Nem más ez, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszerének használati utasítása a haza múltjához: világos immár, mi "használható", mi "nem javasolt", és mi az, ami bár "használható, de aggályos" az utcanevek átkeresztelésekor. Azt is megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy a "szabadság", a "béke" vagy a "fejlődés" szavaink egyelőre menlevelet kaptak gyanús múltjukra. Kapkodtuk a levegőt a lista olvastán, dühöngtünk miatta, röhögtünk rajta, ki-ki vérmérséklete szerint. Félni azonban eszünkbe se jutott.
Éppen azért ez az írás a félelemről fog szólni.
A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény 2012. január 1-jétől több lépcsőben lép hatályba: idén év elejétől érvényes többek között a 13. és 14. paragrafus is, amelyek egyebek mellett az alábbiakat tartalmazzák:
"13. § (1) A helyi közügyek, valamint a helyben biztosítható közfeladatok körében ellátandó helyi önkormányzati feladatok különösen:
(...) 3. a közterületek, valamint az önkormányzat tulajdonában álló közintézmény elnevezése (...)
14. § (...) (2) A 13. § (1) bekezdés 3. pontjában meghatározott közterület, illetve közintézmény nem viselheti
a) olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett, vagy
b) olyan kifejezést vagy olyan szervezet nevét, amely a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerre közvetlenül utal.
(3) Ha a helyi önkormányzat döntése során kétség merül fel a tekintetben, hogy a közterület neve megfelel-e a (2) bekezdésnek, arról beszerzi a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását."
Az MTA-nak tehát, ha érkezik ilyesfajta megkeresés, kötelessége állásfoglalást adni. Márpedig ilyesfajta megkeresés jócskán akadt, mivel 2010 májusában Orbán Viktor valóságértelmezése szerint új időszámítás kezdődött - illetve, beszélünk itt hülyeséget, a magyar időszámítás maga startolt el. A történelem változásaira pedig kevés dolog reagál oly érzékenyen, mint a közterek elnevezési gyakorlata. De merhet-e a Nemzeti Együttműködés Rendszerében bárki - mondjuk egy polgármester vagy egy komplett helyhatóság - önállóan dönteni arról, hogy József Attila jó magyar ember volt vagy sem? Hát még egy Ságvári Endre! Vagy egy Mónus Illés! A legmagyarabb közmondás jegyében - ne szólj szám, nem fáj fejem - célszerűbb volt a felelősséget odébb tolni.
A törvény nemcsak ostoba, de az önkényurak hanyagságával is fogalmazták: "(...) aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett". Mert például mettől és mi számít "megalapozásnak" vagy "kiépítésnek"?
Ezen a ponton ugorjunk vissza néhány évtizedet: Eörsi István egy írószövetségi gyűlésen azt követelte az ott megjelent főelvtársaktól, hogy a kádárista hatalom igenis vezesse be a cenzúrát. Akkori gunyoros megjegyzése nemcsak a puha diktatúra ördögi logikáját leplezte le (nyíltan nem vagy csak kevés dolgot tiltani, viszont éreztetni, mi a nem helyes - a többit pedig elvégzi az öncenzúra), de rávilágít a mostani utcanévügy tragédiájára is. Ez a törvény ugyanis olyan, mint a kádárista kultúrpolitika: a rezsim közvetlenül most sem ír elő semmit, hiszen a törvényszövegből egyáltalán nem következik, hogy József Attilát 10, Frankel Leót 14 sorban kellene rehabilitálni és "használhatónak" nyilvánítani, Károlyi Mihályról pedig feltűnően hosszan (ah, a történészi lelkiismeret!), 39 sorban bebizonyítani, hogy miért "nem javasolt". Az elmúlt három év ideológiai mozgásai (meg a Fidesz elmúlt másfél évtizede) azonban kétséget kizáróan kijelölték az irányt: és az MTA ezeknek az elvárásoknak tökéletesen megfelelt. Ez a kényszeredett igazodni akarás nem is annyira Károlyi izzadságszagú "elítélésében", hanem az antiszemita, végletesen etnicista felfogású Prohászka Ottokár gyáva és rezsimkompatibilis, mindösszesen kétsoros felmentésében mutatkozik meg a legpőrébben. ("Neve nem hozható kapcsolatba XX. századi önkényuralmi rendszerek működtetésével, ezért nevének használata közterület elnevezésében nem igényel akadémiai állásfoglalást" - kiemelés tőlünk.)
Amikor a magyar történettudomány Kádár-kori nagy teljesítményeiről van szó (Engel Pál, Juhász Gyula, Kosáry Domokos, Ránki György, Szűcs Jenő munkáiról), mindig szóba kerül, hogy a Történettudományi Intézetben a rendszerváltás már a hetvenes években megtörtént - és e kijelentés igazságtartalmát máig érvényes életművek sokasága hitelesíti. Az utcanév-állásfoglalás után hatásos és kézenfekvő volna poénkodni, e megjegyzést a visszájára fordítva - de nincs kedvünk viccelődni, túlontúl szomorú történet ez ahhoz. Az a három történész, aki az állásfoglaláshoz a nevét adta (vagy a nevét kellett adnia, ez nem világos), a maga területén remek szakember. Hallani arról is, hogy a "vezetőség" (melyik? a Történettudományi Intézeté vagy az Akadémiáé?) itt-ott belenyúlt az eredeti javaslatba a lista nyilvánosságra hozatala előtt. Hallani arról is, hogy az állásfoglalást bár szégyelli az MTA nagy része, a lista összeállítását a nagyobb jó érdekében a politikai elvárásoknak megfelelően, azaz pontosan így kellett elvégezni - hiszen komplett tudományágak, hovatovább az egész MTA jövő évi költségvetése, s ily módon a sorsa függhet ettől a 24 oldaltól. És persze a személyes jövő: nyilván mindenki emlékezik azon nyelvészek sorsára (jelesül a kirúgásra), akik mindenféle külső elvárástól mentes szakvéleményt adtak a Ferihegyi repülőtér névváltoztatását firtató kormányzati kérdésre. Egyértelmű hát, hogy nincs itt helye a lírázásnak.
Ezúttal fölösleges történelmi példázatokat sorolni arról, hogy az első 24 oldal után még meg lehet állni, a második, a harmadik, és a menetrendszerűen érkező többi 24 oldal után viszont már nem. Vagy arról, hogy a szakmai önbecsülést, ami a személyiség integritásának fontos része, önsorsrontó eltékozolni önigazoló, önámító magyarázkodásokra. Ennél nem csak egyszerűbb, de a magunk érdekében hasznosabb is már az első ilyen jellegű megbízásra azt mondani: Én szakvéleményt adok. Ha más kell, már húzhattok is a picsába. A Magyar Tudományos Akadémia senki kedvéért nem csinál hülyét magából.
