Két afrikai zenész, az egyikük belülről kifelé, a másikuk éppen fordítva: kintről befelé építkezve jutott el a csúcsra. Két generáció: az egyik most lett 41, a másik a 73. évében jár. Igazából csak annyi köti őket össze, hogy augusztus 11-én egy napon, egymást követően léptek fel a Sziget Világzenei Nagyszínpadán.
*
Toumani Diabaté látható örömmel, szégyenlős büszkeséggel mutat a születésnapi csokoládétortára az öltözőasztalon, úgy kínál hellyel és itallal a lakályosnak kevéssé nevezhető konténeröltözőben, mintha az otthonában fogadna. Előtte a hangszere - egyelőre kicsomagolatlanul. Adja magát a kérés: beszéljen róla! Rögtön egyfajta lelassult révületbe esik, mint aki ezerszer ismételt szöveget mond - és mi tagadás: valóban. Elhangzanak a mondatai a színpadon, visszaköszönnek később adott interjúiból, de hát mit tegyen: így szól a mese, így mondja tovább.
"A kora hétszáz éves hangszer, még a Mandinka Birodalom idejéből. A teste kemény tökhéj, tehénbőrrel bevonva. A hosszú nyakra feszített 21 húr ma már részben műanyagból készül, részben hárfahúrokat használnak. Régen antilopbőr volt az alapanyaguk - mondja, majd kérdezés nélkül folytatja. - Olyan családból származom, amely 71 generáció óta használja a korát. A tizennégy éves fiam már a 72. nemzedék - a nemrég elhunyt Ali Farka Touré fiával játszik együtt, akinek én vagyok a nevelőapja."
A két apának egyébként tavaly jelent meg a közös, Grammy-díjat érő lemeze (vö.: Több mint híd, Magyar Narancs, 2006. április 13.), de a sikerek mögött hosszú családtörténet rejlik.
"Senki sem biztatott, hogy tanuljak korázni, de hát ott volt a hangszer a családban. Apám a kora királyának számított, anyám híres énekesnő volt Maliban. Úgy lettem zenész, hogy hallgattam a felvételeiket meg a nagyapáméit, de emellett Jimi Hendrixet, Otis Reddinget, James Brownt is. Ötéves korom óta játszom" - meséli, és nem lehet nem belegondolni, mi lett volna, ha még biztatják is. "Ma már saját iskolám van Bamakóban (Mali fővárosa - K. T.), ahol a hagyományos hangszereken: a korán kívül balafonon, ngonin lehet tanulni. Emellett tanítok az ország első zenei és multimédia-konzervatóriumában is" - mutatja be hagyományőrző törekvéseinek a kereteit.
Aztán belemegyünk a griók szerepkörének az ismertetésébe. Ez az a bizonyos zenészkaszt (franciásan: griot), amely a mali zene örökletesen kizárólagos letéteményese. Korája mindenkinek lehet, a hangszeren bárki megtanulhat játszani, de "igazi" korán "igazán" játszani csak örökletesen lehetséges. Náluk, a családban az öccsei készítik a hangszereket - úgy egy hét alatt, de másfél évig is eltart, mire "bejátsszák" őket.
Ennek a kissé misztikus érvelésnek a részleteibe már nincs módunk belemenni, toporog a következő hírlapíró, a zenekar tagjai pedig időközben fölvették kissé mosolyogtató, rózsaszínes-fehér mintás egyentunikájukat.
A túloldalról, a nézőtérről elsőre észre sem venni a zenekar vezetőjét: ő fekete ingben kuporog a hangszere mögött. Tulajdonképpen tökéletesen kihallani a dallamokból, amit az imént mondott - ismét csak kérdezés nélkül - zenészi célkitűzéséről: a Mandinka Birodalom (ez változó kiterjedésű, egymással váltakozó viszonyban álló kisebb királyságok összességének a közkeletű neve) kultúrájának az életben tartása. "A múltat, a történelmet írásbeliség híján a griók őrizték és tartották ébren. Történetmondók voltak, akik hangszereken is játszottak." És valóban: a dallamok évszázados mélységből, tisztán csörgedezve futnak föl a mába, hogy körülvegyék őket a sokszor egészen más kultúrákból beléjük szőtt kíséretek és ritmusok. Az egymást váltó énekesek pedig mintha komoly, mély történetekbe kezdenének, amelyek sodrása aztán vad lüktetésbe torkollik, tánccá formálódik színpadon és nézőtéren egyaránt. Hagyomány és korszerűség, ifjabb és idősebb nemzedékek tagjai, egy sor nyugat-afrikai állam polgárai - mindez egyszerre rendeződik szimmetrikus hangalakzatokká, test és szellem szomjúságát szimmetrikusan csillapítva.
*
Manu Dibango pályafutása a hatvanas években, Brüsszelben kezdődik. Vallásos apja, aki a kameruni gyarmati közigazgatásban dolgozik, Európába küldi tanulni, de - először szigorúan csak hobbiként - szaxofonozni kezd, és hamarosan bárzenész lesz, hátat fordít a továbbtanulására vonatkozó szülői terveknek (és az apanázsnak). A kisebb éjszakai szórakozóhelyeket gyorsan kinövi, miközben afrikai zenésztársakkal ismerkedik, sőt turnézik is az akkori Belga-Kongóban, ahol 1962-ben ő ismerteti meg a lakossággal az új táncritmust, a twistet.
De még mielőtt mindezt megbeszélnénk, hosszasan és nyugtalanul toporog a széke előtt. Aztán kiveszi a tokból a hangszerét, zavartan piszkálja a fúvókát, leül, a szaxofont az ölébe fekteti, és most már nyugodtan, derűsen várja a kérdéseket. "hatatlanul szó kerül nagy slágerére, az 1972-es Soul Makossára. Több mint harminc év telt el azóta, számtalan feldolgozása született. "Játsszák japánok, brazilok, nekem is van egy felvételem a Fania Allstarsszal (amerikai salsaegyüttes - K. T.), de még reggae-változatban is játszottam. Az a helyzet, hogy a zene élő dolog, állandó mozgásban, fejlődésben van. Amikor én zenélni kezdtem, még nem volt számítógép, szintetizátor. Aztán megjelentek az újfajta hangzások, és ezek egy zenész számára egyszerűen izgalmasak. Hát ez meg micsoda - csodálkozik újra és újra az ember attól fogva, hogy zenélni kezd. Fölkeltik az érdeklődését a különféle stílusok, hangzások, míg aztán ebből a sokféleségből kialakul egyfajta mag, ami nem más, mint a saját személyisége."
Manu Dibango most egészen különleges környezetben mutatta meg a személyiségét. A szaxofonos-énekes Enzo Avitabile kíséretét adó Bottari di Portico egy számunkra meglehetősen különös ütősegyüttes. Nápolyból jöttek, és hatalmas hordókat ütnek teljes erőből, megállás nélkül, illetve dézsák fenekén vernek ki elképesztő ritmusokat egy capopattuglia irányítása alatt, aki külön vezényli - vagy talán biztatja, serkenti - őket, miközben az előtérben húros hangszerek szólnak, no meg Avitabile és Manu Dibango szaxofonja. Ez a dobolás ősi délolasz szokás, eredetileg a rontó szellemek elűzésére szolgált, aztán a közös zenélés eksztatikus rítusává szélesedett. És az eksztázis most, ebben a teljesen összekeveredett, nemzetközi környezetben sem maradt el. Úgy mondják, hogy a kameruni szaxofonos sztár a színfalak mögött is megállás nélkül fújta, amikor aztán a műsor közepe táján előlépett, majd pedig hamarosan sor került a Soul Makossára is, ismét olyan élménykavalkádban találtuk magunkat, ahol már csak ez a végtelen dübörgés, a szaxofonok dúdolása, hörgése és kacagása volt az egyetlen létező, valósággal magába húzva-fogadva egész testi valónkat.
"Sokfélét játszani - ez az, ami izgalmas. Van egy big bandem Párizsban. Aztán játszom szimfonikus zenekarokkal. Itt van például Enzo - ő olasz, és hát... gyerekkora óta ismer. Egyszer csak felkért, hogy játsszunk együtt. Van már közös lemezünk is. Ez tényleg valami más. De ki tudja, jövőre talán a saját együttesemmel lépek fel itt." Így Manu Dibango.
Állunk elébe.
