Egy időben jelent meg új lemeze két zenekarnak, mindkettő a kardozós-partraszállós műfaj képviselője - mind az egyik, mind a másik a 90-es évek első felében indult és vált roppant sikeressé, hogy az ezredforduló táján aztán elhallgasson egy időre. Peter Steele és bandája, valamint Rob Flynn modernmetál-prófétái most új hanganyagokkal rukkoltak elő, és (újabb párhuzam) talán jobbak, mint valaha.
A Type O Negative, azaz "négy brooklyni pöcs" (Steele maga jelöli így a bandát) sosem vette igazán komolyan sem magát, sem a goth és a doom peremén egyensúlyozó zenéjét, de a nagyközönség így is képtelen volt könnyen megemészteni az elsőre százszázalékos kriptahangulatot sugárzó zenét. A banda ontotta magából az albumokat egészen 1999-ig, majd egy best of után csak 2003-ban jelentkezett újra, de az a Life Is Killing Me akkorát sem durrant, mint ovis kezében a péksütis zacskó. Pedig azon a lemezen került igazán előtérbe az a sajátosan önostorozó, májolaj fanyarságú irónia, ami az új lemezt is meghatározza.
Mindjárt a nyitó Dead Again megadja az alaphangot - a doomos intró után szédületes ütem, Steele sármosan hamis hangja és a megszokott fojtott gitárhangok kapaszkodnak ki a hangszórókból. Megmaradtak a jellemző stílusjegyek is, a szintetizátorral bíborosított doom mellé azonban beköltözött néhány feszesebb-tempósabb megoldás, néhány helyen pedig oroszos hangulatú menetzenéket hallani. Néhány hosszúra nyújtott darab annyi váltáson megy keresztül, hogy a befejezés és a következő dal kezdése szintén csak váltásként hat. Így mire odáig jutunk, hogy Steele a legjobbakat kívánja Angliának (Hail And Farewell To Britain), csak a besamplerezett zárótűz befejeztével esik le, hogy 77 percnyi kőkemény, melodikus doomnak értünk a végére.
Kicsit más tészta a Machine Head. A négy kaliforniai tag a 90-es évek legelején kezdett neki a trashből építkező bandának, aztán rohamosan gyalogolt a világsiker felé, hogy mást ne mondjunk, első albumuk nyitódala, a Davidian internacionális metálhimnusz lett. 99-ig töretlen sikerük a kínosan nu-metálos The Burning Red után mérséklődött kissé, három éve viszont sikerült visszaédesgetni a rajongótábort a Through The Ashes Of Empires-szel, amelyen minden ott volt, ami egy vérbeli headbanger szívét megdobogtatja: kemény gitártémák, pumpáló dobok, morcos ének. Akárcsak az új lemezen.
A The Blackening ugyanis olyan, mintha a Mastodon még az Iron Maiden hőskorában kezdett volna metalcore-t játszani. Az album nyolc felvételből áll, ezek fele tíz perc körüli: kész progresszív trash (de félig-meddig metalcore-nak is nevezhetnénk.) Egy dolog biztos: dallamos, a legkevésbé sem disszonáns gitárfutamokból épül fel az egész anyag, teli remekbe szabott szólókkal, Dave McClain pedig előszeretettel nehézkedik rá a dupla lábdobra - és ez a testesen megszólaló géppuskadob viszi be rendre a kegyelemdöfést. Ami garantáltan nem változott, az az indulat, a düh - elég a számcímekre nézni (Clenching The Fists Of Dissent, Aesthetics Of Hate és társaik). És nincs hol belekötni, hibátlan az egész az elejétől a végéig.
Két album, két újjászületés. Két bizonyíték arra, hogy lehet még újat, innovatívat alkotni régi elemekből ebben a metálnak nevezett bizniszben.
SPV, 2007; Roadrunner/CLS, 2007
