Útszéli jelenségnek az ötvenes években nevezték (szabadon fordítva a "gutter phenomenon" kifejezést) a rock and rollt azok, akik ócska és züllött kifejezésmódnak ítélték, és úgy gondolták, az egyetlen jó tulajdonsága az, hogy valószínűleg gyorsan eltűnik, s így szerencsére nem tudja végső romlásba taszítani (akkor még csak) az Egyesült Államokat. Az alaphangulat mellett azóta a zene is annyira megváltozott, hogy nehéz lenne megmondani, mi is az a rock and roll, de azért mindig érdemes ez ügyben körülnézni.
Az Every Time I Die legénysége úgy gondolta, hogy makacsul felvállalja a kirekesztés örökségét, a rock legyen az, ami volt: lenézett, kívülálló. Kérdés, hogy sikerülhet-e ez így nekik, a Billboard-lista 71. helyéről startoló Gutter Phenomenonnal. Előző albumuk, a Hot Damn! tényleg 2003 egyik legforrób albuma volt - a srácok olyan őserővel vetették bele magukat abba a jellegzetesen rock&rollos, hektikus hardcore-ba, ami szinte körömrágós idegességgel vegyes élvezethez vezethetett a kitartóbb hallgatóban. Már ezen a lemezen is volt egy-két kisebb énekdallam, de a stílushoz illően tisztelettudóan megbújva a sokkal karakteresebb, akár egy egész számot elbíró riffcsodák mögött. Mostanra Keith Buckley torkából is kibújt az énekelhetnék, amit páran nem fognak üdvözölni, de egész tömegek garantáltan igen. Engem azonban nem az apokaliptikus "eladták magukat a fiúk" vízió miatt zavar az újabb stílus, hanem inkább az eddigi egyensúly felbomlása miatt: a meghatározónak szánt és így is pozicionált dallamok ugyanis nem eléggé kidolgozottak ahhoz, hogy építeni lehessen rájuk; a gitárok továbbra is mesteriek, de mintha egy kicsit elanyátlanodtak volna így, hogy nem ők a főszereplők.
*
Az Opeth-nek már sokkal kevesebb gondja van a jó énekdallamokkal. Sőt, olyannyira tele van velük, hogy talán a közelmúlt egyik legizgalmasabb kísérleteként legutóbb kis eltéréssel két lemezt adott ki: a Deliverance a hagyományos Opeth-recept szerint készült, jellegzetes, progresszív rock hatású metal, érzékenyen átszőve már-már érzelgős, éteri dallamokkal; a Damnation pedig tisztán akusztikus tételeket tartalmazott. Ez utóbbi, egészen egyedülállóan eredeti album az, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a zenekar maximálisan öntörvényű és különutas, ha zenei koncepciójának megvalósításáról van szó, nem kívül, inkább fölötte áll az aktuális irány-zatoknak. A Ghost Reveries a De-liveration (és a megelőző lemezek) hagyományát folytatja, egészíti ki. Nem rajzol ki nagyon más képet, mint az eddigiek, de ha lehet ilyen képzavarral élnem, sokkal nagyobb felbontásban teszi. Még több díszítés, még több apró trükk, sokszor már-már átláthatatlan cizelláltság, és újdonságként még Hammond orgona-témák is a háttérben.
*
Ha már ilyen központi szerepet kaptak eddig az énekdallamok, akkor egy gyors fordulattal hagyjuk el az egész témát. A Pelican ugyanis nem foglalkozik ilyen hívságokkal. Teljesen instrumentális gitárzenéjük a zaklatott múltat végtelenül nyugodtan értelmezi újra. Az ambient metalnak is nevezett irányzat üdvöskéje előtt szinte arcra borulva hevernek a kritikusok - így a The Fire... elbírhat egy kis bírálatot is. A Pelican zenéjében az az eredeti, hogy a műfajban jellemzőbb gitárhömpölygést óvatos akkordozós-riffelős pulzálással helyettesítik, ám ez gyakran elég unalmassá és fantáziátlanná válik. De még így is: nyugodt és szép marad.
Hát ide jutottunk ezzel a rock and rollal, mondhatnánk így ötven év múltán, ha nem sejtenénk, hogy akár a holnap is tartogathat még meglepetéseket.
Ferret, 2005; Roadrunner, 2005; HydraHead, 2005
