Színház: Kalapjáték (De mi lett a nővel? - a Győri Padlásszínház a Bárkában)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/10. (03. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nincs mese, újból és újból igazolódik a régi tétel. Még az is lehet, hogy a kor tehet róla, és nem a színháza, a néző a hibás, nem a színészek, de mindegy: igazi előadás többnyire szűk helyen, pincében, padláson, park mélyén vagy egy leánygimnázium levetett tornatermében jön létre. Amíg a kultúr- és egyéb politikusok az újonnan építendő nemzeti monstrumról povedálnak, itt is, ott is lesznek, akik játszani szeretnének és magukat mutogatni. Õk sem szükségképp jók, de mert távolabb esnek a magasztos eszmétől, legalább az esélyeik jobbak. Magasztosságból, az állami gondoskodás reprezentálásából nem lesz színház, legfeljebb az épülete.

Nincs mese, újból és újból igazolódik a régi tétel. Még az is lehet, hogy a kor tehet róla, és nem a színháza, a néző a hibás, nem a színészek, de mindegy: igazi előadás többnyire szűk helyen, pincében, padláson, park mélyén vagy egy leánygimnázium levetett tornatermében jön létre. Amíg a kultúr- és egyéb politikusok az újonnan építendő nemzeti monstrumról povedálnak, itt is, ott is lesznek, akik játszani szeretnének és magukat mutogatni. Õk sem szükségképp jók, de mert távolabb esnek a magasztos eszmétől, legalább az esélyeik jobbak. Magasztosságból, az állami gondoskodás reprezentálásából nem lesz színház, legfeljebb az épülete.

Sőt: ez a kisebbik, valódibb színházfajta nem is plántálható át a másik terepre. A néző vagy megküzd érte, és felkutatja, vagy sohasem fog találkozni vele. A két világ között csak az alkotó nem pendlizhet. Alig van esélye rá, hogy sikerüljön.

És most, kedves olvasó, bár nem jön ez ide sehogy, kérlek, egy percre hagyd abba az olvasást, és gondolj Paál Istvánra. Ne érzékenyülj el, csak gondolj rá. Aztán térj vissza az újságodhoz.

A lényeg az, hogy a Bárka kávézójának nevezett kis térbe telt ház esetén mondjuk negyvenen férnek be. Pompás közönség három nagyszerű színésznek egy nagyszerű előadáshoz. Ennyi embernek, ilyen távolságról lehet a szemébe nézni, kiszólni hozzá, játszani neki. Bízni abban, hogy érti majd, hogy neki játszanak.

Bátor színészek kellenek ehhez. Szakképzettek. Ne szégyelljük: a színházban szakemberekre van szükség, minél közelebb esik az első sor a színpadhoz, annál inkább. A De mi lett a nővel? előadásán szinte csak első sor van, és az előadás arról szól, hogy játszói leleplezik szakmai tudásukat. A színfalak mögé engednek, megmutatják, mit tudnak, aztán, mikor már hinni kezdhetnénk nekik, figyelmeztetnek: ez csak hazugság. De aztán azon nyomban újból nekilátnak, hogy ránk sózzák alakoskodásukat.

Három zenész történeteket mesél egymásnak egy nőről. A történetek megelevenednek: előadják maguknak, amiről beszélnek, és maszk helyett kalapokkal jelzik, mikor játszanak és váltanak személyiséget. Aztán mégsem. Néha a kalapos játszik, néha a kalaptalan, a kalap cseréje néha a személyiség cseréjét jelzi, néha azt, hogy viselőjének izzad a feje. Van, hogy hazudnak, aztán mégis, mintha őszinték volnának. Többnyire hazudnak is meg nem is. Játék a játékban játékokkal játszanak. Következetlenek, kinn is vannak, benn is vannak. Macska egér ellen, és viszont; ki- és bekacsintások váltják és oltják ki egymást az előadásban, összekeverednek a szálak és személyek: a szemtelen pernahajderek még Csehovot is idéznek!

Mindez maradhatna ötletes elménckedés is. A valóság és a játék egymás idézőjelébe kerül, a történet lehetséges történetek szilánkjaira törik, melyek segítségével a néző kénytelen az újból és újból változó szabályok alapján kísérletezni a rekonstrukcióval. Már túl ismerős ez az egész: bármilyen szellemes, sőt ez esetben dicséretesen diszkrét is, kevés volna egy jó előadáshoz.

A színházban az a szép, hogy magas művészet és földhözragadt gyakorlat örökké kénytelen a másik közelében maradni. Jelen esetben egyszerűbben szólva ez azt jelenti, hogy a közönség röhög, mintha a vakbelét húznák. Vevő a játékra, a játékosok meg vevők a nézőikre. Pedig saját maguk ellen küzdenek: hiszen a szeretett nőről szóló történetekben megelevenedő tragédia mindig lelepleződik, a hagyma héja alól további hagymahéjak kerülnek elő, a sírásról, toporzékolásról, könnyről és a többiről pedig bebizonyosodik, hogy csupán minden este pontosan ismételhető trükk.

Ehhez pedig az kell, hogy három pompás színész álljon a színpadon. Tudniuk kell mindent, és merniük kell lemondani róla. Az eszköztelenség mindig szép: nincs ebben semmi új, sokan próbálkoznak vele, és örökké érdemes újra rácsodálkozni arra, hogy szükségtelen a díszlet, kellék, forgószínpad meg a nagyzenekar. Anélkül is megjelenhet nézői előtt egy vonat, sztyeppén vágtató batár, nyikorduló ajtó meg a minden rendű és rangú szereplők forgataga. Ebben az előadásban bravúrosak a játékosok, de ha csak erről volna szó, még ez sem volna elég ahhoz, hogy igyekezetük több legyen, mint nagyszerű stílusgyakorlat, hivalkodás mindazzal, amit létrehozói tudnak a szakmájukról.

De itt mindennek az ellenkezője is igaz: a csapdába csalt nézőtér újra és újra hagyja magát becsapni. Amikor már nyilvánvaló, hogy mire megy ki a játék, és végül úgyis minden drámai szituáció komikus idézőjelbe kerül, akkor is szívesen húzatja magát csőbe. A kis tragédiák, Sztanyiszlavszkij- és Sztankai-effektek működnek, és ellenállhatatlanok. A rafinált dramaturgia életre kel: egy rendező, egy elképzelés és három színész pompás egymásra találása ez az este.

Minden bánatot felold az alakoskodás. Így aztán a komédiában marad egy kis bánat. A pesti vendégjáték elsöprő vígjátékra sikeredett, és bár én csak ezt az egy előadást láttam, elképzelhetőnek tűnik, hogy máskor, más közönség előtt nagyobb hangsúlyt kap a melankólia vagy a tragédia. Elvégre mindenkinek ismerős - ismerősen szomorú - a téma, előadóinak pedig egyenesen húsba vágó: három vidéki ripacs játszik, álmodozik, beszélget egy bizonyos Irina Rubikováról. Valakiről, akinek mindnyájan voltak már szorosan a közelében, azóta is halálosan szerelmesek bele, de lehet, hogy kitaláció az egész, és az illető hölgy nem is létezik.

Deutsch Andor

Csehov elbeszéléséből írta és rendezte: Kiss Csaba; játsszák: Gyabronka József, Honti György, Horváth Lajos Ottó

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/10. (03. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...