A változtatás szükségét a szakértők az egészségügyi ellátások költségrobbanásával meg népességünk összetételének - a szaknyelv gyönyörű leleményével élve - "kedvezőtlen alakulásával" indokolják. Ez utóbbi alatt jórészt azt értik, hogy nő az idősek aránya, ráadásul mind kevesebb gyereket produkálunk, ezzel szemben a populáción belül folyamatosan visszaszorul azok aránya, akik vannak olyan hülyék, hogy dolgoznak, s ráadásul még járulékot is fizetnek.
A biztosítói reform ügye sokáig biztatóan alakult: a Fidesz már választási programjában is beígérte a tb-szisztéma reformját, majd rögvest a kormányalakítást követően egy egészséges mozdulattal el is csapta a tb-t felügyelő szaksz.-szoc.-pol.-beat-kádertemetőként funkcionáló önkormányzatokat. Ezek után joggal vélhettük, hogy a változásokat addig sikeresen szabotáló testületek eltávolításával végképp elhárult az akadály a reformok megkezdése előtt. Ám ehhez képest azóta sem történt semmi. Bár az egészségügyi finanszírozás átalakítása jelentősebb kérdés annál, mintsem hogy két hét alatt dűlőre lehessen jutni az ügyében, ez a veszély egyelőre még nem fenyeget. A korábbi koncepciótlanságot felváltotta az egymástól függetlenül elkészített és egymással köszönő viszonyban sem lévő elképzelések versenye. A tisztelt felek már az alapokban sem értenek egyet, nevezetesen, hogy kell-e a tb-szektort piacosítani, vagy sem - de a reform ellenfelei még abban sem jutottak dűlőre, hogy miként lehetne oly elegánsan megkerülni az egész tb-reformot, hogy mégis úgy tűnjék, történt valami vele.
Piacosítás
Az első hírek - még az év elején - a papírformát igazolták: az orvoslobby által futtatott Gógl Árpád szakminiszternek és tárcájának eszében sincs szétverni a jelenleg - szerintük nyilván kielégítően - működő OEP-t, ezzel szemben Selmeczi Gabriella tb-ügyi állambiztos sokkal többre becsüli a változatosságot. Ráadásul a vitába beleszólt a Pénzügyminisztérium is, amelynek már régóta tele az összes erre rendeltetett szerve a tb-vel meg annak állandó és csak drágán finanszírozható hiányával. (Más kérdés, hogy a Pénzügyminisztérium "büntetésből" évről évre alultervezi a tb-költségvetés fontosabb kiadási tételeit, lásd gyógyszerkassza, azután izzadjanak csak egész évben az érintett felek.) Végül Járai Zsigmond pénzügyminiszterrel kiegészülve, látszatra teljes egységben, felvázoltak egy nagystílű, ám csak vázlatosan kidolgozott elképzelést a biztosítási szektor piacosításáról, amelynek lényege az OEP darabokra bontása lett volna - ennek végeredményeként a bontóból kikerült, vélhetően regionális felosztású tb-darabok egymással versenyeztek volna a járulékfizetők kegyeiért. Biztonsági okokból kikötötték volna azt is, hogy eme bizonyos regionális biztosítók első lépésként nem diszkriminálhatnak, nem küldhetnek el senkit, aki az adott régióban él, cserébe viszont engedniük kell, ha valaki élni kíván a szabad költözködés jogával, és mondjuk a szabolcsi helyett a miskolci regionális szubtébét választaná (ilyen régiók egyébként remélhetően nem lesznek). Ez az egész persze csak akképpen működhetne, ha végre minden ellátott után fizetnének járulékot - így például a katonák, diákok, nyugdíjasok, gyesen lévők és a többi haszontalan elemek egészségbiztosítási járulékát az állam vagy annak valamely álcázott alrendszere (mondjuk a nyugdíjbiztosító) vállalná, köll-e mondanunk, a mi adóinkból és járulékainkból, de ezt már úgyis megszoktuk.
Már ha
Csakhogy a helyzet és az új biztosítók pozíciója korántsem egyértelmű: azt még a reform kidolgozói sem tudták megmondani, hogy a jövendő és egymással versengő biztosítók milyen tulajdonosi háttérrel működhetnek, elvégre az induláskor biztosan az állam kezében lesznek még. A pillanatnyi állás szerint erősen kérdéses, hogy a központ hajlandó-e útjukra bocsátani kreatúráit, azaz privatizálni az új biztosítókat. Ha az egymással versengő regionális (ami a verseny szempontjából eleve gázos, elvégre a járulékfizető könnyen úgy érezheti, hogy jó szokás szerint ismét beosztották, úgymond körzetesítették) biztosítók maradnak állami kézben, akkor alighanem az utópikus piaci szocializmus élő modelljét állítanánk elő, a társadalmi-gazdasági aberrációk megszállottjainak örök szórakozására. Ha pedig eladnák a boltot, úgy még mindig kérdés marad, hogy az eladók hajlandók lesznek-e beengedni a biztosítói szféra befektetőit, akik nyilván szívesen beszállnának a boltba (elvégre ez a szakmájuk), ám a kormányzati illetékesek egyelőre nem sok jóval biztatják őket. Pedig kezdetben még arról volt szó, hogy a kötelező járulék leperkálása után tehetősebb honfitársaink teszőleges magánbiztosítónál is vásárolhatnának kiegészítő szolgáltatást: jelenleg tucatnyi társaság kínál fel egészségbiztosítási csomagot, s jelentős hányaduk éppen azért lépett be erre a területre, mert jelen akart lenni akkor, amikor beindul a várva várt reform. Ám nekik egyelőre coki, a rendszerből - mint elhangzott - nincs kiszállás, először mindenki lefizeti, ami jár, s ha még nagyon akar, vásárolhat valamely magánbiztosítónál biztosítási csomagot. Ezt persze eddig is megtehette - és milyen kár, hogy ezek, eltérő logikájuk folytán, nem alkalmasak az igényelt pluszszolgáltatások teljes körű finanszírozására. Ha viszont mégiscsak teljes ellátást szeretne a kedves (potenciális) beteg, akkor jelen állás szerint jobban teszi, ha a most felállítandó "szubbiztosítókhoz" fordul.
Már ha lesznek ilyenek.
A helyzet ugyanis az, hogy az egészségügyi tárca, láthatóan tudomást sem véve arról, hogy Gógl miniszter korábban már mintha beadta volna a derekát, most teljes erőből nekilátott fúrni a reformelképzeléseket, melyeket sommásan feleslegesnek és károsnak minősítenek az EüM-nél. Bár korábban többször is megpróbálták cáfolni, a jelek szerint mégiscsak kettős hatalom van az egészségügyben (pedig ez, Lenintől tudjuk, hosszabb távon mindenképpen egészségtelen), s mindkét centrum vadul gyártja a maga reformkoncepcióit. A Gógl-minisztérium legalább konzekvensen reformellenes, és masszívan ellenzi a monolit tb-struktúra szétbontását. A biztosítók esetleges versenyétől már előre irtózik a miniszter: korábban is kifejtett álláspontja szerint a kompetitív helyzet arra ösztönözné a biztosítókat, hogy fiatal és egészséges embereket toborozzanak, azaz olyanokat, akik hosszú ideig képesek fizetni a járulékot, s remélhetőleg csak keveset vennének ki a kasszából, míg az öregek, betegek és a csúnyák az állami tb (ennnek teljes eltűntét még csak elképzelni sem tudják) nyakán maradnának. Semmiképpen sem szeretné a szakminiszter, ha a jobb módúak kilépnének a rendszerből, és átszerződnének a magánbiztosítókhoz (ez már a Selmeczi-féle koncepcióban sem szerepelt, sőt az sem biztos, hogy ama bizonyos altébék privátak lesznek-e), s azt sem látná helyesnek, ha a "szökést" megváltáshoz kötnék, azaz a kötelező minimum leperkálása után mehetne a polgár, ahová akar. Koncepcionálisan sem helyeslik, hogy a magánbiztosítókon keresztül szivattyúzzanak tőkét a végromlását élő egészségügyi rendszerbe - az elkerülhetetlen szanálást ehelyett inkább a vagyonadóból, a fogyasztási adóból és a fogyasztási termékdíjból finanszíroznák, aminek nyilván sokkal jobban örülnénk mi, adófizetők. Ennek megfelelően az EüM inkább az OEP további, meghatározatlan irányú reformját szeretné keresztülvinni, ám a fentiekhez képest váratlanul támogatná azt az ötletet, hogy a közalkalmazottak és a köztisztviselők (mintegy 800 ezren) egységesen kössenek kiegészítő biztosítást, alkalmasint valamely magánbiztosítónál.
A biztosítók persze nem vakok, s jól látják, hogy éppen most golyózzák ki őket a partiból, ezért a minap kétségbeesett hangú levélben álltak ki az egészségügyi ellátó- és finanszírozási rendszer liberalizálása, azaz saját aktív részvételük mellett. Ehhez hozzáfűzték azt a valószínűleg sokak által ismert tényt is, hogy a honi biztosítók többsége jelentős nemzetközi háttérrel rendelkezik, s a külföldi tapasztalatok kreatív felhasználásával esetleg még segíthetné is a kormányt a délibábok világából majdan alászálló finanszírozási reform végigvitelében.
Vagy mégsem
Az eddig történtek meggondolásra késztették a gazdaságpolitika irányítóit is: a gazdasági kabinet két héttel ezelőtti ülésén például úgy döntöttek, hogy újra kell gondolni az eddig felmerült koncepciókat. Amíg tűnődnek, addig sem kerül az eleddig egyetlen hivatalos (a két miniszter meg Selmeczi államtitkár által korábban a nyilvánosság elé tárt) koncepció a kormány elé, mivel a kabinet szakértői egyeztetés céljából visszadobták a tervezetet, többek között azért, mert többszöri átolvasás után sem leltek egy átfogó hatásvizsgálatra. Csekély győzelem ez az EüM számára, elvégre a meglévő munkamegosztás szerint az újabb tervezetet sem ők, hanem a Miniszterelnöki Hivatal terjeszti majd a kormány elé. A gazdasági kabinet amúgy leszögezte - és ennek a vita eldőlte szempontjából nagy jelentősége lehet -, hogy az egészségügy reformját egyértelműen a szolgáltatói és a biztosítói szektor piacosításával képzelné el, és támogatja a versenyelemek erősödését. Ezt maga Chikán Attila gazdasági csúcsminiszter is megerősítette. Ez együtt járna egy - a miniszter által nem részletezett körű, mértékű és ütemezésű - egészségügyi privatizációval is. A miniszter szerint a kulcskérdés a finanszírozás megoldása, amihez persze újabb erőforrásokat kell bevonni, csak azt nem kötötték az orrunkra, hogy honnan és miből.
Ezzel szemben egy dolgot máris megtudhattunk: a gazdasági kabinet sürgősen magához ragadta az egészségügyi és a tb-reform koordinálását - tudniillik a gyógyítószféra és a biztosítási rendszer átalakítása csak egyszerre valósulhat meg. Emiatt - és most jön a poén - egyelőre amúgy sem kerülhetne a kormány elé a több-biztosítós modell terve, habár néhány hete még azt ígérték, hogy májusban már a miniszterek fogják böngészni a kész koncepciót. A két egymást kiegészítő szféra reformjának összekapcsolása persze korántsem értelem és cél nélkül való, elvégre a meglévő egészségügyi ellátórendszer a maga szűk keresztmetszeteivel aligha lenne képes kiegészítő pluszszolgáltatásokat nyújtani a kiegészítő biztosítások gazdáinak, akkor pedig jöhetne az undok fehér boríték.
Ezen a ponton már látható, hogy egyhamar nem számíthatunk érdemi változtatásokra, habár Chikán szerint a több ciklusban megvalósuló gigantikus mű első fejezetére még idén sort kéne keríteni - ám hogy ez mit tartalmazna, azt egyelőre még ő maga sem tudná megmondani. Az ellátó- és a finanszírozási rendszer reformjának összekapcsolása már csak azért is frappáns, mivel az előbbiről még csak halovány elképzelések élnek, s konkrétan csak annyi tudható, hogy jelentős (70 milliárd forintos) kormánygarancia mellett végig akarják vinni a háziorvosi rendelőhálózat privatizációját, ezzel szemben a járó- és a fekvőbeteg-ellátó rendszer átalakítása még sehol sem tart.
Amellett, hogy ennyi mindenről nem tudunk semmit, a változatosság kedvéért számos olyan elemet tartalmaz a tébé tervezett reformja (már ha ezt az izét "tervezett reformnak" lehet nevezni), amiről szintén nem tudunk semmit. Pedig fontosak lennének. Fogalmunk sincs arról (és a jelek alapján a szakembereknek sem), hogy mekkora az a bizonyos alapszintű ellátás, amit mindenképpen meg kell kapnunk a reform véghezvitele után. Nem tudjuk, hogy milyen biztosítói szolgáltatást vásárolhatunk majd meg az alapellátáson túl, és azt sem, hogy kitől - azaz hogy milyen szerep jut majd a magánbiztosítóknak vagy bárkinek az OEP-n kívül. Nem tudjuk, hány biztosító is fog versenyezni, hogy milyen szolgáltatásokat kínálhatnak, és hogy mennyire monopolizálják majd az egészségbiztosítási piacot. A reform elutasítói számtalanszor hivatkoznak arra - miként az utólag is támadásoknak kitett, a kormány által is kikezdett, ezzel szemben nemzetközi elismerést hozó nyugdíjreform esetében tették -, hogy a reform (legyen az bármilyen) életbeléptetésével olyan útra lépne hazánk, amelyet még sehol nem próbáltak ki. Ehhez csak annyit tehetünk a hozzá, hogy a most működő szisztémát viszont alaposan kipróbálta az ország és népe.
És vannak - ha nem is sokan -, akik túlélték.
Barotányi Zoltán
