Megénekelni az alig múltat, érvényes közlést tenni életünk legnagyobb kalandjáról, legyünk őszinték, a magyar filmes szakágnak eddig még nem nagyon sikerült - az elmúlt húsz esztendőnek, ha akad is emblematikus, példának állítható, nehézség nélkül a legek közé sorolható mozija (mert van, lehet, hogy több is, kétségkívül ilyen például a Sátántangó), az piszkosul nem foglalkozik épp ezzel a nagy közös sokkunkkal; más érdekli. Alkalmasint olyan "nagy mű" sem született, amit 1990 előtt nem csinálhatott volna meg az alkotója (kicsik azért számosan lettek). Persze nem lehetett például Gérecz Attiláról filmet forgatni az átkosban, legalábbis olyat, amiből jól jött ki, de ki vagyunk azzal segítve, hogy most lehet? A "kommunista múltról" sápatag agitkák születtek zömmel, ami agitálásmentesen bírt haloványka lenni, annak már örülhettünk. A rendszerváltásról, illetve következményeiről meg semmi, no, nem szám szerint, csak az említhetőség tekintetében...
Ilyenformán kifejezetten jó szemre és nemes szándékokra utal a gyártó (Unió Film) és a Magyar Televízió vállalkozása, melyben "a 25 percre tervezett kisjátékfilmek a rendszerváltás óta eltelt 20 év történelmének Nagy Elbeszélését 'mesélik szét' kis személyes történetekké".
S hogy teljes legyen a bizalmunk a próbálkozás iránt, adott az a jó hír is, miszerint "a filmek alapjául szolgáló novellákat neves kortárs magyar írók, a tágabban értett középgeneráció legjobbjai írják felkérésre". Az meg már tényleg az örömök csimboraszszója, hogy mindezt "fiatal rendezők a klasszikus filmes történetmesélést korszerű formaelemekkel felfrissítő műveket" létrehozva vezetik elénk. "A legendás 'Simó-osztály'tagjai, illetve az utánuk végzettek..."
Nos, a huszonöt percesre tervezett rövidfilmek tagadhatatlan unikumként lesznek jelen a Magyar Televízió műsorán (ezt mondhattuk volna udvariatlanabbul úgy is: két Önök kérték-ismétlés között). Szóval: örülünk, Vincent!
A kistérségi tuti
Akkor is örülünk, hogyha a tapasztalataink - finoman szólva is - vegyesek. A sorozat öt-hat epizódjának megtekintése után arra jutottunk ugyanis, hogy a magyar írók beérkezett középgenerációját és a magyar filmesek épp beérkező ígéreteit két embercsoport viselt dolgai izgatják szinte kizárólagosan. Mielőtt megneveznénk őket, nagy lelkierőt igénylő erőfeszítésre kérjük a nagyérdemű publikumot, mondják csak, láttak már önök középkorú írót, ne adj isten, ismernek is ilyet? Hát fiatal filmest? Próbálják már felidézni, kik is ők, éppenséggel hogy néznek ki, horribile dictu: honnan jöttek?
A Hajónapló "89-09" című sorozat látott részeinek tanúsága szerint nevezetteket legelsősorban a panellakók és a jappik érdeklik. Nem mondom, érthető módon: hisz ez a két csoport térhet el leginkább az írók és rendezők megszokott közegétől, ők az érdekesek, ők a furcsák, ők a másmilyenek. Az érdeklődésre így éppen kereshető magyarázat. A bátorságra, de egyáltalán a szándékra, hogy pont őróluk mondjanak valami érvényest (ne adj' isten: felkavarót - hiszen ez lenne a minimum, a beugró), nos, arra már jóval kevésbé.
S van még egyéb természetű rossz hír is, s e ponton csomósodik össze jelen törekvés az elmúlt esztendők fentebb kárhoztatott eredményeivel. Miszerint ennek a rendszerváltozási és utórezgési vircsaftnak ugyan nem sok mindene van, de speciel története, az hótt biztosan nincsen neki - zömmel szerencsétlen epizódjai vannak, ha egyáltalán. Félreértés ne essék, nem a nagy társadalmi sztorit hiányoljuk, amiben valaki az univerzális, de legalább régiós, vagy akár a kistérségi tutit mondja meg, hanem a szimpla emberi, hétköznapi, adott esetben tényleg hónaljszagú hülyeségeket - amik kiadnának valamit, az sem baj, ha kerek lenne. De nem, csak a nemtudás biztosítékai vannak, cetlik, feljegyzések, maximum esetek. Inkább fél esetek. Nemritkán század esetek; minden műben komoly küldetése van máshol másodlagos környezeti kiegészítőknek, appendixek dáridóznak, mint az a magasságos kék égbolt mifelettünk, vagy a föld szorgos bogarai, olykor elidőz mélán tekintetünk egy közönséges kilincsen, majd hosszan elzötyög a villamos - mely gesztusok az adott, szigorú időkeretben már nem is bátorságra, egyenesen pimaszságra engednek következtetni: van huszonöt percem, miért ne töltsem komótosan. Létezik persze egyéb magyarázat is, melyben ez az alig fél óra is egy örökkévalóság: végtelenül fehér (fehéren hagyott) papiros.
Beismerjük, elméletileg épp a rendszerváltás egyik hozadéka lenne, hogy a filmesek letehetnek végre egy csomó társadalmi terhet, ugyebár közlésbelieket. A Lumumba utcának volt szelepszerepe, a Rónának nincs: sem nem baj, sem nem túl nagy öröm (azért inkább öröm). Persze most pont valami effélére (is) szólt a meghívás.
Amire maguk helyett műprolikat, műjappikat küldtek a meghívottak. Történetek helyett egymás mellé fércelt, vagy csak úgy odarakott esetrészleteket, töredékeket. Mozgássérült torzókat.
Stan és Panel
Megtudjuk, hogy a recepciós lány a szoliban súlyos drogfüggő, s ezen tudásunk bár kései - eddig nem vettük észre, mert nem terült ki dzsoggingolásunk útjában -, s e tudás menten felelőssé is tesz minket, aminek kénytelen-kelletlen igyekszünk is megfelelni, mert valami jóérzés azért szorult belénk (és ezt lételem néha igazolni önmagunk felé). Nem is lesz jó vége a dolognak, hogy is lenne, mikor az ősi panelviccet (Pistike, Pistike! - üvölti a szurtos kamasz a ház előtt. A másodikon kinyílik az ablak, az anyuka néz ki, fekete kardigánban: Pistike meghalt. Akkor tessék ledobni a labdát!) próbáljuk összeilleszteni bakfiskorunk egyik nyilván döntő olvasmányélményével (Kis herceg). A Kiss Noémi novellájából Mátyássy Áron filmje, a Május-június némi keresettséggel társítható ugyan a nagy közös tárgyhoz, miszerint a legszembeötlőbb tünetünk a fogékonyság teljes kiveszte lenne, s akkor is rosszul csináljuk, ha úgymond jót akarunk, mert kellő energiával csak önmagunkra vagyunk képesek figyelni, más baját csak saját sztereotípiáink szerint bírjuk megítélni, s onnan is próbálunk rá írt keríteni - és ugye még mi vagyunk a jók. A rosszak teljesen részvétlenek, a még rosszabbak pedig direkt fokozzák más baját (haszon- vagy örömszerzési okokból). Ez lehet, hogy így van, lehet, hogy nem - mindenesetre nem túloznám el benne a rendszerváltás felhajtó erejét... Mátyássy történethez rendelt képei pont olyanok, mint az itt két hete tárgyalt szemlenagydíjas debütáló nagyjátékfilmjében (Utolsó idők), naposak és szemérmesek.
Mint régen, amikor az utánpótlás-válogatottban szerepelhetett két "túlkoros" játékos, vagy az olimpiai csapatban két csúcsprofi, oly ígéretes összeállításban lép pályára az Itthon című rövidfilm csapata, ráadásul a Spiró György-Török Ferenc páros darabjában a színészek is igazi nagyágyúk, Csomós Mari, Garas Dezső és Nagy Ervin. A művésznő panelnyugdíjast ad, Nagy korunk hősét, Garas tán marslakót. A történet szerint a már-már karikatúráig túlhangsúlyozott enteriőrből (porcelánőzike, csipke a tévén, semmi nem marad ki, leltárellenőr liheghetett a kellékes nyakán) otthonkás néni vág neki hosszú, kanyargós útjának, egészen a postáig kell eljutnia, hogy leadja minden tekintetben lejárt telefonját a hivatalnak, még időpontja is van neki (hacsak nem a valóságból merítve). Már az út maga is egy odüsszeia, de a postán hétmérföldes a sor, mit lehet tenni, végig kell állni. Török megmutatja, hogy a huszonöt perc valóban képes egy örökkévalóságnak látszani, s van is egy torz akkordja ebben a végtelenségben, csakhamar kiderül ugyanis, hogy kettővel-hárommal a néni mögött Garas Dezső áll a sorban, míg nincs szövege, reménykedhetünk mindenfélében. Az milyen lenne, ha himself állna ott? Az nem lehet. Hát, nem is. Mert, amikor már lesz szövege, rendreutasít és legyőz egy tolakodó frátert (Nagy). Magyarul arról szólna a meskete, hogy az öregek megöregedtek, s a fiatalok elszemtelenedtek, de nem kell beletörődni, a méltóság elnyeri jutalmát, ha csupán kortynyi időre (egy telefonleadás erejéig) is. Ugyanaz a kérdés, mint az előbb: mi köze ehhez az elmúlt húsz évünknek? Mondhatjuk persze, hogy az új világ szinte az elviselhetetlenségig fokozta a nyikhajok pimaszságát és az öregek kiszolgáltatottságát, s micsoda kincs lett mára a kiállás. Csakhogy ennek épp Török (vagy Spiró) mond legmarkánsabban ellent, amikor Garas és Nagy közt lepergetnek egy olyan párbeszédet, ami gyakorlatilag egy az egyben állna (csak) meg a Szomszédok című tévésorozat bizonyára most is napirenden lévő ismétlésében - sajnálom, az meg rendszerváltás előtti műdarab, úgyhogy a spanyolviasz fel volt már találva. Hogy arról már ne is beszéljünk, hogyan fest egy nemzeti ikon sorban állás közben a postán - mint egy marslakó, épp csak autogramot nem kérnek tőle a gondosan kiválogatott, sorbanállóarcú statiszták.
Láttuk még Miklauzic Bence Grecsó Krisztián Barbárok című novellájából készült munkáját, mely az eddig felsoroltak (itt a panel helyére a falusit tolta az alkotói fantázia) mellett egy újabb kérdést is felvet, amit talán nem is itt kéne megbeszélni: a címvédelemét. Mert szép dolog a bátorság, a pimaszság meg egyenesen szimpatikus is, ha nem üres (mondandóbéli és vizuális) közhelyek biztosítják hozzá a hátországot (ezúttal pálinka és kirántott hús gőzében a szemforgatásról és a begyepesedettségről - mikhez dettó semmi szükség nem volt a rezsimet lecserélni).
Hogy Zoltán Gábor és Bodzsák Márk párosának az Amerikai pszichóról nem jutott eszébe semmi, az voltaképpen teljesen indokolt. Milliók vannak így vele, de a többiek nem csinálnak róla filmet. A jappi és a mondott regény megjelenése a nagy magyar életben viszont kétségkívül a rendszerváltás után esett. Amit viszont a sorozatnyitó Levegőt venni pedzeget, az már úgy a kritikai realizmus környékén meghaladott volt. Mint ahogy a talpig Nike is úgy a mondott sorsforduló táján volt utoljára menő (jobbára vidéken).
A foszlányok látszólag véletlen-, ám mégis sorsszerű egymás mellé sodródásának szinte tankönyvi példája Jánossy Natália (Darvasi László szerzeményéből felvett) Baleset című filmje. Ha jól értettem, súlyos közúti szerencsétlenség történt a határsávban, a magyar-szerb határon. Egy elhagyott földúton, ahol lépésben lehet közlekedni, összeütköztek. Kik? Csak találgatok, tán egy kombájn és egy helikopter, hisz arra a madár sem jár, legfeljebb a menekültek. Valószínűleg a rendszerváltás számlájára kell itt írnunk a balkáni háborút, s a közlekedési szabályok egyre durvuló negligálását is - hogy "bezzeg Tito alatt", az legalább egy közlés, ha nem is túl eredeti. Ám vélhetően távol esik ezúttal minden alkotói szándéktól. És az is igaz, hogy az átkosban nem ütközött munkagép személygépkocsival a határsávban, mert mit kerestek volna ott. Hogy most is mit keresnek? Rejtély. A Szerbiából átszökni próbáló magyar fiatalok (katonaszökevények) hogyan kerülnek ide, arra könnyebben található magyarázat - nekik ez a pálya. De hogy miért adja ki a rendszerváltást, hogy épp a baleset felé jöttek, s futottak tova pár hasznosnak látszó polgári ruhanemű felvételével, az megmarad az időközben leszálló sötétben.
Bagota Béla Kemény István művét adaptálta színes forgataggá, rajzórával és jappi anyukával, továbbá - ők a személyes kedvenceink - ünneplőben számháborúzó úttörőkkel. A mű mondandójával, miszerint nem történt itt semmiféle rendszerváltás, csak a formaruhákat cserélték le, megítélésem szerint sokan értenek egyet, de a nyakamat rá, hogy nem ők a célközönség (a Hősök terére szoktak járni, nem moziba ugyanis).
Éljen!
A sorozat szándékából és természetéből fakad, hogy mindettől a mérsékelten örömteli felsorolástól függetlenül még akár remekművek tömege is következhet eztán. Hisz nem láttuk még egyebek mellett Bollók Csaba és Hajdu Szabolcs filmjét, vagy hogy mást ne mondjunk, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, de éppenséggel Szőcs Géza novelláját sem. Miért ne? Miért ne épp ők? Ha csak a nagy számok törvénye miatt.
De ha a nem látottak egyike sem emelkedne túl a felsoroltakon, ami szinte valószerűtlen - akkor is erre van valahol a helyes út. Nyilván nem tudom egy televíziós stúdióműsor és egy-egy hasonló rövidfilm közötti pontos árkülönbséget, de annyi bizonyos: az ilyesmi - az összes tartalmi kifogásunk dacára - mindenkinek jó. Vagyis mindenkinek lehetőség, a televízió rég elveszettnek látszó közönségréteget szólíthat meg újra, miközben aranyban mérhető lehetőséget teremt sokra (adott esetben: ugye ennél többre is) érdemes filmkészítőknek.
Csak élni kell vele. Éljen már valaki!
A filmeket megjelenésünk napjától adja az m1, 22.30-tól
