"Szaddám Huszein iraki diktátor tömegpusztító fegyvereket gyárt és halmoz fel, aminek egyetlen lehetséges magyarázata van: uralma alá akarja hajtani a térséget, meg akarja félemlíteni a nemzetközi közösséget, és támadást akar intézni a tervei útjában álló nemzetek ellen. Egyúttal terroristákat támogat, miközben Irakban napirenden vannak a kínzások, a gyilkosságok, az emberi jogok megsértése. Ha ez nem gonoszság, akkor a gonosz szónak nincs jelentése" - hangoztatta az unió helyzetéről a múlt héten mondott beszédében az amerikai elnök.
Vihar a sivatagban
Az Egyesült Államok szemében Irak sok éven át egy volt a közel-keleti despotikus arab országok között. Noha az 1968-as államcsíny nyomán hatalomra került iraki Baath Párt első számú külföldi szövetségesnek és fegyverszállítónak a Szovjetuniót tekintette, Washington kellően megrémült a szomszédos Iránban 1979 februárjában győzedelmeskedő iszlám forradalom láttán ahhoz, hogy a másfél évvel később kitört iraki-iráni háborúban Bagdad oldalára álljon. Az amerikaiak elsősorban hírszerzési adatokkal, az ellenség állásairól, felvonulási útvonalairól, csapásmérő potenciáljáról készült műholdas felvételekkel segítették 1980-88 között Szaddám Huszein rendszerét, amely technológiai fölénye dacára (az iraki hadsereg mérges gázt is bevetett a kuzisztáni fronton, több ezer iráni pazdarán halálát okozva) mégsem bírta legyűrni az ellenséget: a háború döntetlennel és mintegy egymillió halottal, dollármilliárdokban mérhető anyagi károkkal ért véget.
A keleti hódítással kudarcot valló iraki diktátor következő húzása 1990 nyarán volt: katonai erővel lerohanta és megszállta az olajban szintén gazdag Kuvaitot, arra hivatkozva, hogy az emírség voltaképpen Irak része, csupán az egykori gyarmatosító Nagy-Britannia önkényes határozatának köszönhetően szakadt ki az országból. Erre hivatkozva Szaddám Irak 19. tartományává nyilvánította és bekebelezte Kuvaitot, majd hónapokon át dacolt az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozataival, amelyek kivonulásra szólították föl. A végső határidő (1991. január 15.) lejárta után két nappal Amerika és európai, valamint arab szövetségesei megindították a Desert Storm (Sivatagi vihar) hadműveletet, kiszorítva az irakiakat Kuvaitból. A távozó megszállók bosszúból felgyújtották az összes olajkutat, a kuvaiti kikötőkben horgonyzó tartályhajókból pedig több ezer tonna kőolajat eresztettek ki. A Perzsa-öbölt ennek nyomán 3000 négyzetkilométeres olajfolt borította. Ehhez képest apró csínytevésnek minősül, hogy Szaddám katonái hadizsákmányként magukkal vitték a kuvaiti múzeumokban, emíri palotákban talált műkincseket és az állami levéltár csaknem teljes anyagát.
Eljő Nabukodonozor vagy valaki
A "bagdadi tolvaj" alighanem a kuvaiti kalanddal kezdte aláásni azt a mítoszt, amely két évtizeden át övezte személyét az arab országok vezetőinek és közvéleményének a szemében. 1979-es hatalomra jutása nyomán Szaddám már-már sztálini dimenziójú személyi kultuszt épített ki maga körül. A homogenizált iraki sajtó, a rádió- és tévéállomások egymást túlharsogva hirdették - nemcsak Irakban, de a többi arab országban is -, hogy Szaddám az új Nabukodonozor, az ókori babilóniai király, aki meghódította a bibliai Izraelt, és fogságba hurcolta a zsidókat; ő Manzur kalifa, aki fölépítette Bagdadot, és új területeket hódított meg az iszlám vallásnak; ő az új Szaladin hadvezér, aki vereséget mért a keresztes lovagokra, és visszahódította Jeruzsálemet az igazhitűeknek. Szaddám újra meg újra világgá kürtölte, hogy célja az arab államokat egybekovácsoló unió létrehozása (természetesen az ő vezérletével: a bagdadi despota előszeretettel nevezi magát "al-kaid al-daruri"-nak, vagyis a megkerülhetetlen vezérnek), amely Irak vezetésével új szuperhatalommá nőhetné ki magát. 1980 januárjában, fél évvel hatalomra kerülése után Szaddám ezt így fogalmazta meg: azt akarjuk, hogy Iraknak ugyanolyan súlya legyen, mint Kínának, mint a Szovjetuniónak vagy mint az Egyesült Államoknak.
Ennek belső feltételeit, az ellentmondást, pláne riválisokat nem tűrő parancsuralmi rendszerét rövid időn belül kiépítette. Irak 23 milliós lakosságát 1,3 milliós összlétszámú hadsereg, félkatonai egységek, titkosszolgálat, rendőrség és államvédelmi hatóság tartja szemmel. A besúgók számát helyi források 2-4 millióra teszik. (Ez überolja a néhai NDK-beli állapotokat, ahol a Stasi 230 ezer ügynöke és besúgója fülelt-felügyelt a 16 millió állampolgárra.) A legfontosabb erőszakszervezetek a következők:
- Köztársasági gárda: a saját tüzérséggel és harckocsikkal rendelkező négy hadosztály (összesen 30 ezer fő) feladata a fölkelések vagy államcsínyek leverése; tagjait kivétel nélkül Szaddám szülővárosából, Tikritből és környékéről toborozták, így a klánviszonyoknak megfelelően feltétlen hűséggel szolgálják az elnököt.
- Általános belbiztonsági szolgálat: több tízezer ügynöke alkotja azt a "láthatatlan frontot", amely az egyszerű iraki polgárok életét ellenőrzi, egyúttal felelős a helyi lakosság megfélemlítéséért is.
- Katonai titkosszolgálat: feladatai közé tartozik a külföldi haderőkre vonatkozó információk szerzése és gyűjtése éppúgy, mint az iraki reguláris hadsereg lojalitásának ellenőrzése.
- Félkatonai egységek (fedajin): százezer tagjuk ütőképesség tekintetében elmarad ugyan a köztársasági gárda mögött, mégis fontos láncszemet alkotnak Szaddám belső elrettentési rendszerében.
- Különleges biztonsági osztagok (al-amn al-kassz): ezeket Szaddám egyik fia, Kuszai vezeti, feladatuk az elnök személyes védelmének biztosítása, emellett testőrként szolgálnak a rezsim legfontosabb tisztviselői és a katonai parancsnokok mellett.
A terror a Szaddám-féle totalitarizmus legfőbb jellemzője. Mint az ENSZ emberi jogi bizottságának 2002 áprilisában közzétett jelentése rámutatott: az iraki kormány módszeres, átfogó és súlyos jogsértései nyomán az elnyomás és a megfélemlítés légköre borult az országra, amelyet a diszkrimináció és a terror segít fenntartani.
Irakban megszokott dolog, hogy a vallató hatóság kisgyermekek szemét szúrja ki, csak hogy vallomásra bírja szüleiket. Egy kétéves kisdednek apránként törik el mindkét lábát, hogy rákényszerítsék az anyját: árulja el férje hollétét. Egy csecsemőt karnyújtásnyira tartanak anyjától, nem engedve, hogy szoptassa az éhes kicsit, mert így akarnak vallomást kicsikarni tőle. Letartóztatott emberek testét lassan bocsátják alá sósavval teli hatalmas üstökbe - vagy azért, hogy megtörjék akaratukat, vagy kivégzési mód gyanánt. A rendszer - vagy akár csak Szaddám ruházatának - bírálói nyelvük levágásával bűnhődnek. A rezsim pribékjei a nyílt utcán, gyermekeinek szeme láttára fejeznek le egy asszonyt, csak mert a férjét azzal gyanúsítják, hogy szemben áll a kormánnyal. Napirenden vannak az elektrosokkos kínzások, a foglyok karóba húzása, ahol a karót izzásig hevített vasrudak helyettesítik.
Ilyen tehát az iraki jelen, amelynek már csak azért is véget kell vetni, mert Szaddám Huszein - ha hagyják - kiterjesztené uralmát és módszereit más országokra. Ezt a terjeszkedést kell megakadályozni határozott, kemény fellépéssel, megszabadítva a világot - és mindenekelőtt Irakot - egy visszataszító zsarnoktól. "Szaddám veresége az iraki nép felszabadulása lesz" - ígérte január 28-i beszédében Bush.
A katonai fellépéstől washingtoni stratégák azt remélik, hogy a potenciális előnyök felülmúlják majd a negatív következményeket. Előbbiek között említik a nemzetközi biztonság erősödését, elvégre sikerülne "eltüntetni" egy olyan diktátort, aki tömegpusztító fegyverek előállításán mesterkedik. Irakban megkezdődhetne a gazdasági fellendülés, az arab országokban pedig felgyorsulnának a politikai és gazdasági reformok, hasonlóan ahhoz, ahogyan az 1945-ben legyőzött Japán gazdasági talpra állása húzóerőnek bizonyult a kelet-ázsiai államok számára. Szaddám bukása súlyos csapást mérne a radikális, erőszakos Nyugat-ellenes ideológiára - s egyúttal az olajkartellre (OPEC) is. Amerikai számítás szerint a diktátor utáni Iraknak fel kell futtatnia olajtermelését, hogy fizetni tudja az újjáépítés költségeit; ezért aligha lesz tagja az OPEC-nek, illetve nem fogja alávetni magát az OPEC által megszabott termelési kvótának. Mindkét lehetőség a kartell alkonyát jelentené, hiszen a legnagyobb olajtermelők közül immár három (Oroszország és Norvégia a másik kettő) fordítana hátat az áregyeztetésnek.
Katonadolgok
Lapzártakor javában tart az inváziós erők felvonulása a Perzsa-öböl térségében. Bennfentes körök abból indulnak ki, hogy a támadás megindítása március első felében várható. Washingtont már csak Szaddám önkéntes távozása és emigrációja tarthatja vissza a csapásméréstől.
Az 1991. évi Öböl-háború idején mintegy félmillió amerikai és brit katona vett részt Kuvait felszabadításában és az iraki haderő legyőzésében. Az akkori vereséget a sereg azóta sem heverte ki, felszerelésének korszerűsítésére az embargó miatt gondolni sem lehetett. A köztársasági gárdát leszámítva, a reguláris erők (17 hadosztály, mintegy 300 ezer katona) minden szempontból sokkal gyöngébbek az amerikai haderőnél, ráadásul harci kedvük is alacsony. Különösen igaz ez a gyalogos divíziókra, amelyek elnyomott síita sorkötelesekből állnak. (Irak lakosságának 60 százaléka síita, ám az uralkodó réteg tagjai - Szaddámhoz és pereputtyához hasonlóan - a 20 százaléknyi szunnita arab kisebbségből kerülnek ki. A népesség 16 százalékát kitevő kurdok szintén szunniták, őket azonban ezzel együtt sem szereti Szaddám.)
Az iraki hadsereg zöme, 11 hadosztály a kurdok sakkban tartása végett Irak északi részén állomásozik, további három pedig a déli országrész síita gerilláinak szabotázsakcióit hivatott meghiúsítani. Ez a felállás ismert az amerikai és brit stratégák előtt is. Nyugati megfigyelők arra számítanak, hogy a támadó erők előbb légicsapásokkal próbálják megtörni Szaddám csapatainak ellenállását. A támadásokhoz annak dacára használhatják Szaúd-Arábia tucatnyi modern légi támaszpontját, hogy a sivatagi királyság - ellentétben 1991-gyel - ezúttal nem engedélyezte amerikai szárazföldi erők belépését a területére. Ott van továbbá a Perzsa-öbölben négy amerikai anyahajó, fedélzetükön egyenként 90 harci géppel.
Az Irakkal határos török területen viszont igénybe veheti az amerikai légierő a NATO támaszpontjait. Ankara ráadásul belement, hogy az USA mintegy húszezer fős szárazföldi kontingenst is török földre vezényeljen. Ez utóbbira az a feladat vár, hogy lekösse a kurdokra "vigyázó" iraki hadosztályokat, elvonva őket a déli frontról. Ezáltal könnyebbé válna a Kuvait felől támadó amerikai és brit csapatok dolga, amelyeknek az a szerep jut, hogy légi előkészítés után mielőbb elérjék Bagdadot.
Dorogman László
A fegyverzetellenőrök
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa az Öböl-háború után, 1991 márciusában hozott határozatával kötelezte Irakot, hogy számolja fel tömegpusztító fegyverkészleteit. Ez volt a feltétel, hogy a világszervezet feloldja az 1990 augusztusában hozott kereskedelmi embargót. A leszerelést nemzetközi ellenőrök csoportja felügyelte a helyszínen; mandátumuk arra is vonatkozott, hogy átkutassák Irak gyanús üzemeit, katonai létesítményeit tömegpusztító fegyverek után. A halabdzsai incidens (1988. március) nyomán ugyanis a világszervezet bizonyítottnak látta, hogy Szaddám Huszein hadserege csakugyan rendelkezik vegyi fegyverrel. (A zömében kurdok lakta észak-iraki település lakosságát mustárgáz bevetésével irtotta ki az iraki hadsereg, az áldozatokról készült felvételek bejárták a világsajtót.)
Az ellenőrök szorgosan dolgoztak, s találtak is némi "anyagot", amelyet azután megsemmisíttettek. A haladás láttán az ENSZ 1996 decemberében engedélyezte, hogy Irak korlátozott menynyiségben ismét exportáljon kőolajat, s a bevételből élelmiszert és gyógyszereket vásárolhasson. Bár az ellenőrzés távolról sem ért véget, Szaddám 1998 végén már kellően erősnek érezte magát ahhoz, hogy kiutasítsa az ENSZ megbízottait az országból, megszakítva az együttműködést az ellenőrző szervezettel (UNSCOM). Ürügyként a decemberben végrehajtott négynapos brit-amerikai bombázásokat hozta fel. Nyugati vélekedés szerint az ezt követő négy év alatt ismét lázasan folyt Irakban a termelés, gyarapodtak a biológiai- és vegyifegyver-készletek. Ez elsősorban az Egyesült Államokban váltott ki aggodalmat. George Bush kormányzata már 2001 szeptembere (a terroristamerényletek) óta erősödő gyanakvással nézett Bagdadra, két okból is. Egyrészt az Al-Kaida terrorszervezet támogatásával, rejtőzködő tagjainak bújtatásával gyanúsította Szaddámot. Másrészt feltételezte: az iraki rezsim az ENSZ-ellenőrök kiutasítása óta eltelt időt arra használta, hogy titokban tömegpusztító fegyvereket halmozzon fel, amelyeket esetleg átadhat terroristacsoportoknak.
2002 novemberében a fokozódó nyugati nyomás hatására Bagdad belement az ellenőrzés felújításába: az ENSZ ellenőrei (UNMOVIC) és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) 80 szakembere november végén megkezdte az iraki helyszínek átvizsgálását. Munkájukat számos megfigyelő hasonlította a kazalban tűt keresők erőfeszítéséhez: mintegy hétszáz helyszín (katonai létesítmények, gyártelepek, üzemcsarnokok, tejfeldolgozók) átvizsgálása várt rájuk, miközben fölmerült az az (utóbb titkosszolgálati adatokkal alátámasztott) gyanú, hogy az iraki hadsereg teherautóknak álcázott mozgó laboratóriumokban folytat kísérleteket hadianyagok kifejlesztésére.
Látványos eredményt annak dacára sem sikerült felmutatni, hogy az ellenőrök ezúttal Szaddám néhány palotájába is behatoltak, ott gyanítva titkos fegyverraktárakat. Pár tucat rakétafejen kívül semmi konkrét "lelet" nem jutalmazta az UNMOVIC és az IAEA erőfeszítéseit. Konkrét fogásra idén januárban bukkantak a szakértők: egy iraki tudós házában 3000 oldalnyi dokumentáció került elő a lézerrel történő urándúsítás technológiájáról. A IAEA illetékese szerint tudomásuk volt arról, hogy Bagdad már a 80-as évek végén rendelkezett ilyen technológiával, amellyel atomfegyverhez szükséges dúsított uránt lehet előállítani. Kézzelfogható bizonyíték azonban nem került elő arra vonatkozóan, hogy Irak csakugyan igénybe vette volna ezt a technológiát, és segítségével atomfegyvert gyártott volna.
A január 27-én a Biztonsági Tanács elé terjesztett jelentés, amely az ellenőrzés első két hónapjáról adott számot, lényegében szabotálással vádolta Bagdadot, leszögezve: noha készségesen megnyitja az ellenőrök előtt a kívánt létesítményeket, nem működik együtt kellő intenzitással. Hans Blix UNMOVIC-főnök elmarasztalta Bagdadot azért is, mert másfél hónap alatt sem pótolta a hiányosságokat abban a 12 ezer oldalas jelentésben, amelyet 2002. december elején adott át az ENSZ-nek nukleáris, biológiai- és vegyifegyver-programjáról. Kifogásolta a svéd diplomata, hogy Irak nem számolt el 6500 vegyi robbanótöltettel, nem támasztotta alá bizonyítékokkal azt az állítását, hogy megsemmisítette lépfene-kórokozó-, illetve VX-ideggáz-készleteit. Blix - miként Mohamed el-Baradei IAEA-főigazgató is - egyúttal úgy vélekedett, hogy a helyszíni ellenőrzés befejezéséhez több időre van szükség. Egy bécsi IAEA-szóvivő szerint a munka akár egy évet is igénybe vehet. Amerikai politikusok viszont legföljebb néhány hetes hosszabbításba hajlandók belemenni.
