Magyar Narancs: Mennyiben tekinthető a pénzügypiacokról kiindult gazdasági válság a "krízistörténet" egyedi esetének? Vannak olyan újszerű vonásai, amelyek a megértését és a kezelését tekintve elkülönítik a korábbi folyamatoktól?
Pete Péter: Egyáltalán nem látszik, hogy valami inherensen új, az egész rendszer alapjait megváltoztató folyamat zajlana. Az szokatlan, hogy a világ legfejlettebb pénzügypiacáról indult, szokatlan a terjedési sebessége, amilyen hirtelen rontott át a többi régió piacaira. Figyelemre méltó a mérete is: azért ilyen rövid idő alatt nem szoktuk elveszíteni a részvényvagyon felét-kétharmadát. De a hitelcsatorna bedugulása és a vagyonpiaci árbuborék kipukkanása után következő recessziós reálgazdasági következmények az ismert pályákon haladnak. Annak az előrejelzése bizonytalan, hogy a vagyonvesztésnek mekkora hatása lesz a folyó tevékenységekre - az outputra, a foglalkoztatásra, a munkanélküliségre. De például az Egyesült Államokban 1981-82-ben 11 százalékig ment fel a munkanélküliség, és a mostani előrejelzések nem számolnak ennyivel. Egy percig sem szeretném alábecsülni a dolog jelentőségét és azokat a kínokat, amiket az érintetteknek el kell szenvedniük. De nem történnek olyan dolgok sem, amik miatt rémületbe kellene esnünk. Mint ahogy azt sem tapasztaljuk, hogy a válság által leginkább érintett országokban különösebben fellendülnének a központi tervgazdaságot követelő mozgalmak. Persze sokan vannak, akik amúgy is zsigerből utálják a kapitalizmust, és most dörzsölik a kezüket, hogy ők megmondták. De ők akkor is ezt szokták mondani, amikor mondjuk romlott élelmiszert találnak egy bevásárlóközpont raktárában. A pénzügyi piacok szabályozásában természetesen jelentős változás lesz, a banki kockázatbecslési technikákban, a felügyeleti módszerekben és eszközökben. Az pedig már a dolog természetéből is fakad, hogy ezek mindig az események után kullognak, tehát csak a korábbi problémákat fogják tudni kezelni.
MN: A pénzintézetek állami kisegítése tőkejuttatás és garanciavállalás formájában hozzájárulhat a hitelezés beindulásához. Ugyanakkor ellentétes a piaci logikával, hiszen újra a szabályozatlan innovációk alkalmazására serkent, mert a bajban majd úgyis megint közbelép az állam. Ez az ellentmondás feloldható?
PP: A pénzügyi közvetítő rendszer alámerülésének megakadályozása a mértékadó közgazdászszakmai körök osztatlan egyetértésével történik. Az persze nehéz kérdés, hogy kinek kell adni, kinek nem. Az egyetértés arra vonatkozik, hogy a pénzügyi közvetítés mint intézmény a megmentendő. De a pénzügyi intézményrendszer bankokból és más közvetítőkből áll, a fő szempont pedig az, hogy egy adott bank alámerülése menynyire veszélyezteti a rendszer működését, és nem az, hogy ő vajon ártatlan-e a helyzet kialakulásában. A válságkezelés célja nem a jók jutalmazása és a rosszak büntetése, hanem a rendszer megmentése. Tehát nem annyira az igazságosság és a felelősségvállalás szempontjai vezérlik a döntéshozókat, a méret és a rendszerben elfoglalt hely sokkal inkább számít. Így persze gyakran nem annak az intézménynek segítenek, amelyik ártatlan és óvatos volt, ráadásul a programokat is emberek csinálják, tévedhetnek, és érdekeik is lehetnek. Mégis úgy tűnik, ez viszonylag jól működik; azért nincsen ma világvége hangulat, mert a kormányok hamar megértették ennek a jelentőségét.
MN: Ezek szerint a még nagyobb bajt el lehetett kerülni azzal, hogy az elkülönült döntéshozók a korábbi válságok tapasztalataiból okulva egyféleképpen reagáltak.
PP: Vannak optimizmusra okot adó jelek. Általános gazdasági visszaesés idején a kormányok a múltban gyakran folyamodtak durva importkorlátozáshoz, kereskedelmi protekcionizmushoz, de ez a kártya egyelőre kevésbé látszik kijátszódni. Minden össze van már gabalyodva. A két világháború közötti időszak szörnyű kereskedelmi korlátozásai ahhoz köthetőek, hogy nem volt ilyen mélyen összekapcsolódva a világgazdaság, ezért a döntéshozók ezt nem értették. Az 1929-33-as tőzsdeösszeomlás és piacszűkülés után Amerika a vámokat a többszörösére emelte, mostanában még csak el sem hangzott hasonló. Azután azt se felejtsük el, hogy most aggódunk és szomorkodunk, de a világgazdaság egészét tekintve volt 10-15, vagy még több egészen különlegesen jó évünk. A fejlett országok a saját korábbi szekuláris trendjükhöz képest gyorsabban növekedtek, a föld lakosságának egyharmadát adó Kínában és Indiában pedig a korábbi, szinte reménytelen szegénységből igen gyorsan emberek százmilliói emelkednek ki. A megelőző időszak gyors jómódnövekedését is említeni kell, amikor majd visszaemlékezünk a történtekre, aminek a végén ott lesz a világszintű GDP két- vagy, Jézus Mária, háromszázalékos visszaesése. Ez történelmi perspektívában azért nem annyira szörnyű, és ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy akik elvesztik az állásukat, azok nem ennyit veszítenek.
MN: Mit fognak kezdeni az állami hivatalnokok az ölükbe hullott tulajdonrésszel, irányítási jogosítványokkal? Van erre megfelelő apparátus, szakértelem, motiváció? Nem fognak a pénzintézetek elpostabankosodni?
PP: A pénzügypiaci válság a legfejlettebb országokat érintette leginkább, és a mentőakciókat is az ő viszonylag jómódú kormányaik csinálják. Nincs annak jele, hogy ők ezentúl a most megszerzett tulajdont tartósan irányítási pozícióként is képzelnék. Nem akarják felszámolni a kapitalizmust. Arra lehet számítani, hogy a piacok helyreállása után néhány év alatt ki fognak vonulni, részesedéseiket el fogják adni.
MN: A bankok után már az autógyárak állami megmentésénél járunk. Ha ezt az egyik országban megteszik, akkor nyilván más kormányok sem akarják versenyhátrányba taszítani a saját cégeiket. A mentőakcióknál hol a határ?
PP: A határt biztosan meg lehet húzni elvi alapon, és biztosan nem fogják meghúzni. A pénzügyi közvetítés megsegítésében azért volt egyetértés, mert anélkül egy modern piacgazdaság nem működik, míg egyes konkrét termelő, szolgáltató intézmények, sőt akár egész iparágak nélkül igen. Ezért a termelő szektor vállalatainak megsegítésében már sokkal kisebb az összhang. Vannak, akik a bankrendszer megmentésén kívül egyéb intenzív állami keresletvisszaesés-gátló - akár konkrét cégeket megmentő, akár állami infrastrukturális beruházásokkal implicite bizonyos iparágakat megmentő - ötleteket is szorgalmaznak. Mások meg nem. A dolog arról szól, ki mennyire fél attól, hogy a kereslet visszaesésével és a vagyonpiaci árak zuhanásával párhuzamosan csökken az infláció. Akik komolyan aggódnak a deflációs veszély miatt, azok szerint akár pénzszórásszagú módon is érdemes keresletet fenntartani. A másik csoport pedig azért aggódik, mert a pénzszórás megnöveli az államadósságot, aminek pedig tartós, mindannyiunk által ismert kellemetlen hatásai vannak. Az állam nem termelő gazdasági intézmény, a bürokratikus döntéshozatali rendszer lassú, ügyetlen, és mindig túlságosan ki van szolgáltatva az érdekcsoportoknak ahhoz, hogy megfelelő óvatossággal tudná mérlegelni, vajon ezek a költekezési projektek hoznak-e akkora értéket, mint amekkorát belefektetnek. Ilyenkor nagy az esélye a sehová nem vezető autópályák, a középen össze nem érő hidak és az egy kilométer magas, de senki által nem használt irodaházak építésének.
MN: A mi szerencsés régiónkban ezt jól el tudjuk képzelni. De mitől függ a defláció kialakulása, és mekkora a veszélye?
PP: Modern cseregazdaságban jövedelemhez csak úgy juthat bárki, ha valamit el tud adni másoknak. Ezért van az, hogy a rendszer - ma már a globális gazdaság - egészének szintjén az összjövedelem, az össztermelés-kibocsátás és a keresletkiadások értéke szükségszerűen azonos. Persze sokan nem költik el a jövedelmüket, megtakarítanak azért, hogy később használják azt fel, az ő megtakarításaikat éppen a most válságba került pénzügyi közvetítők feladata átcsatornázni olyanokhoz, akik viszont többet akarnak a jelenlegi jövedelmüknél költeni termelő beruházásokra vagy akár fogyasztásuk előre hozására. Ahhoz tehát, hogy a megtermelt jószágokat meg is vegyék, az kell, hogy a megtakarítások értékével azonosan mások többet költsenek. Az összhang megteremtésében nem egyedüli, de nagyon fontos szerepet játszik a reálkamatláb. A globális kereslet jelentős csökkenése esetén a reálkamatláb esése a korábbi megtakarítót fogyasztásra, a hitelfelvevőt még intenzívebb költekezésre ösztönzi. Mindez növeli a keresletet és csökkenti a visszaesés mértékét. A hiteleket pénzben nyújtjuk és vesszük fel. A pénzben mért hitelek nominális kamatlába az árváltozás következményét is figyelembe veszi, magas inflációnál a magas nominális kamatláb sem jelent nagy hitelköltséget, hiszen a hitelt később, kisebb reálértékű pénzben kell visszafizetni. És itt jön a csavar. Ha az árszínvonal esik, akkor a kölcsönnek még akkor is van reálköltsége, ha a nominális kamatláb egészen a nulláig zuhan. Pénzben mérve ugyan ingyen van a hitel, de a csökkenő árszínvonal miatt egyre értékesebb pénzben kell visszafizetni. Defláció esetén még akkor is pozitív a reálkamatláb, ha a nominális kamatláb nullára csökken - annál lejjebb pedig nem tud esni -, mi több, a hitel reálköltsége ilyenkor azonos az árszínvonal csökkenésének mértékével. Ha nagyon nagy a defláció, akkor a reálkamatláb elveszíti azt a képességét, hogy a keresletet és a kínálatot egyensúlyba hozza, hiszen nem tud eléggé esni - a defláció maga nem engedi - ahhoz, hogy ösztönözze a keresletet. Deflációs spirál alakulhat ki, hiszen a kereslet csökkenésére még gyorsabb defláció, még magasabb reálkamatláb, még kisebb költekezés a válasz. A depressziós gazdaságban amúgy is kinek van kedve költekezni, és ki akarna termelő beruházásokkal kockáztatni, ha amúgy is komoly reálhozamot élvezhet, ha egyszerűen ül a pénzén?
MN: Volt ilyenre példa a gazdaságtörténetben?
PP: Nem biztos, az erre emlékeztető esetekről a vélemények megoszlanak. Felmerült a gyanú, hogy Japánban ez történt a 90-es években. De pontosan nem lehet tudni, mert összeomlás nem volt, csak vergődésszerű stagnálás, az viszont eltartott egy évtizedig. De elméletileg nagyon jól el lehet képzelni a katasztrofális hatásokat. Különösen akkor ijesztő a lehetőség, amikor a jegybank által kontrollált kamatlábak a nulla körül vannak, hiszen ilyenkor a jegybanknak már nincs lehetősége arra, hogy a nominális kamat további agresszív csökkentésével próbáljon hatni a reálkamatra. Aki ettől a dologtól komolyan fél, az érthetően azt fogja javasolni, hogy meg kell próbálni lehetőleg okosan pénzt szórni, és államadósság formájában a jövő generációkra hárítani bizonyos terheket.
MN: A vita mintha eldőlt volna, hiszen világszerte egyöntetűen a mesterséges keresletélénkítésben látják a kiutat. Az amerikai autógyárak részben sikerrel lobbiztak, Európában már a legtovább vonakodó Németországban is adócsökkentésről, kamatcsökkentésről, az állami beruházások felpörgetéséről döntöttek.
PP: A vitát a közgazdászokra értettem, nem a kormányokra. A kormányok nem képesek egy szkeptikus akadémiai véleményt magukévá tenni. Hogyan kezdjék el magyarázni a választások előtt, közben, után, hogy teljesen felesleges megmenteni a General Motorst, mert akiket onnan kirúgnak, azoknak valóban nagyon fáj, de ha megmentjük a céget, akkor más ágazatokból fog hiányozni ugyanaz a forrás, csak az ott dolgozók most még nincsenek nevesítve? A konkrét problémák megoldása mindig látványos, az általános, szétterjedő, jövőbeni hatások kevésbé vannak szem előtt.
MN: Ebben nincs meg ugyanúgy az öngerjesztő folyamat kialakulásának a veszélye? Az autógyárak után jöhetnek a beszállítók, majd az ő beszállítóik, ott is csak emberek munkahelye a tét.
PP: Én emiatt nem aggódom, mert a költségvetési források azért végesek. A kormányzatokkal szembeni igények más területen is szörnyűségesen nagyok, a költségvetés elkészítése pont azt jelenti, hogy képesnek kell lenni bizonyos csoportoknak nemet mondani. A termelő ágazatok megmentése sokkal lassabban is megy. Az igaz, hogy most recesszió lesz, de nem tíz évig, hanem talán kettőig. Egy most kidolgozott hatalmas program egy év múlva indul be, amikor a piacok már maguktól is ébrednek. A segítséggel egy olyan új felfutó ciklus elején kapnak lökést, amire igazán nem kell az adófizetők pénzét költeni.
MN: A válság elemzésében milyen szerepe lehet az erkölcsi megközelítésnek? Sok megjavuló ember apró egyéni döntéseivel elkerülhetőek az efféle összeomlások?
PP: A gazdasági válságok morális okokra való visszavezetése szerintem badarság. Morális elvek alapján egyéni tetteket vagy viselkedéseket lehet csak megítélni, a gazdasági válság pedig tömeges döntések és azok egymásra hatása nyomán alakul ki. Természetesen mindent mindig lehet morális alapról szemlélni, és az erkölcsi kiindulópontok az ember életében nagyon fontosak, ám a morális ítéletekben - a túlságosan általános kijelentések szintjén túl - soha nem lesz közmegegyezés. Szerencsére a gazdasági válság lezajlásának elemzése nem teszi feltétlenül szükségessé, hogy az erkölcsi ítéleteket is belekeverjük. Vajon azért nyújtottak sok millió olyan embernek hitelt, aki nem volt jó adós, és nem is tudta azt visszafizetni, mert az alkusz gátlástalanul hajtott a jutalékra és a bank gátlástalanul hajtott a profitra? Vagy azért, mert az amerikai kormányzat most már több mint egy évtizede egy hátrányos helyzetű, egyébként nem hitelképes embercsoportnak szeretett volna lakhatást nyújtani, ezért az általa kontrollált viszonthitelező Freddie Macet és Fannie Mae-t olyan lépésekre kényszerítette, sőt olyan hitelpiaci szabályozást is életbe léptetett, hogy nekik is muszáj hitelt nyújtani? Akik szeretnek moralizálni, ezt a két szándékot nagyon különbözően fogják megítélni. Ettől még a hitelek mindkét esetben bedőltek, és a következmények azonosak. És mindkét esetben szabályozási kudarcról van szó: a bankokat is lehet úgy szabályozni, hogy a profit hajhászása a kockázatok kellő figyelembevételével történjen, és a kormányzatnak sem célszerű ilyen rosszul felmérni a kockázatokat. Sőt, e kettőn kívül a vagyonpiaci buborék kialakulásában szerepet játszottak egyéb, erkölcsileg nemigen megítélhető fejlemények is. Például az, hogy az elmúlt húsz évben nagyon alacsony volt az infláció, ami a jegybankokat lazább monetáris politikára ösztönözte. Az infláció definíció szerint csak a folyó szolgáltatások és termékek árából képzett árindex alakulása. Miközben a folyó jószágok árváltozása biztatóan alacsony volt, a vagyonpiaci árak - föld, lakás, részvény - hatalmas mértékű áremelkedést produkáltak. Ezt nevezzük vagyonpiaci buboréknak. De a vagyonpiaci árak nincsenek belefoglalva abba az inflációs mutatóba, amit a központi bank a monetáris kondíciók meghatározásakor figyelembe vesz, így azok masszív és elhúzódó emelkedésére a monetáris politika nem reagált megszorítással. Pedig ha nem lettek volna nagyon alacsonyak a kamatlábak és az amerikai kormány nem akarta volna ilyen machinációkkal kiterjeszteni a házvásárlók számát, akkor nem nyújtottak volna ennyi hitelt, és nem emelkedtek volna ennyire az árak.
MN: Ez is egy olyan tanulsága a válságnak, amit a monetáris politika a következő döntéseibe be tud építeni?
PP: Képzelje magát egy monetáris döntéshozó testület helyébe! A gazdaság nő, a foglalkoztatottság jó, van másfél százalék infláció. Igaz, a házárak mennek föl, de most álljon neki megszorítani, kamatot emelni? Mikor mindenki élvezi az elmúlt évszázad legcsodálatosabb gazdasági fellendülését? Ki meri ezt megtenni? De kétségtelenül fel van adva a lecke a makroökonómia elméletének és a monetáris politika gyakorlatának, hogy ilyenkor mit kell tenni.
MN: Milyen szerencse, hogy Magyarországot nem sújtják az efféle nehéz döntések terhei! Mi úgyis mindent fordítva csinálunk, mint a világ: kamatot kellett emelni, próbálunk hiányt csökkenteni, már szó van az áfaemelésről.
PP: Annak a hatásait szenvedjük most, amikor hat évvel ezelőtt se háború, se árvíz, se olajválság nem volt, mégis példátlan költségvetési kiköltekezés történt. Igen, a baj nagy, de lehetne még ennél is nagyobb. Képzeljük el, mi lett volna, ha ez a válság akkor ér el bennünket, amikor Magyarország még nem volt része az uniónak. Vagy amikor még színmagyar tulajdonban voltak a bankok, és nem álltak a külföldi anyabankok mögöttük. Vagy 2006 közepén jön a válság, amikor a GDP 10 százaléka volt a hiány, és ennek megfelelő a folyó hiteligény. Ha pedig szomorkodni akarunk, akkor gondoljunk arra, hogy az elmúlt két év keserves küszködése eredményeképpen csak a mostaninál is nagyobb bajt kerültünk el. A devizapiaci tragédiát az IMF-hitel elhárította, de sokak nemzeti büszkeségükben sértve érzik magukat, amiért drága, jól szabott zakójú fiúk jönnek ide, és úgy osztják az észt, mint ahogy az általunk is gyakran lekezelt fejlődő országokbeli kuncsaftjaiknak szokták. Viszont cserébe most a magyar kormány egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy a dolgokat nagyon elszúrja. Amit mások most fiskális lazításra költenek, azt nálunk már elköltötték 2002-2004-ben. De ilyen időkben megint nem lesznek strukturális, intézmények működését kevésbé pazarlóvá, értelmesebbé tevő átalakítások. Nem fogják rendezni a költségvetés bevételi struktúráját. A kiadási oldalt sem fogják közpénzügyi szemmel nézni, hogy mire érdemes tényleg elkölteni az adófizetők pénzét.
Vagyis megint nem lesznek reformok. Megint lesz adóváltozás, majd csökkentik a munkaterheket és megnövelik az áfát. Ez remek, de ilyenfajta változás háromhavonta volt az elmúlt húsz évben. Márpedig a magas adórátánál már csak egy rosszabb van, az örökké változó adóráta. A piacgazdaság éppen arról szól, hogy a szereplők valamilyen jövőbeni cél alapján hoznak ma döntéseket, de aki biztos lehet abban, hogy két év múlva egész más lesz az adókörnyezet, mint most, az nem tud jól dönteni. Az összes olyan intézmény és szabály, amelynek a legfontosabb tulajdonsága az volna, hogy keretet adjon, gyorsabban és nagyobb rángással változik, mint maguk az egyéni döntések. És ez nálunk akkor is így van, amikor válság van, meg akkor is, amikor nincs válság. Belehalni ebbe amúgy nem kell, lehet így élni, csak az ember irigyli a többieket.
