Mondom neki, hogy nem fizetek. Egy darabig néztük egymást, aztán hirtelen megkérdezte, mit kért a Jaruzelski. Azóta se érti, miből él a lengyel kolléga.
Zsivkov a nappaliban
ül, kisdedet abajgat, vele szemben joviális mutti göcög öreges tréfáin, az asztalon a félbehagyott újság. Na, végre, hogy megjöttél, örülök, igazán nagyon örülök. A kézfogás kis híján ölelésbe vált, de elkerülhető. Következetesen tegez, hiszen a tato, vagyis az apuci, ahogy egy ország hívja, egy közülünk (közülük). Ebből a szerepből harmincöt éves uralkodása során egyszer se zökkent ki. A népi hős, aki árva sorból küzdötte fel magát a vezér posztjáig, "a praveci srác", ahogy emlékirataiban nevezi magát, aki megvetette népe boldogulásának alapjait. Andrej Rajcsev szociológus, a szófiai Gallup Intézet igazgatója állítja, hogy Zsivkov múlhatatlan érdemeket szerzett az ország modernizációjában, ő az, aki - ilyen-olyan, de - társadalmat fabrikált az országban élő népességből, s eközben alaposan levette az oroszokat. Csak most látni igazán - mondja Rajcsev -, mennyire tökélyre fejlesztette apuci országos szinten a gyűjtögető-harácsoló paraszti mentalitást, hiszen kerek hét évre volt szükség ahhoz, hogy végleg széthordják, amit egyszer bespájzolt.
Zsivkovot senki sem akarta megvédeni,
a gyakorlatban mégis elítélhetetlennek bizonyult. Szocialista párti utódai, köztük az egykori belső ellenzéki Andrej Lukanov, aki tavaly politikai gyilkosság áldozataként fejezte be pályafutását, minden alkalmat megragadtak, hogy apuci önkényuralmára kenjenek minden bajt. Az akkor ellenzéki demokraták bosszút lihegtek, mégis tehetetlenek voltak. A periratban szereplő vádak olyasmiről szóltak, ami az elkövetés időpontjában a törvény szerint nem volt büntethető: soron kívüli lakáskiutalások, valutakeret túllépése, harmadik ország segélyezése. Az úgynevezett egyes számú per hónapokig tartó ügyrendi vitákkal kezdődött, majd az ügyész kiderítette, hogy a kommunista pártot szabálytalanul jegyezték be annak idején, tehát az egész vircsaft, Zsivkovval az élén illegitim volt, ő maga nem volt se államelnök, se pártfőtitkár. Amire Zsivkov - tíz helyezést ugorva ezzel a népszerűségi listán - megkérdezte, hogy már bocsánat, de akkor mégis ki volt itt az elnök, ha nem én.
Mindez a jogászok inkompetenciájának tulajdonítható, mondja erre az ifjú bolgár sztárügyvéd, Jonko Grozev, aki a pert a bolgár igazságszolgáltatás mélyrepüléseként értékelte. Zsivkovot három dologért lehetett volna elítélni, ebből csak egy miatt folyik ellene eljárás. Az első a büntetőtáborok üzemeltetése: csakhogy
Zsivkovnak volt annyi esze,
hogy bezárassa a Belene-szigeti műintézményt, és megnyissa Lovecs mellett a másikat, ahol vegyesen tartottak politikai és köztörvényes elítélteket. Politikaiak ítélet nélkül nem ültek, csak kis időre gyűjtötték be őket, azután kiengedték, s lassan, aprócska kedvezményekkel lekötelezték őket. Nem is volt ellenzéki Bulgáriában egészen ´88-ig, ezzel, sajnos, Zsivkov jogosan dicsekszik. A második vétke, amelyet semmiféle korabeli jogrenddel nem menthet: a csernobili robbanás utáni napon nem hozatta nyilvánosságra, hogy a nukleáris felhő éppen az országa felett parkolt le, pedig tudták, mert a katonaságnál attól a naptól parancsba adták a radikális menüváltást. Ennek már tényleg genocídiumszaga van, ezt a későbbi egészségügyi statisztikai adatok is igazolják, jogilag mégis nehezen ragadható meg.
A harmadik főbűn a közel egymilliós török etnikum erőszakos átkeresztelése, az 1984-ben beindított "újjászületési" program. 1985-ben Zsivkov diadalmasan kijelentette, hogy Bulgáriában nincsenek törökök. Amikor megkérdezem tőle, azóta is helyes megoldásnak tartja-e, amit akkor csinált, feldúltan válaszol: neki ehhez semmi köze, a klánokban élő, egykor muzulmán hitre térített bolgár lakosság családfői döntöttek úgy, hogy befejezik az asszimilációs folyamatot, Demirel török elnök pedig személyesen látogatta őt meg, belátta, mi a helyzet, és ország-világ előtt közölte, hogy Bulgáriában nincsenek törökök.
Andrej Rajcsev mondja el, miért nem működik a törökökkel szembeni genocídium vádja. Bulgária - szerinte - alapvetően és hagyományosan idegengyűlölő ország, nem tevékenyen, pogromosan persze, hanem csak a fejekben, csendeskén. A közvélemény simán bevette ´84-ben, hogy a törököket egy csapásra bolgárrá faragták, azóta se kételkednek benne, aki mást mond az üggyel kapcsolatban, az népszerűtlenné válik. És ugyanerről beszél Grozev ügyvéd is, amikor a bolgár jogászok inkompetenciáját emlegeti: amikor egy amúgy jogos ítélet meghozatala azon bukik el, hogy a legfelsőbb vezető aláírása hiányzik a konkrét és végső parancsról, senki sem képes közvetett bizonyítékokat előásni arról, milyen volt annak a kornak a döntéshozási mechanizmusa, igazolni, hogy a döntés csakis a csúcson álló személytől eredhetett.
Zsivkov már azon is röhög,
amiért valójában elítélték, vagyis a soron kívüli, kedvezményes lakáskiutalásokon. És ebben van valami földközeli ravaszság: akiken segített, azokat szerette a jónép, nem pártkáderek voltak, hanem - erre ügyelt - színészek, sportolók, rendezők; amiért végül egy évet kapott, az a közvélemény szemében jótett volt. Anja Pencseva, a legszebb mellű bolgár színésznő mesélte, hogyan segítette őt apuci kéglihez. A maiakkal ellentétben apuci ugyanis tisztelte a művészetet, járt színházba, filmpremierekre. Az egyik filmbemutatójára az ifjú Anja művésznő úgy ült be - véletlenül éppen Zsivkov mellé -, hogy a kezében felejtette a fogadásról elhozott szendvicset. Apuci erre megkérdezte: Miért eszel a nézőtéren, édes lányom? Hát, mert itt az alkalom, főtitkár elvtárs, otthon nem jut - rebegte, s alig telt el pár hét, máris új lakásba költözhetett.
Erről szólt a mese:
a legkisebb árva fiú (ő volt a legfiatalabb tagja a később uralomra került partizáncsapatnak) hol tömegeket irt ki a szent cél érdekében, hol mesebeli hercegként segít a rászorulókon - de mindig győz. Nemrég bejárta a világsajtót a fotó, melyen lelkes tömeg csókolgatja áldott kezét, őt magát mindenfelé hívogatják, kár, hogy a szobafogság miatt az ügyészség csak ritkán engedélyez neki eltávot, de népszerűségi indexe az égbe szökött. Nem kétli: ha jelöltetné magát elnöknek, megválasztanák. A szociológusok szerint ebből annyi igaz, hogy több olyan körzet van az országban, ahonnan bejutna a parlamentbe.
"De hát öreg vagyok én már ahhoz, hogy tanítsam őket, azt a sok nyeretlent, aki hatalomra jutott. Nem hallgatott rám Gorbacsov sem, pedig figyelmeztettem. Mindegy, egyet mondhatok: a szocializmusnak nincs alternatívája. Előbb-utóbb győzni fog!" És ezzel feláll, belátja, hogy értelmetlen a további alkudozás, kikísér a villa bejáratáig, áll az esőben a lépcső tetején, berogyasztott térddel, sztambuli bazári műbőr cipőben, öregesen dohszagú házi ruhában, integet utánunk a tribünről ismert mozdulattal. Apuci, akit nyolcvanhét éves korára reanimált egy elfuserált per.
Krasztev Péter
(Szófia)
