Hogy a "támogatások" fantomja csábította volna Magyarország népét az unióba, nyilvánvalóan túlzó állítás lenne: nem, mi nem csak a pénzért megyünk. Annál is inkább, mert korántsem biztos, hogy a magyar államigazgatás maradéktalanul készen áll e támogatások leszívására, s a pályázati hajlandóság is csekély a magyarban. Mikor, milyen feltételekkel, mennyire és kitől számíthatunk? E kérdésekre az az ember válaszol, akinek egykori tanítványai szinte benépesítik a támogatások menedzseléséért felelős kormányszervet, a Nemzeti Fejlesztési Hivatalt.
Magyar Narancs: Mennyi és miért annyi az a pénz, ami 2004. május 1. és 2006. december 31. között fejlesztési forrásként rendelkezésre áll az uniós tag Magyarország számára? És mire lehet használni?
Forman Balázs: Ebben a periódusban 3 milliárd euró közösségi támogatásra számíthatunk a strukturális és a kohéziós alapból. A strukturális alapok része az európai regionális alap, ez a "kemény infrastruktúrát" támogatja: termelőberuházásokat, valamint közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúra-fejlesztéseket. Idetartozik például az európai mezőgazdasági orientációs és garanciális alap, ami vidékfejlesztési projekteket támogat, az európai szociális alap, ami az emberi erőforrások fejlesztését, a képzést támogatja. Ezek közös irányítás alatt működnek, és országokat, régiókat támogatnak. Ebből a szemszögből jelentősége van, hogy az adott régió beletartozik-e a leginkább támogatott térségek csoportjába, amit első célkitűzésnek neveznek, vagy nem. Ezt az dönti el, hogy az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem (GDP) meghaladja vagy sem az EU-átlag 75 százalékát.
A kohéziós alap más logika szerint is működik. Ennek támogatásait azok az országok kapják, ahol az egy főre jutó GNP (bruttó nemzeti termék) a közösségi átlag 90 százaléka alatt van. Ennek támogatásai országon belül bárhol felhasználhatók, függetlenül attól, hogy az adott projekt területe támogatott régióba tartozik-e vagy sem. Közérthetően: ha az M0-s autópálya keleti szektorát a kohéziós alap felhasználásával szeretnénk megépíteni, akkor mindegy, hogy Budapest és Pest megye beletartozik-e valamelyik célkitűzésbe, a szakasz bármilyen nyomvonalon megépíthető. Ha a strukturális alapokból építjük ugyanezt a szakaszt, akkor a nyomvonal csak támogatott régió területén haladhat. Ha Budapest nem tartozik ilyenbe, akkor nem érintheti a területét. (A támogatások rendszeréről lásd: Ezt nekünk, Magyar Narancs, 2004. március 25.)
MN: Az Európai Unió hétéves pénzügyi ciklusa a vége felé közeledik. Milyen finanszírozási nehézségekkel kell szembenézni azután, hogy a közösségnek tíz új tagja lesz?
FB: Amikor 1999-ben elfogadta a hétéves pénzügyi tervét, az unió csak hat csatlakozóval számolt. Miközben a létszám tízre nőtt, az előre megszabott pénzügyi feltételek nem változtak. Bár kétségtelen, a 40 milliós Lengyelország népessége több, mint a másik kilenc országé együttvéve. A most rendelkezésre álló összegek az EU szabályaihoz képest kisebbek, mint amennyire a taggá váló országok a fejlettségük okán jogosultak lennének. Vitatkozni persze vitatkozhatunk azon, vajon lehetett-e volna több pénzt kiharcolni vagy sem. Szerintem vállalható kompromisszum született. Spanyolország 1986-ban hasonló körülmények között csatlakozott, a reméltnél valamivel kevesebb pénz állt azelső években a rendelkezésére. A csatlakozás terheit Portugáliával együtt ezzel a kisebb támogatással viselték el. A két ország felvétele miatt viszont 1989-től valódi, jelentékeny forrásokkal rendelkező regionális támogatási politika alakult ki. E két ország forrásszükséglete kényszerítette ki a strukturális alapok mai rendszerét.
MN: Egyes szakértők úgy vélik, hogy a most csatlakozók számára a 2007 és 2013 közötti új pénzügyi ciklusban jóval jelentékenyebb források lesznek hozzáférhetők a felzárkózás megkezdésére, a modernizációra.
FB: Ha hihetünk a harmadik kohéziós jelentésnek, akkor az EU következő pénzügyi ciklusában összesen 24,5 milliárd eurós támogatási összegre számíthatunk, ami éves szinten 3,5 milliárd eurót jelent. Ez évente három és félszerese a 2004 és 2006 közötti támogatásnak, és kedvezőbb fejlemény, mint amire akár néhány hónappal ezelőtt is számítottunk. Hozzáteszem: ez még egy vitaanyag, bizonytalan, hogy elfogadják-e, hogy az Európai Bizottság érvényesíteni tudja-e az akaratát.
MN: Az öt nettó befizető, élükön Németországgal viszont egyelőre kitart amellett, hogy 2007-től a bruttó nemzeti össztermék 1,27 százaléka helyett csupán 1 százalékot fizessenek be a közös kasszába. Hogyan változhat a Magyarországra jutó támogatási és fejlesztési pénzek nagysága?
FB: Az évi 3,5 milliárd euró ettől a vitától nem független. A nagy nettó befizető Németország gazdasági és társadalmi átalakításra kényszerül. Meg akarja reformálni szociális és nyugdíjrendszerét, s emellett versenyképesebbé tenni a gazdaságát, de közben komoly demográfiai nehézségekkel is szembenéz. Ezért szorgalmazza azt, hogy a befizetés mértéke kisebb legyen. Ha 2007-től a GNP-nek csak 1 százalékát kell befizetni, akkor radikálisan csökken az agrártámogatások nagyságrendje, minek következtében a ma a be- és kifizetések tekintetében nullszaldós Franciaország nettó befizetővé válna, ahogy valószínűleg a ma haszonélvező Spanyolország és Olaszország is. Így kevesebb lenne a rendelkezésre álló összeg, de a mai öttel szemben több ország fizetne többet a közös kasszába, mint amennyit onnan visszakap.
MN: Magyarország számára a brüsszeli pénz az ablakban van. De elkészül-e megfelelő számú és színvonalú projekt, hogy a meglévő forrásokat le tudjuk hívni? És felelőssé tehető-e valaki, ha nem?
FB: A 2004-2006-os időszakra a legjobban kidolgozott projektjei a közlekedési és a környezetvédelmi tárcának vannak. Viszonylag kevés, de nagy volumenű tervről van szó, némelyik már tíz-tizenöt éve elkészült, de a megvalósításukat forráshiány akadályozta. Itt a források nagy részét le tudjuk hívni. Más a helyzet azokkal a programokkal, például a gazdasági versenyképesség vagy az agrár- és vidékfejlesztési programmal, ahol sokezernyi, uniós léptékkel mérve kis összegű projektet kellene támogatni. Itt voltak olyan pályázati kiírások, amelyekre nem volt elegendő jelentkező. A kis- és középvállalatok, az agrárvállalkozások és az önkormányzatok EU-s felkészültsége gyenge és hiányos, nincs meg a saját erő, a pályázati rendszer is nehézkes és bonyolult.
MN: Múlhat-e ezen az európai uniós csatlakozás sikere?
FB: Nagyon fontos kérdés volna a problémákkal küzdő ágazatok felkészítése a csatlakozás kihívásaira. A közlekedési infrastruktúrában 2010-2015-re látványos fejlődést lehet elérni. Ekkorra minden megyeszékhelyre autópályán vagy gyorsforgalmi úton lehet eljutni. De az, hogy hány új munkahelyet sikerül létesíteni, s hogyan nő az ország jövedelemtermelő képessége, már a termelő vállalkozások felkészültségén múlik. Ebben van mit javulni.
MN: Az eddig csatlakozott országok mennyire tudták felhasználni a nekik szánt pénzt? Tudjuk, a görögök siralmasan startoltak, a spanyolok jobb példának tűnnek, az írek a jó tanulók.
FB: Minden ország más-más feltételek és eltérő intézményrendszer birtokában csatlakozott, így az összehasonlítás bajos. E tekintetben 1989 a vízválasztó, ekkorra épült ki az EU-támogatások intézményrendszere és szerkezete, ami számunkra is mérvadó. De érdekes, hogy apozitív példaként hangoztatott Írország az 1973-as csatlakozásától kezdve tizenöt évet "lazsált", az ír gazdaság fejlődése másfél évtizedig nem mutatott értékelhető felzárkózási eredményeket. Görögországban nem készültek fel a csatlakozásra, bíztak a szabadpiaci versenyben, és abban, hogy megnyitják a közösség piacait a görög áruk előtt. Emiatt a görögök saját piacaikon kőkemény versenytársakra leltek a görög piacot elárasztó uniós termékekben. A görög gazdaság a csatlakozás utáni években leszakadni látszott. Ezt a kilencvenes években szívós munkával és a növekvő közösségi támogatásoknak köszönhetően sikerült megállítani, a felzárkózás 1997-től indult meg. A spanyolok és a portugálok ennél jobban szerepeltek, bár Spanyolország a jó felkészülés és az intézményrendszer kiépítése mellett is a vas- és acélipar leépülésével fizette meg a belépés árát. A források lehívásában Finnország szerepelt a legjobban, amely már az első évben a számára biztosított összeg több mint 80 százalékát megkapta, a svédek 50 százalék alatt maradtak.
MN: Valós veszély-e, hogy Magyarországon a csatlakozás utáni első években tovább nőhet az egyes régiók közötti különbség? Hisz a fejlettebb térségeknek nagyobb a humán erőforrásuk és az önerejük, így több pályázati pénzt nyernek el, mint az elmaradottak.
FB: Ez akkor volna veszélyes, ha szabad versenyes pályázati rendszert működtetnénk, de erről nincs szó. Ha a szabad verseny érvényesülne, akkor nem állítanának fel az egyes régiókra jutó kvótákat, hanem aki ügyesebb, aki nagyobb önerővel rendelkezik, az vinné a nagyobb támogatási pénzt. Ez nem lenne szerencsés. A másik oldalról viszont érdemes volna megnézni, hogy a rászorultsági elven, a munkanélküliségi- és nemzeti jövedelmi mutatókon keresztül elosztott források mennyiben járulnak hozzá a hatékony fejlesztési projektek elkészítéséhez. Itt is kételyeim vannak. A két rendszer ötvözését látnám szerencsésnek. A pályázati sikeresség kérdésében a humán erőforrás még nem polarizáló tényező a magyar régiók között, pontosan azért, mert országosan is van mit tenni ezen a téren.
MN: Az unió most egyszerre bocsát be tíz államot és közel 80 milliós népességet. Ám ezek az országok minden mutatójukat tekintve messze elmaradnak a jelenlegi tagoktól. Jelenthet-e ez a lépés "emésztési problémákat?"
FB: Az EU épp ezt az "emésztési folyamatot" akarja lerövidíteni, s ezért nem több szakaszban bővít kelet felé, hanem - amennyire ez lehetséges - megpróbálta egy lépéssel elérni saját lehetséges határait. Ez a Baltikum és a visegrádi országok tekintetében megtörtént. A Balkán jövője nyitott, ebbe az irányba még bővülhet az unió. Úgy tűnik: Brüsszel minél előbb ki akarja használni az ebben a térségben elérhető versenyelőnyöket, egyúttal bevitte azt a "kritikus tömeget" a közösségbe, amellyel az integráció felgyorsítható. A közös agrárpolitikát a fogadkozások dacára és többszöri nekifutás ellenére sem tudták eddig átalakítani. Ezt tíz új taggal, a termőterület 50 százalékos megnövekedésével már az élet fogja kikényszeríteni.
MN: Van-e esélye annak, hogy 2007-ben Románia és Bulgária az EU tagja legyen? Ezt egyesek a korrupció, a jogszabályi hiányosságok miatt kétségbe vonják.
FB: A kép vegyes, bár hozzá kell tegyem, minden eddigi bővítés inkább politikai döntés volt. Kétséges, hogy ez a két ország gazdasági fejlettsége, törvényi biztonsága és jogharmonizációja alapján megfelel-e az unió elvárásainak. Az Európai Parlament előtt most van egy jelentés, amely szerint a korrupció miatt fel kellene függeszteni Romániával a csatlakozási tárgyalásokat. Ez csupán javaslat, amely még sok fórum elé kerül. A román munkaerőtől sokan félnek. De mindkét ország már a NATO tagja, másrészt megvannak azok az előnyei és értékei, ami miatt érdemesek az EU-tagságra. Amint azt Köteles Lajos épp a Narancsban kifejtette, a határ túloldalán - Aradon, Temesváron vagy Brassóban - tapasztalható fejlődés tényleg robusztus. (Lásd: A modernizáció átugorja az Alföldet, Magyar Narancs, 2004. március 25.) Románia gazdaságilag polarizált,de vannak benne olyan növekedési pólusok, amelyek az egész országot bevihetik az unióba.
MN: A rendszerváltás egyik hibájaként szokták emlegetni, hogy a politikai és a gazdasági elit elmulasztotta közölni a lakossággal: a világ fejlett részeihez való felzárkózás 30-50 évbe telik. Uniós kilátásainkat figyelembe véve milyen lehetséges forgatókönyv fejezetei elé nézhet Magyarország az elkövetkező évtizedekben?
FB: A magyar politikusok, bár a kilencvenes évek legelején egységesen megfogalmazták: a NATO mellett az uniós tagság a legfőbb cél, eközben elfelejtették a magyar intézményrendszert és közigazgatást alkalmassá tenni a csatlakozásra. A rendszerváltás nagy illúziója a gyors felzárkózás volt, amelynek terheit és nehézségeit jóval szerényebbre becsülték. Az átalakulás "eredménye", hogy megszűnt kétmillió munkahely, az eseti privatizáció okán alig van jelentős termelőüzem magyar tulajdonban. Ilyen kiindulással nehéz gyorsan felzárkózni. Ráadásul felzárkózni nem a jelen állapothoz, hanem a mostani tizenötök tizenöt-húsz év múlva elérendő átlagához kell. Ha a gazdasági növekedés adatait nézzük, és azt mondjuk: az EU évente 2, míg Magyarország 5 százalékkal növekszik, akkor 50-60 év, míg behozzuk a lemaradást. Ha vásárlóerő-paritáson mérjük a különbséget, akkor csupán 25-30. Ám ez is jóval több, mint amit a politika el tud adni napi vagy választási ígéret szintjén az embereknek. Az EU támogatási politikája a most csatlakozó országok esetében 15-20 évben gondolkodik. Ez nem azt jelenti, hogy az adott ország ezen idő alatt eléri az unió átlagát, de kikerül a támogatott régiók köréből, ahol az egy főre jutó nemzeti jövedelem már eléri vagy valamelyest meghaladja az Európai Unió átlagának 75 százalékát. Brüsszelből nézve ezek reális célok. A kérdés az, hogy nekünk mennyire felelnek meg.
Bod Tamás
