Magyar Narancs: Az Egyesült Államokban született és nőtt fel, a családja ugyanakkor román származású.
Lawrence Foster: Zsidók a szüleim, és az édesapám rettegett a Vasgárdától. Meg volt győződve arról, hogy valami nagyon rossz fog történni, ami később be is következett, mert 1941 júniusában az egyik legszörnyűbb pogrom zajlott le egykori lakhelyünkön, Jászvásáron. 1939 augusztusában mindketten hajóra szálltak, útközben kitört a háború, ők pedig – bár nem így tervezték – New Yorkban maradtak. Apám 1944-ben meghalt, anyám aztán háromszor is újraházasodott. Először egy magyar férfihoz ment hozzá, akitől azért vált el, mert az bántalmazott engem, aztán egy eredetileg Fuchs névre hallgató osztrákhoz, aki Angliába költözve Fosterre változtatta a nevét, mert megelégelte a gúnyolódást. Végül egy mannheimi német férfi oldalán állapodott meg. Anyám szeretett román népzenét hallgatni, ennyi jelezte a családban az identitásunkat.
MN: Elég későn kezdett el zenével foglalkozni.
LF: Volt egy bátyám, aki meghalt tüdőgyulladásban. Aztán miután anyám elvesztette apámat is, úgy érezte, nincs ereje a felnevelésemhez, így egy Los Angeles-i, nagyon magas követelményeket támasztó bentlakásos katonai iskolába kerültem. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak meg zongorázni, de én utáltam játszani. Ám, ha nem gyakoroltam, nem kaptam vacsorát. Nagyjából tizenkettő lehettem, amikor egy idősebb fiú először elvitt egy koncertre. Abban a pillanatban eldöntöttem: a zenekar lesz a hivatásom, és onnantól nagyon komolyan vettem a zongorázást. Anyám szerzett nekem egy jó tanárt, Mrs. Graudant, aki Artur Schnabel tanítványa volt, így kiválóan megtanultam nála az összes Beethoven-szonátát a Schnabel-féle kiadásból.
MN: Hogyhogy nem lett önből katona?
LF: Egyszer nem kaptam kimenőt, hogy meghallgassam Nathan Milsteint, mert az Omar Bradley tábornok tiszteletére rendezett felvonuláson a zenekarban kellett volna tubáznom. Úgy gondoltam, a fenébe velük. Amikor visszamentem, az igazgató csak ennyit mondott dühösen: „Mi nem a zenei nevelésed miatt vagyunk!” Be kellett látnom, hogy igaza van, és megszöktem. A szüleim visszaküldtek, én újból elszöktem, és akkor már inkább beírattak egy állami iskolába.
MN: Ott könnyebb volt az élet?
LF: A szabályokkal könnyű volt megbirkózni, ugyanis alig voltak. De később, a UCLA-n – mint minden állami egyetemen – az oktatás kötelező része volt a katonai kiképzés. Egy katonai iskolával a hátam mögött úgy éreztem, hogy erről már mindent tudok, és a helyzet igencsak bosszantott. A viselkedésem miatt elkezdtek gyűlni a büntetőpontok, amit kulimunkával kellett volna ledolgoznom, ahhoz viszont ugyancsak nem fűlött a fogam. Fél év elteltével kirúgtak. Szerencsémre a San Francisco Ballet éppen akkor keresett karmestert. És az egyetem pedig – ahonnét röviddel azelőtt kirúgtak – még ugyanabban az évben meghívott, hogy tartsak előadásokat Wagner zenéjéről.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
