Színház: Egy kicsi Svejk, egy kicsi Luke Skywalker (Krétakör Színház: Kicsi, avagy mi van, ha a tisz

szerző
D. A.
publikálva
1998/48. (11. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Krétakör Színház: Kicsi, avagy mi van, ha a tiszavirágnak rossz napja van?!

Milyen logikus gondolat: Svejk vagy a bádogdobos Oskar ütődött csodálkozását mennyire jól magyarázná, ha kamasz volna. A kamaszok épp ilyenek: jót akarnak, de amihez nyúlnak, balul üt ki; mindenki elvárja tőlük, hogy értsék, ami körülöttük történik, de ők nem, vagy jusz sem.

Mindegyik irodalomból, színházból ismerős karakterre van kézenfekvő magyarázat, mely mégsem feltétlenül jutott eszébe valakinek. Egyszer aztán jön egy rendező, aki jobban olvas darabot, mint előtte mások, és neki beugrik. És megrendezi Othellót, akinek akcentusa van, vagy Antigonét, aki tizenhat éves.

A Kicsi készítői nem kész szerepeket értelmeznek: de a meglévő lehetőségekben megláttak valami újat, és gyúrtak egy figurát, egy kamasz Svejket vagy egy otthon maradó Gullivert, akinek otthon is mindent újra kell tanulnia. Kicsi rossz családból születik egy rossz világba: bamba, de legalábbis ártatlan, és csak nagyon lassan tanulja, hogy merre mennyi. Nem is tanulja egyáltalán. Háromévesből a szemünk előtt lesz felnőtt, és marad Kicsi. És mert elmeséli, hogy telt az élete eddig, ez jó ok arra, hogy a Krétakör Színház mutasson nekünk néhány életképet családról, rokonokról, nagypapáról, barátokról, első nőről, a feje lágya makacs be nem növéséről. Nem igazi történet ez: a történet csak ürügy, hogy e mozaikkockák előmutogatása során a színészek karaktereket vegyenek elő, játsszanak velük, különféle helyzetekben próbálják ki őket, sós kútba, kerék alá tegyék őket, és onnan is kivegyék.

És mert a színészek példamutató bátorsággal olyasmit játszanak, ami nagyjából az ő életük, vagy nemrég még az volt, ezért tulajdonképpen saját magukkal kísérleteznek: saját nemrég múlt kamaszságuk, fiatalemberségük kínjain röhögnek vagy boronganak. Nincs ennél nehezebb, ilyen személyes témában őszintének maradni a színpadon.

Ami jó az előadásban, az ennek köszönhető. És ami nem, az is.

Mert Schilling Árpád, a rendező, abban nagyon jó, ahogy mozgásba hozza a színészeket. Előadásai többnyire közös gyakorlatokon, játékokon alapulnak, és úgy látszik, tud valami titkot, aminek köszönhetően e rögtönzések intenzívvé válnak, és aztán később előadásba szabva is megőrzik energiájukat. Lazán szerveződő társulatának eddigi legjobb előadása a Nagy játék volt. Cocteau vásott kölykei intenzitásban, lendületben, ötletben egyelőre veretlenek, és bár a társulat a Nagy játék készítésekor nem sok fittyet hányt az eredetire, annak mégis lehetett egy kis fegyelmező ereje.

A mostani előadásnak viszont nincs más alapja, mint a szereplők maguk. Õk az egyetlen korlát, mindent lehet nekik, és ezt szemmel láthatóan élvezik. Mindent meg mernek tenni, amit másnak máshol nem lehet (pontosabban azt hiszi, hogy nem lehet), bőven visszaélnek ezzel, akarom mondani, élnek vele, fürdőznek a felelőtlenségben, a lehetőségekben, melyeknek csak saját kedvük szab határt. Csinálják a cirkuszt - a maguk örömére -: egy kis balett, egy is rap meg néhány édes-bús sanzon bőven belefér a drámába. Van humor a nyomorban. A Kicsi legjobb pillanataiban kibogozhatatlanul összekeveredik a vicc, az irónia és a szomorúság. Szeretetteli leleplezésben, nevetséges, szégyenletes dolgok iránti olthatatlan kíváncsiságban Fellini a legjobb, és ez az előadás néhány jelenetében őt idézi.

A többiben viszont nem. Máskor csupán kísérlet marad, hogy létrejöjjön e pompás felliniánus keverék, és ilyenkor vagy jó burleszk, vagy sántikáló kisrealizmus marad utána. A társulat és a rendező kiváló előadást hoz létre: de a darab kiszalad a kezükből. Úgy járnak, mint amikor a kezdő drámaíró nem tudja befejezni művét, és inkább hozzáír még egy felvonást, hátha addig eszébe jut valami. A színészek tehát - elsősorban a második felvonásban - néha a helyzet megteremtésében és megmutatásában is sablonokra fanyalodnak. Azokat a másutt látott formákat és szabályokat alkalmazzák, melyek alóli felszabadulásukat olyan önfeledten ünnepelték az első részben.

Még szerencse, hogy a Krétakör társulata még egy ritka erénnyel rendelkezik: tanul. Korábbi tapasztalatokat összegeznek, a visszatérő színészek pedig egyre jobban értik egymást. Amelyikük még nem volt jó a Godot című előadásukban (ami a Kicsire való készülés egy korai állomásának látszik most, ha erre akkor még nem gondoltak is), az mostanra jó lett. A Nagy játék is számtalan variációban létezett. Még egy kiváló színházi tulajdonság: ők nem hiszik, hogy a premierrel befejeződik a munka, és utána már csak játszani kell: folyamatosan dolgoznak az előadásokon. A Kicsi díjat is kapott (a színikritikusok díját az 1997/98-as évad legjobb alternatív előadásáért - a szerk.), telt házzal is játsszák, én mégis azt ajánlanám, hogy készítői ne tekintsék a mostanit végleges változatnak. Kerítsenek egy kérlelhetetlen dramaturgot, és fájó szívvel, ám szabaduljanak meg a darab egy részétől, próbáljanak egy kicsit (csak egy kicsit) szigorúbb szerkezetet magukra erőltetni. Az előadás érdekében. Mert abból már most látszik, hogy megéri.

D. A.

Kicsi, avagy mi van, ha a tiszavirágnak rossz napja van?! - idióta tragédia; a színészek improvizációinak felhasználásával írta és rendezte: Schilling Árpád; jelmez: Varga Klára; díszlet: Valcz Gábor; szereplők: Bánki Gergely, Terhes Sándor, Nagy Mari, Fórizs Sándor, Láng Annamária, Péterfy Borbála, Huszár Zsolt, Sereglei András

szerző
D. A.
publikálva
1998/48. (11. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...