Zene

Lilly Wust, alias Aimée 28 éves hétköznapi német nõ. Négy gyermekkel és egy náci férjjel. Gondos szüleinek köszönhetõen eltemet-te leszbikusságát, férjhez ment, számtalan szeretõt tartott, de soha nem szerette a férfiakat. Felice Schragenheim, azaz Jaguár élénk, húszéves, leszbikus zsidó lány. Hamis papírok segítségével próbálja túlélni a náci Berlint.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy milliomoscsemete, úgy hívták, hogy John Fitzgerald Kennedy. Apja politikai pályára kényszerítette, s több millió dollár felhasználásával elõbb képviselõvé, majd szenátorrá választatta. Egy jól fizetett szakértõi csapat összegyûjtött neki egy könyvre való információt, neki csak le kellett diktálnia, mégis Pulitzer-díjat kapott érte.

Eget rengetõ siker volt. A szereplõk valamennyien pazarul játszottak, táncoltak, énekeltek, a zenekar remek formában muzsikált, a közönség pedig az elõadás végén tombolva ünnepelte a szemmel láthatóan fáradt, ám boldog mûvészeket.

Hát igen, valamit elveszítettünk, gondolom, amikor belépek az indiai elefántcsorda etetésére méretezett foyer-ba. Vége a zeneakadémiai korszaknak, itt most nem fogunk randevúkat megbeszélni barátunkkal, kedvesünkkel, jó ismerõseinkkel, vége a tislizõs cigizéseknek - lehet itt egyáltalán dohányozni? A hely minden, csak nem intim, és vajon az lesz-e valaha is? A kérdés nem szónoki, az idõ majd választ ad rá. Egyelõre, mint oly sokan mások, magam is kissé tanácstalanul kóválygok az emeletek, pontosabban szintek között.

A ColorStar elismerten az egyik legjobb, legütõsebb koncertzenekar, amely feszes produkciójával bármikor képes megmozgatni közönségét. Kevéssé ismert és magától értetõdõ, milyen jó lemezeket bírnak készíteni: fõleg azért, mivel erre a magyar zenekiadás jól ismert állapota miatt amúgy sincs sok lehetõségük - legutóbbi, érdemdús Via La Musica címû zeneanyaguk például még 2001-ben jelent meg.

Ha kedve szottyan az embernek Olaszország világzenei feltérképezésére, a fõhadiszállást Nápolyban célszerû berendeznie. Olyan kiváló ismerõsök segíthetnek ott a tájékozódásban, mint a Spaccanapoli, a Nuova Compagnia di Canto Popolare vagy Daniele Sepe, de különben is: ott, a csizma alja felé a legélénkebb a népzenei hagyomány a környékbeli szentek vagy éppen a bõséges termésért adózó ünnepek rítusaival, melyekben a mai napig együtt ropja keresztény és pogány.

film Kaptár 2.: Apokalipszis Hiába jelenik meg szupernõként az álomszép Milla Jovovich, a Resident Evil (RE) számítógépes játék moziváltozatának elsõ része (Kaptár), ez a föld alatti, szupertitkos laboratóriumban játszódó zombiparódia még annál is szánalmasabb volt, mint amikor csak kibicelhetünk a játékteremben. Persze a film végén, miután lezárták a "kaptárt" a hörgõ-morgó élõhalott sereggel, hõsnõnket pedig a hozzá tartozó jóképû pasassal elszállítmányozták, biztosak lehettünk a folytatásban. A RE 2-ben a laboratórium gazdája, a Védernyõ nevû gátlástalan "kereskedelmi világcég" úgy dönt, nem heverhet parlagon - pontosabban parlag alatt - egy ilyen fantasztikus objektum, aljas biológiai kísérletek nélkül mit sem ér az élet.

Vaskos kötetet tarthat kezében az olvasó, elvégre Churchill történeti összefoglalója még ebben a formában is majd ezeroldalas. Hát ha még azt is tudjuk, hogy ez "csupán" az eredetileg az ötvenes évek végén négy kötetben megjelent (bizonyos részeiben viszont még 1939-ben, Churchill nagy történelmi belépõje elõtt íródott) mû kevesebb mint kétharmadát tartalmazza, ámulatunk egyre nõ.

Az utóbbi idõben többen is elgondolkodtak azon, hogy miért nincs Magyarországon képregénykultúra (A képregény esélyei, Magyar Narancs, 2004. szeptember 30.; Kubiszyn Viktor: Állókép-birodalom, Beszélõ, 2004/11.; Csordás Lajos: Kísérletek a magyar képregény feltámasztására, Népszabadság, 2004. november 27.). Erre a napokban megjelenik két, szokatlanul igényes kivitelû album két, korábban teljesen ismeretlen kiadótól.

Míg nézi az ember, lassú elõadásnak érzi a Zsótér Sándor rendezte (és Tandori Dezsõ fordította) Kleist-tragédiát a Nemzeti Színház stúdiójában. Csak utána, a kinek-kinek másképp, immáron a színházon kívül töltött "második felvonás" alatt esik le: valójában nagy trapp az egész, melynek során a rendezõ elülteti a fejekben-lelkekben az "elsõ felvonás" taposóaknáit, amelyek mind a végiggondolás közben robbannak.

Van egy jelenet Jirí Menzel Szigorúan ellenõrzött vonatok címû filmjében. Egy jelenet, amit mindenki ismer. Egy jelenet, amire az is emlékszik, aki nem látta a filmet. Igen, az a bélyegzõs. Amikor Tapicska (Hubicka) forgalmista a szolgálatkész gyakornoklány fenekét pecsételi tele az állomás összes stemplijével...

Gyûlölik és imádják, rettegik és istenítik. Legyen bár hangszeres elõadói, zeneszerzõi, hangverseny-szerkesztõi vagy éppen zenekar-szervezõi, -vezetõi munka, közömbösen senki nem mehet el a tevékenysége mellett.

Jeff Buckley halála (1997, Memphis) óta megfigyelhetõ egy határozott irányú fokuszálás a zenebarátok körében. Vajon keveredik-e még elénk olyan fiatal dalszerzõ-trubadúr, aki a Grace alkotójához mérhetõ, ha csak megközelítõleg is? Hát, nem tudom. Az ilyesféle méricskélésbõl nem szokás jól kijönni, de annyit azért kijelenthetek: az egyáltalán szóba hozható kevesek közül az én szívemhez Rufus Wainwright áll a legközelebb.

A romániai cigányzenének eddig két nemzetközi befutója volt, a Taraf de Haidouks és a Fanfare Ciocarlia. Együtt szorgoskodik mindkettõben két-három nemzedék, és amilyen könnyedén folyatják össze a maguk különbözõ hagyományait, abban is sok a rokonság, az egyiket egy belga, a másikat egy német ügynökség emelte ki a semmibõl, és folytathatnánk még - de aki a párhuzamok mentén halad, az most alighanem rossz úton jár.