Amikor a South Park játékfilm változata, a Nagyobb, hosszabb és vágatlan (1999) a világuralomra törő sátán meleg fiújaként léptette fel Szaddám Huszeint, az felért egy kilövési engedéllyel. Innentől a háború már csak idő kérdése volt. A pimasz sorozat alkotói persze nem azt akarták mondani, hogy "fel Bagdadra!"; ők csak jó szokásuk szerint görbe tükröt tartottak az amerikai politika és populáris kultúra elé, amelyben akkor már évek óta folyt Szadi közellenségként való felépítése. "Amíg nem állítjuk meg ezt az embert, nem lesz béke a világban" - mondta például két sátánozás közt az idősebb Bush, aztán valamiért meggondolta magát, és hagyta leesni a magas labdát, amit maga Szaddám adott fel neki Kuvait lerohanásával. Tíz év múlva ifjabb Bush rendezte a családi számlát, de ez az évtized bőven elég volt a diktátornak arra, hogy az írmagját is kiirtsa az uralmával szemben állóknak, így a katonai győzelem és Szaddám kiiktatása után a legroszszabb forgatókönyv valósult meg a szemünk előtt. Megint bebizonyosodott Clemenceau igaza: a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzuk. c
Mindez csak szőrmentén jelenik meg az HBO új minisorozatában, amelynek az a fő érdekessége, hogy belülről próbálja meg láttatni a rezsimet. Mérsékelt sikerrel. Bár egy-két tenyérbemászó CIA-ügynökön és fegyverzetellenőrön kívül nincs is nyugati szereplő, s ők sem tűnnek fel valami jó színben, az irániakat tekintve az alkotók nem tudtak megszabadulni Ray Ban napszemüvegüktől. Szaddám élettörténete alig több, mint egy Wikipédia-szócikk megfilmesítése, s eleve csak akkor indul, amikor hősünk tényezővé vált a világban: az 1979-es puccsal, amelyben egyeduralomra jutott. A felrajzolt portré (kis túlzással) bármelyik modern kori zsarnokénak megfelelne, s ami azt illeti, a film Szaddámja helyenként egészen úgy fest, mint Sztálin. Bár ezt nem lehet kizárólag a rendező nyakába varrni: a törvényt és az erkölcsöt lábbal tipró, véres erőszakkal megszerzett hatalom birtokosain előbb-utóbb megalomán és paranoiás tünetek ütköznek ki, és innentől egyenes út vezet a valóságérzék totális elvesztéséig. Ezt szépen végig is viszi a film.
Már a cím sem hagy kétséget afelől sem, hogy a Szaddám-rendszer valójában egy nagyobb családi vállalkozás, amelyet egy szegénysorból feltörő, apátlan fiú alapozott meg - miután egy befolyásos nagybácsi a hóna alá nyúlt és még a lányát is hozzáadta feleségül. Találják ki, túlélte-e a családnak ez az ága Szaddám háláját!
De ne fussunk ennyire előre: a klán kezdetben nagyon is összetartó társaságként működött a Baath párton belül, s csak a hatalmi pozíciók elosztása vetette el a viszály magvait. Szaddám Huszein értékrendjében, mint megtudjuk, a lojalitás áll az első helyen, s az alkotók ezt mélyen respektálni látszanak, mintegy vezérmotívumként szövik bele az elbeszélésbe, s még a rémtettek mögött is rátalálnak az árulásra mint eredőre. A képbe némileg belerondít, hogy a hűség eme nagy barátja mindenkit elárult és kijátszott a környezetében. Ebből a "belső körből" a sorozat felvonultat mindenkit, aki számít. Az aszszonyok, féltestvérek, nagybácsik, sógorok, fiúk, lányok és vejek mellett itt van Tarik Aziz külügyminiszter, "Irak arca". Kedvenceink közül viszontláthatjuk Vegyi Alit, viszont a kultfigurává vált és a weben rajongói oldallal is rendelkező tájékoztatási miniszter (Muhammad Szaid asz-Szahaf) fájó hiányával tüntet, így a forgatókönyvírók szegény Szaddámra terhelték, hogy megjövendölje, majd bejelentse Irak szűnni nem akaró fényes győzelmeit Iránnal, Kuvaittal, Amerikával, az egész világgal szemben. Szépen csinálja, de azt ő sem überelheti, ahogy "M. S. S." a szabad szemmel látható füsttel a háttérben, a lövöldözéstől alig hallhatóan bejelenti, hogy Bagdad 100 kilométeres körzetében sehol egy ellen. Tájékoztatási minisztere népszerűségét Szaddám csak holtában tudta elérni: az akasztásán készült kalózvideóra többen kerestek rá, mint Paris Hiltonra.
A Szaddám-klán színrevitelében az HBO tartja az elvárt/megszokott színvonalat: koherens forgatókönyv, sztárok helyett innen-onnan már ismert, s ami a fő, igen jó színészek gyakorlatilag valamennyi szerepben, és külön elismerés illeti az archív felvételek változatos és kreatív felhasználását. A négyrészes sorozat joggal mondhatja magát dokudrámának, hiszen egy percig sem lehet okunk megkérdőjelezni a látottak hitelességét. Leginkább azt nehezményezhetjük, hogy Irak és lakói legfeljebb vágóképként jelennek meg, és markáns háttér - honnan jött, milyen közegből emelkedett ki, milyen ország felett gyakorolt teljhatalmat - híján a főhős egyedi vonásai is elmosódnak, beleolvadnak egy általános diktátorportréba és hatalmi természetrajzba. Igaz, a sorozat deklarált célja Szaddám legszűkebb környezetének bemutatása volt, és huncut, aki rosszra gondol, de végül az az összbenyomás alakul ki a nézőben, hogy az iraki háború apológiáját látta. Szaddám eszelős, véreskezű zsarnok volt, nemdebár, rémrezsimet vezetett be Irakban, tömegpusztító fegyverei voltak (csak jól eldugta őket; apropó, mi a különbség Szaddám és 50 Cent bármelyik háza között? Az, hogy az utóbbiban biztosan található fegyver), egyszerűen el kellett őt takarítani az útból. Ám a döntéshozóknak épp olyan homályos fogalmaik lehettek arról, hogy mi tűnik fel majd a képen Szaddám monstruózus alakjának kiretusálása után, mint A Szaddám-klán alkotóinak.
A sorozat július 7-én este nyolckor indul.
