Mi szüksége lehetett Racine-nak kárpitosszegre? A választ most már talán sohasem tudjuk meg, pedig már-már elérhető közelségben hittük a XVII-XVIII. század fordulójának francia életviszonyait képekben és szövegben egyaránt taglaló kötet egy bizonyos pontján. Csak hát ott éppen nem különös kedvtelései ürügyén, hanem a francia tájnyelvek elterjedtsége kapcsán bukkan fel a drámaköltő, akinek a hírneve már rég messze felülmúlja az iskolák falain kívül tapasztalt olvasottságát. Tulajdonképpen ezekben az években egységesül - bár még mindig nem egészen a mai határok között - Franciaország, ekkor nyeri el hosszú ideig, mondhatni, a közvetlen közelmúltig változatlan, szorosan központosított formáját a közigazgatás.
Az elmúlt évtizedek francia történetírásának legjellegzetesebb és legkelendőbb termékei éppen a mindennapi élet apró mozzanatait feldolgozó, olykor hatalmas, többszerzős és többkötetes munkák, amelyek az életkörülmények, az életvitel sajátosságainak és lassú változásainak a feltérképezése útján igyekeznek szélesebb kontextusba helyezni a "magas történelmet".
Ennek a ma már megszokott megközelítési módnak az eredményeit népszerűsíti ez a könyv, egy francia sorozat darabja. A szerkezete mintegy bentről kifelé halad, kezdve a családon és a lakóhelyi környezeten egészen a már politika közelibb életterületekig, mint amilyen a vallás (a protestánsok gyötrése) vagy az igazságszolgáltatás. Érdekes módon a munka mint az élet része csak viszonylag későn bukkan elő - igaz, hogy a munkát jelölő szó (travail) latin eredetije igát, továbbá egyfajta kínzóeszközt jelent, amint erre a vonatkozó fejezet kezdőmondatai rámutatnak. Miért is kellene korábban taglalni az életnek ezt a gyötrelmes oldalát, melynek szomorú tanulmányozásánál összehasonlíthatatlanul elbűvölőbb a tehetősebbek terített asztalán sorakozó ételek szemrevételezése. Karalábés réceleves, articsókabecsinált, birslekvár ribizkével - elképesztő dolgok!
De ha egyszer már ideért az ember a kötetben, szívesen ismerkedne a részletekkel, bizonyos munkák kimerítő mikéntjével, elfeledett eszközeivel,
tájspeciÞkus keretfeltételeivel,
ám ehelyett gyakran ilyesfajta szentenciákkal kell megelégednie: "A szegények élete sanyarú. Örökös adósságban élnek, s válság idején - nagy nyomor vár rájuk." (Ráadásul a gondolatjel használata is erős érvek után kiált.)
A közérthetőség szándéka mintha indokolatlanul apró darabokra hasogatná a mindennapi élet különféle metszeteit, ami gyakran eredményez túlságosan általános vagy éppen a közhelyességig kézenfekvő, következésképpen használhatatlan megállapításokat. Ezeknél sokkal izgalmasabb darabjai a mozaiknak az apró, egyedi információk az "apró malackodásoktól" kezdve a harctéri sebesültellátásig - ámbár azon például szemöldök-emelésnyit sem lepődünk meg, hogy "(...) a női nemi szervet közönségesen (...) 'pinának' (...) nevezik (...)".
Sokat számíthatott a kötet összeállításakor egy-egy részterület feldolgozottsági szintje, illetve feltehetőleg a szerzők szakirányú érdeklődése is. Így például a bűnözés, bűnüldözés és a hozzájuk kapcsolható területek (a nyomortól a boszorkányságig) bőséges teret kaptak, több kontextusban is. Ezzel szemben mondjuk az állattenyésztés korabeli sajátosságainak bemutatására hét mondat jut. Ebből is az egyik azt a száraz megállapítást közli, hogy "Faluhelyen főleg disznóhúst esznek" - mely váratlan tényállást előzőleg már az étkezést taglaló nagy fejezet is a tudomásunkra hozta.
Igaz, a kötet olvasási módja nem feltétlenül lineáris - sokkal inkább kézikönyv ez, semmint fejezetről fejezetre olvasandó, folyamatosan építkező munka. A szertelenkedő lapozgatás aztán többféle olvasat lehetőségét kínálja. Érdekes például, ahogy a mozaikdarabkák összerakásának egyik lehetséges változataként kialakul a különféle típusú tömeges elégedetlenségek, felhorgadások és lázongások széles spektruma. Hol egy körmeneten pénzüket és ékszereiket eldobáló jámbor fiatalok teszik közszemlére vallásos hitüket, hol szövőmunkások sztrájkolnak, hol pedig egész vidékek lakossága lázad föl a központosítás, egy új adónem vagy az egyház önkénye ellen.
A vidékeknek, országrészeknek ekkor még meglehetősen eltérő, sajátos arculatuk van, amelyet éppen ez a korszak egységesít többféle formában is. Az egyik fontos tényező a hadiipar és a hadsereg fejlesztése. Településnyi manufaktúrák, erődített városok épülnek, és mindez nem kis népességmozgással jár. De helytelen volna azt hinni, hogy mindez a mai tervezési szempontokra valamelyest is emlékeztető tudás birtokában zajlott. Az országismeret korabeli szintjét illetően meghökkenve olvassuk, hogy
a király 1684-ben
egy új térkép alapján kénytelen tudomásul venni: Franciaország egyharmaddal kisebb, mint mindaddig hitték. Ugyanebben az időben viszont már megépült a Földközi-tengert az Atlanti-óceánnal összekötő Déli-csatorna a maga jelentős szintkülönbségeivel, zsiliprendszerével és mesterséges tavaival. Ismét másfelől még csak ekkor jelenik meg a francia városokban az - ókorban már használatos - útburkolat.
A korabeli metszetek és képek, a - sajnos jóval ritkább - tárgyfotók az oldalfelületek legalább harmadát teszik ki, és ez az ismereteknek eleve egyfajta érzékies, semmint racionális tudomásulvételére szorítja az embert. Ha kvízműsorban kívánunk szerepelni, nem biztos, hogy innen kell tájékozódnunk, habár az időrendi összefoglaló felkínálja a lehetőséget lexikális ismereteink bővítésére. Többé nem jövünk zavarba, ha társaságban a saint-gobaini tükörmanufaktúra üzembe állásának, esetleg Denis Papin keréklapáttal működő hajója megépítésének pontos évszámát kell megjelölnünk. De hogy mi szüksége lehetett Racine-nak (ráadásul utazás közben) kárpitosszegre, azt tényleg nem tudjuk meg.
Corvina Kiadó, Mindennapi történelem, 2006, 192 oldal, 5990 Ft