Lemez

World music: másképp

Zene

rezes, másképp tangó, másképp klezmer, és ilyet még nem pipált Kína sem… Világzenei körkép a zavaros legjavából.

Girodibanda: Guerra Az olasz rezesbandák nem különösebben rázták meg a világzenét, de ettől még helyi szinten nagyban virul ez a hagyomány, és tizenöt éve egy komolyabb fogás is horogra került. Annak Banda Ionica volt a neve, belefolyt Roy Paci és (a Mau Mauból) Fabio Barovero, de túl extrémnek bizonyult ahhoz, hogy a piac is ráharapjon. Ám most a leccei – Cesare Dell’Anna vezette – Girodibanda új albuma minden eddigit üt határon onnan és túl, ez ugyanis maga a tökély. Harsány, sokszínű és magával ragadó, mintha egy karnevál forgatagába keveredtünk volna. Kapkodhatjuk a fejünket, hiszen a salentói pizzica, az Adriano Celentano nagyságrendű popzene, a temetkezési vagy éppen menyegzői menetek és a munkásmozgalmi indulók befolyása egyaránt döntő, de még Muszorgszkij és Ravel is terítékre kerül. Alapból rezesen, de billentyűkben, gitárokban és vonósokban is gazdagon – elképesztő fordulatokkal, kirobbanó energiával és ellenállhatatlan életkedvvel tele. Szerintem ez most a csúcs, messze túlmutatva a csizma sarkán. (11/8 Records, 2018)

 

 

 

 

 

Plaza Francia Orchestra Ennek a zenekarnak a története akkor kezdődött, amikor a Gotan Projecté megszakadt, a 2010-es évek elején. És ugyancsak Párizsban, ahol a francia Philippe Cohen Solal, a svájci Christoph H. Müller és az argentin Eduardo Makaroff új alapokra fektette a tangót. Annak idején áradoztunk már: a tangó drámaiságának és az elektronikus tánczenék popularitásának az egysége elképzelhetetlen volt a La Revancha del Tango című alapvetésükig. Ezzel iskolát teremtettek, és többmilliós példányszámot értek el, úgyhogy utána csak arra kellett ügyelniük, hogy a következő dobásaik (Lunatico; Tango 3.0) elkerüljék az önismétlés csapdáját.

Eddig jeles. Hanem aztán már éppen hiányozni kezdett a negyedik Gotan-album, amikor Makaroff és Müller – Solal nélkül – egy új projekttel állt elő. Bevonták Ca­therine Ringer énekesnőt (Les Rita Mitsouko), és így hármasban Plaza Francia néven debütáltak (A New Tango Songbook). De mint hamarosan kiderült, ennél az elektronikus zenei vállalkozásnál azért többre vágytak. Beszippantottak tehát egy komplett párizsi tangózenekart – hegedűkkel, bőgővel, bandoneónnal –, és a napokban immár Plaza Francia Orchestra néven jött ki az új albumuk. Ringer mellett (a zöld-foki-szigeteki) Lura és az argentin Maria Muliterno énekel, a komikus Pedro Saborido és Pancho Ibanez dumál, és szemlátomást majd kicsattannak a funkos-rockos energiától. Egyszóval, a Makaroff–Müller-párosnak megint sikerült egy jókorát lépnie, ami nem azt jelenti, hogy elfelejtették Piazzollát (Oblivión), hanem azt, hogy mi így könnyebb szívvel felejthetjük el a Gotant. (Because Music, 2018)

 

 

 

 

Don Kipper: Seven Sisters És most eljött az ideje, hogy egy jót „migránsozzunk”. A londoni Don Kipper erre maximálisan rászolgál, harmadik albuma címével is jelezve, hogy a város észak-keleti, multietnikus negyedéből való. Ahol ahány ház, annyi szokás, s mi több, annyi (zenei) befolyás: görög, szerb, macedón, jiddis, észak- és nyugat-afrikai… A héttagú – és szinte hét nyelven beszélő – Don Kipper akusztikus muzsikája ebből mind-mind kiszippantja a magáét, bár, ha statisztikát készítenénk, alighanem dominálna benne a klezmer. Népzenei feldolgozásaik és saját szerzeményeik ugyanakkor a dzsessztől sem idegenek, olykor kissé túlexponált imp­rovizációkra ragadtatva magukat. De ne akadékoskodjunk! Hiszen lényeg a lényeg: a Seven Sisters nemcsak a különféle tradíciók meghitt összebújására remek példa, hanem arra is, hogy a „másféléből” saját hang teremthető. És ezt manapság nagyon meg kell becsülni. (Riverboat Records, 2018)

 

 

 

 

Csang Ju-feng: Pendulum Csang Ju-feng (Chung Yufeng) hangszere a – lantok családjába tartozó – pipa, amely sok száz­ éves története során mindig is szólóban szerepelt a kínai tradicionális zenében. Pendulum című albumán ezzel a hagyománnyal szakított Csang, és rögtön meg is duplázta a tétet: olyan nagyágyúkkal kollaborálva, akik abszolút más kultúrából kerültek ki. Többek közt az indonéziai SambaSunda együttessel, Matthias Frey német zongoristával és a mi ragyogó Lantos Zoltánunkkal. Ha az ő hegedűje nincs benne a buliban, bizonyára elkerülte volna a figyelmemet az album, aztán szégyenkezhetnék késő bánatomban.

Lényegében két blokkra osztható a Pendulum tizenhárom száma: az egyik a SambaSundával, a másik pedig Matthiasszal, Lantossal és Ramesh Shotham indiai ütőssel készült. Hogy Csang alaposan felforgatta a hagyományt, az a kínai zenében kevésbé jártas halandók számára inkább a SambaSundához kötődő darabokból derül ki: ahogy a Siwában megszólal egy metálos villanygitár, az igazán csodás. De amit Csang a Pipamenco „flamencójában” a Frey–Lantos–Shotham-trióval művel, az sem piskóta. Én mindenesetre arra bátorítottam volna, hogy többet vaduljon, és hagyja az álomba ringatást másra (vagy legalábbis ne húzza hetvenhét percig). Akkor igazán odalettem volna, és nem csak elégedett. (Trees Music & Art, 2018)

Figyelmébe ajánljuk