a bírálókat?

RJ: Komoly művészek sosem csak pozitív válaszokat váltanak ki. A kritikusokat sokszor megdöbbenti az, amihez nem szoktak hozzá, és nem elég kompetensek ahhoz, hogy továbbgondolják a hallottakat.

MN: És volt olyan kritikus megjegyzés, ami hasznos volt az ön számára?

RJ: Természetesen. A művészek többet tanulnak egy okos bírálatból, komoly elemzésből, mint az áradozó, de felszínes beszámolókból.

Figyelmébe ajánljuk