Állambiztonsági mágnesszalagok - Lehullhatna a lepel

  • Bogár Zsolt
  • 2009. március 12.

Belpol

A kormány elszánta magát, hogy archiváltassa azokat a mágnesszalagokat, amelyek a Kádár-kori állambiztonsági szolgálatok munkáját segítő személyek legteljesebb nyilvántartását tartalmazzák. Bogár Zsolt
A kormány elszánta magát, hogy archiváltassa azokat a mágnesszalagokat, amelyek a Kádár-kori állambiztonsági szolgálatok munkáját segítő személyek legteljesebb nyilvántartását tartalmazzák.

A mágnesszalagokon három típusú információ található: egyfelől az 1990 előtti állambiztonsági szolgálat eredetileg papíralapú operatív és hálózati nyilvántartása (valamennyi cél- és hálózati személy "G" és "H" jelű adattára), valamint a Központi Kémelhárítás adattára. Mikrofilmekről átmásolt ismeretanyag, amely a hármas főcsoportfőnökség (az állambiztonsági szolgálat) legfontosabbnak vélt dossziéit tartalmazza, köztük olyan vizsgálati és lehallgatási jegyzőkönyveket, felderítési és bizalmas nyomozati anyagokat, amelyeknek nyomuk veszett. Végül szerepelnek rajtuk a négyes főcsoportfőnökség (katonai hírszerzés) által használt nyilvántartások a hálózati és tömegkapcsolatok, illetve a titkos találkahelyek ("K"- és "T-lakások", valamint "T"-helyek) adataival. Míg a hármas főcsoportfőnökséggel kapcsolatban állt hálózati személyekről (ügynök, titkos megbízott, titkos munkatárs, informátor), illetve a polgári foglalkozással fedett szt-tisztekről 6-os kartont, illetve az utóbbi esetben annak megfelelő levelezési dossziét vezettek, a négyesnél az ún. A-kartonok tartalmazzák a hálózati személyek azonosítási adatait. A kor technikai színvonalának megfelelő "biztonsági mentéseket" a 80-as évek elején kezdték készíteni: a szalagok az operatív nyilvántartóban meglévő állapotot tükrözik, illetve szelektíven vittek fel rá korábbi, fontosnak ítélt ügyviteli értékű iratokat. A tekercsek - a 80-as évek elejétől számítógépre vitt adatok alapján legalábbis - a létező legteljesebb nyilvántartást tartalmazzák a szocialista állambiztonsági szolgálatoknak dolgozó hálózati személyekről. Ráadásul

kétségbevonhatatlanul hiteles

forrásnak minősülnek, hiszen maga a Nemzetbiztonsági Hivatal is, amikor Boross Péter utasítására 1992-ben megpróbálta összeállítani a III/III-as ügynökök listáját, ezekből a szalagokból dolgozott. Például kiderülhet belőlük, hogy valóban léteznek-e azok az adatok, amelyekre más forrásokban (levelezésekben stb.) utalnak. Talán azt is sikerül rekonstruálni, hogy milyen mértékű illegális iratmegsemmisítés zajlott 1990 után a szolgálatoknál, aminek a korábban gondoltnál nagyobb volumenére a Kenedi-jelentés már rámutatott. (A tekercsek keresztreferenciaként szolgálhatnak a jelentésben katalogizált nyilvántartásokkal összevetve; a jelentés szerint ugyanis még 2001-ben is fordult elő iratmegsemmisítés.) Miután a mágnesszalagokon minden beavatkozás naplózva van, azt is követni lehet, hogy hányszor és mikor másoltak át róluk különböző tartalmakat.

Korábban megjelent, hogy az adatok (amiket két egymást követő verziójú Siemens géppel vittek fel) kinyeréséhez nincs megfelelő eszköz az országban - ám ez nem igaz. Kenedi János szerint legalább három esetben a mágnesszalagokról származó információkkal dolgoztak 1990 után: a már említett és elbukott III/III-as törvény előkészítésekor, valamint amikor két sajtóperhez (Kondor Katalin kontra Népszava és Martonyi János kontra Élet és Irodalom) a Nemzetbiztonsági Hivatal küldött be kinyomtatott iratokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának, illetve ezen az úton az MTI-nek. Ugyanakkor nem lehet kizárni, hogy a másolás során is gyártottak selejtet, és hogy pluszhardver- vagy -szoftverigény is felmerülhet. De ha nincs komolyabb komplikáció, az adatok másfél hónap munkával előbányászhatók.

Ahogy Szilvásy György nemrég egy sajtóbeszélgetésen elmondta, civil felügyelettel a napokban feláll egy testület, amely megvizsgálja, hogy milyen mértékben nyerhetőek ki az adatok, hányszor piszkáltak bele a szalagokba, és figyelemmel kíséri, hogy minden adatot maradéktalanul kimentsenek. A tervek szerint az adatok kinyerése és az iratok kinyomtatása után a titokgazda minősítené az adatokat, amiket azután egy, a Kenedi-bizottsághoz hasonló testület ellenőrizne. A titokminiszter első lépésként egy öt-hat fős testület felállítását javasolta, melynek tagja lenne Kenedi János is. A történész szerint az adatok kimentését ellenőrző testületnek nem egységes mandátumú grémiumnak, hanem háromrétegűnek kellene lennie: két civil informatikai szakértő feladata lenne, hogy a szalagok tartalmát és a fájlnaplókat olvashatóvá tegyék. Informatikai és történészi oldalról is kellene két szakértő, valamint a szakszolgálatok is delegálnának két főt.

A miniszter a sajtónak csak 18 mágnesszalagról beszélt; tény, hogy az NBH-nál ennyit őriznek. A Kenedi-bizottság azonban az Információs Hivatalnál is lajstromozott egy tekercset, amit a feltárásból nincs értelme kihagyni, még ha a hivatal és jogelődjei mindig is elkülönülten vezették a nyilvántartásaikat.

Az egyelőre nem világos, hogyan változnak az adatok megismerésének, nyilvánosságra hozatalának szabályai. Decemberben az SZDSZ a szeptemberben elkészült Kenedi-jelentésben szereplő többségi javaslatnak megfelelő határozati javaslatot nyújtott be az Országgyűlés elé. Olyan jogszabályi háttér kialakítását kérte, amely valamennyi, 1990. május 2. előtt keletkezett köziratot a közlevéltárnak adott volna át, és az adatvédelmi törvény szerinti különleges (vallásra, származásra, szexuális szokásokra, betegségre utaló ún. szenzitív) adatokon, valamint a nemzetbiztonsági érdeket képviselő ügyviteli értékű adatokon kívül valamennyi iratot hozzáférhetővé tett volna. (A Kenedi-jelentésről lásd: Átmenetileg zárolva, Magyar Narancs, 2009. január 15.) A határozati javaslatot három hete az MSZP és az MDF tartózkodó szavazatai miatt sem az alkotmányügyi bizottság, sem az Országgyűlés nem vette tárgysorozatba, viszont a mágnesszalagok megmentéséről (ami a SZDSZ-es javaslatban is benne volt) a Miniszterelnöki Hivatal intézkedett, az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium pedig társadalmi vitát kezdeményez a jogszabályi háttér rendezéséről. A tervek szerint lazítanának azokon a kritériumokon, melyek alapján bizonyítottnak tekintenék, hogy valaki együttműködött az állambiztonsági szervekkel.

Eddig a beszervezésen kívül a jelentéstételt, az ügynöki munkával kapcsolatos pénzfelvételt, a konspirációs találkozók lebonyolításáról tanúskodó esetleges K-lakás-kérelmet (de legalább ezek közül kettőt) is kellett mellékelni - a tervek szerint a jövőben elég lenne a beszervezést igazoló 6-os karton is az együttműködés igazolására. Szintén

kiterjesztenék az értelmezését

a "közszereplő" fogalomnak, miután ma csak azoknak a volt hálózati személyeknek az adatai kerülhetnek nyilvánosságra, akik 1990 után is közfeladatot látnak el; a pontosabb elképzelések egyelőre nem nyilvánosak. Kenedi szerint először meg kellene várni, hogy mit találnak a mágnesszalagokon, és az alapján megnézni, hogy a jelentés állításait az ott találtak mennyiben igazolják vissza, és hogy mire van szükség a továbblépéshez: elég-e a hatályos 2003. évi III. törvény módosítása, vagy inkább egy új, szintén feles törvény volna megfelelőbb. A Kenedi-bizottság szerint az állambiztonsági szolgálatokat 1945 és 1990 között (és különösen a 60-as, 70-es évektől kezdve) nemcsak formálisan, hanem informálisan is segítették feladataik elvégzésében, a közvélemény hivatásszerű befolyásolásában az "ügynökök". Így a történelmi múlt megismerhetőségének és az információs kárpótlásnak ki kell terjednie nemcsak a 6-os, valamint az A-kartonnal rendelkező "beszervezett munkatársakra" (a miniszter már a 22 300 A-karton megismerhetőségét sem említette), hanem mindazokra a hivatalos vagy alkalmi kapcsolatként felbukkanó személyekre is, akik az állambiztonsági szolgálatok munkájához valamilyen módon hozzájárultak. A III/III-as hálózati személyek leválasztásával már a 90-es évek első felében is meggyűlt az akkori titokminiszter gondja. Ezzel az a fő probléma, hogy a különböző csoportfőnökségnél dolgozók munkáját alapvetően a hírigény befolyásolta: ha például Konrád György hosszas procedúra után eleget tudott tenni az Egyesült Államokba szóló meghívásnak, akkor megfigyelését értelemszerűen továbbadták az illetékes referatúrának. Az 56 ezres létszám sem stimmel, ami a szűken vett ügynöklista okán megjelent, hiszen Földesi Jenő államtitkár 1989 szeptemberében 70 ezer volt hálózati személyt "láttamozott", az akkori Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály adatai szerint pedig 160-200 ezer ügynökük volt 1945 és 1990 júniusa között hol "alvó", hol aktív státuszban.

Kenedi szerint a probléma viszonylag egyszerű: az adatok megismerhetősége a jelenlegi adatvédelmi és titkosítási szabályok mellett is lehetséges - csupán politikai szándék kell hozzá.

Figyelmébe ajánljuk