Opera

Viccel a bácsi

Mozart: Così fan tutte

Zene

Vajon az jót jelent, ha egy vígopera bemutatóján a legzajosabb derültséget a feliratozó berendezés átmeneti meghibásodása váltja ki? Ugye, aligha?

Merthogy így történt múlt pénteken, a Così fan tutte Jiří Menzel nevével reklámozott premierjén, a második felvonás első perceiben. A legendás cseh művész persze egy pillanatig sem árult zsákbamacskát, hiszen első sajtónyilatkozataitól egészen a tapsrendben való megjelenéséig nyilvánvalóvá tette, hogy általánosságban nem sokat tart az operarendezésről, s hogy konkrétan nem is igen szándékozott úgy istenigazából megrendezni a budapesti Cosìt. Érdemben nem is tett ilyesmit, mert ha itt-ott fel is tűnt a színpadon egy-egy figyelmet érdemlő ötlet (mint amilyen a párcsere megelőlegezése volt a szerelmesek búcsújelenetében), a vígopera színpadi lebonyolítása szinte mindvégig a szokvány és a hozzávetőlegesség regisztereiben zajlott. Figurateremtés és műelemzés helyett viccelődés és kujonság – nagyjából ez volt Menzel receptje, amely mögé jóindulatúan odamontírozhatunk ugyan valamiféle időskori bölcs huncutságot, s vele a „ne vegyük már magunkat halálosan komolyan” életfilozófiáját, de ettől még a hiány­érzet megmarad. A látottnál ugyanis sokkal több van Mozart operájában, s több van még Lorenzo Da Ponte librettójában is, mely librettóról a nagyszerű filmrendezőnek ugyancsak volt néhány keresetlenül lekicsinylő szava.

Csakhogy ha már a szerelmi állhatatlanság operájáról esik szó, engedtessék meg némi állhatatlanság a kritikus számára is, aki habár észlelte a fentebb leírtakat, alapjában végül mégis jó érzéssel hagyta el a nézőteret. E jó érzés összetevői közül a leginkább egy­értelmű és problémamentes alkotórész Halász Péter és a zenekar teljesítménye volt. A Falstaff és Az árnyék nélküli asszony előző évadbeli bemutatóit követően immár a harmadik premieren vált érzékletessé ugyanis, hogy Halász Péter személyében érdemes betöltőre talált a fő-zeneigazgatói tiszt, s hogy betanítói és opera-karmesteri tevékenysége óvatosan fogalmazva is áldásos hatással van a zenekari teljesítményre. Példásan kitisztított szólamok, ennek köszönhetően új színek és egészében transzparens hangzáskép jellemezte a zenekar játékát. Olyan színvonal tehát, ahol a karmesteri teljesítmény már nem csupán a lendületesség és a fegyelmező összefogás részben manuális, részben pszichológiai erényeiből állhat össze, hanem ahol végre okkal kereshetünk egyéni koncepciót is. A recitativók continuokíséretét is saját kezűleg ellátó Halász esetében jól felismerhetővé vált a személyesség e jegye, s ez a tempóválasztásokban csakúgy ott lüktetett, mint abban az érzéki szépségű kiteljesedésben, amely Fiordiligi vagy Ferrando áriáinak zenekari letétjét jellemezte.

A nézői jó érzés másik lényeges összetevője már jóval vitathatóbb, s voltaképpen nem is savanyú kritikusnak való alkotóelem: az előadás átütő fiatalossága. Az életkor önértékét persze könnyű eltagadni, s az is tapasztalati tény, hogy „maroknyi lelkes fiatal” néha jobban fáj a színpadnak, mint egy tucat hétpróbás ripacs, ámde ebben az esetben mégiscsak kiérződött némi rokonszenvet érdemlő emberi hamvasság a produkcióból. Celeng Mária (Fiordiligi) és Balga Gabriella (Dorabella) ifjúsága (és rokoni összeköttetése) itt éppúgy hozzáadott értékké nemesült, mint a tenor Szigetvári Dávid (Ferrando) ugribugri kamaszossága. Egész egyszerűen jó volt rájuk nézni, s ha a vokális teljesítményükre árnyaltabb megfogalmazást kellene is keresnünk, az így is egyértelművé vált, hogy Celeng énekszava helyből többet tud költészetről és női lélekről, mint Menzel teljes rendezése. Szigetvári karcsú tenorja az együttesekben olykor bizony elvész, s itt-ott sérült megszólalásainak intonációs tisztasága is, ám énekkultúrája és derűs színpadi oldottsága már a premieren is kellemes perceket szerzett. Mellettük a két szerelmespár negyedik tagja, Haja Zsolt (Guglielmo) maga a rutin, s rendezőileg hevenyészett figurájával (alighanem ő lenne a nagyhangú bájgúnár) enyhén ki is lóg társai sorából. Mindentudó szobalányként a szép és picit hideg, de megnyugtatóan ki­egyensúlyozott Baráth Emőke (Despina), míg rezignált heccmesterként a fejlett játékkultúrájú, bár ezúttal enyhén alulmotivált Kálmán Péter (Don Alfonso) jut még szerephez Zöldy Z. Gergely többszintes, Menzel jópofáskodásához kalibrált, de zavart nem keltő díszletében. Jelen voltak még: unásig ismételt masírozások, álbajusz és álszakáll, óriás pezsgősüvegek, valamint férfikezek a szoknyák alatt.

Magyar Állami Operaház, október 10.

Figyelmébe ajánljuk