Cseppben a tenger - Elhalasztott közszolgálati reform

  • Bugyinszki György
  • 2005. október 20.

Belpol

Felmentését kérte Vadász János közszolgálati kormánymegbízott a miniszterelnöktől arra hivatkozva, hogy elkészült azzal, amit vállalt: az egységes közszolgálati törvény tervezetével. Gyurcsány Ferenc elfogadta érveit, de koncepcióját - legalábbis egyelőre - nem.

Felmentését kérte Vadász János közszolgálati kormánymegbízott a miniszterelnöktől arra hivatkozva, hogy elkészült azzal, amit vállalt: az egységes közszolgálati törvény tervezetével. Gyurcsány Ferenc elfogadta érveit, de koncepcióját - legalábbis egyelőre - nem.

A reformtervet ebben a ciklusban már biztosan nem tűzi napirendre a kormány - úgy tudjuk, Vadász valójában ezért távozik. A közszféra reformja amúgy a magyar közélet és a mindenkori kormányok egyik örökzöldje. A jelen-legi koalíció alatt már 2003 októ-berében kormánydöntés született arról, hogy a minisztériumok és háttérintézményeik dolgozóinak létszámát átlagosan 10 százalékkal csökkentik (erről bővebben lásd: Mire mennek, Magyar Narancs, 2003. október 16.). A fűnyírásról már kezdettől fogva ordított, hogy az sokkal inkább az aktuális költségvetési lyukak betömködésének a programja, semmint egy átgondolt ágazati reform első lépése. Az viszont még ezzel együtt is több mint kü-lönös, hogy az évi 200 milliárdot megtakarítani hivatott akkori intézkedések szaldója végül úgy ala-kult, ahogyan: 2003-ban körülbelül 6000 főt bocsátottak el, és megközelítőleg 7000 embert vettek föl, illetve vissza a központi államigazgatásba. A 2003-as 10 százalékos létszámcsökkentés után egy-másfél évvel sem a létszám mérséklődött, csak megbízási jogviszonnyá alakult át, és a kiadási kötelezettség sem lett kevesebb. A megoldást a feladat alapú foglalkoztatás és a feladat szerinti finanszírozás bevezetésében látta a terület reformjával megbízott Vadász János - s minthogy ehhez egy új, egységes közszolgálati törvény szükségeltetik, a napokban le is tette a maga verzióját.

A szöveggel azonban

sem a miniszterelnök, sem a kormány nem kíván érdemben foglalkozni a választásokig (eredetileg idén ősszel tárgyalta volna az Országgyűlés, sőt korábban 2004 nyarára ígérték a törvény elfogadását), és nem csupán azért, mert egy ilyen léptékű átalakítás meg-kezdéséhez már nincsen elég idő. Információink szerint a miniszter-elnök (és több tanácsadója) nincsen meggyőződve a Vadász-féle reformjavaslat helyességéről. Úgy tudjuk, Gyurcsány Ferenc éppen ezért gyakorlatilag olvasatlanul tette félre a tervezetet, amelyről leg-korábban a (remélt győztes) választások után hajlandó beszélgetni.

Merthogy a koncepció több sebből is vérzik. A tervezett változtatásokat a Magyar Közalkalmazottak és Köztisztviselők Szakszervezete nem támogatja (az előterjesztést június végén részben ezért is adták vissza további munkára Vadász-nak a közigazgatási államtitkári egyeztetésen), ráadásul a Pénzügy-minisztérium is túlságosan drá-gának találja az elképzelést (erről később). A Miniszterelnöki Hivatal sem venné jó néven, ha munkatársai tetemes részéről a teljesítményértékelő rendszer következtében kiderülne, hogy pozíciójukhoz nem társul tényleges feladatkör, a Belügyminisztérium pedig presztízskérdéssé tette a közszolgálati reform ügyét, és évek óta egy alter-natív verzió mellett kampányol. Ennek lényege, hogy a közszférában dolgozni ugyanolyan munka-viszony, mint bárhol máshol, ezért elsősorban a munka törvénykönyvében kell szabályozni ezt a területet, és csak az egyediségek pontosítása céljából kell köztisztviselői törvényhez hasonló speciális jogszabály. Vagyis egy nyomdász akkor is nyomdász, ha történetesen a Magyar Közlönyt nyomja. E megoldás szerint csak a közintézmények vezetői volnának köztisztviselők a jövőben. (A magyar jogásztársadalom döntő többsége is úgy tartja egyébként, hogy a közszolgálat igenis munkaviszony.)

Vadász koncepciója viszont egyesítené a köztisztviselők és a közalkalmazottak két csoportját, s külön törvényben szabályozná a munkaviszonyukkal kapcsolatos kérdéseket. Mindenkit, aki a köznek dolgozik (köztisztviselők, közalkalmazottak, a fegyveres és védelmi területen dolgozók), azonos jogi státusba helyezne, megtartva a szakmailag indokolt különbségeket, de azonossá téve a jogokat és a kötelezettségeket, megszüntetve a privilégiumokat és az indokolatlan megkülönböztetéseket. Vadász elképzelése mellett szól, hogy a közszférán belül dolgozók "mozgathatósági potenciálja" világszerte felértékelődőben van. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy egy létszámleépítés miatt elbocsátott katonát zökkenőmentesen át lehetne helyezni például a rendőrséghez.

Ha azonban a közalkalmazottak halmazát egyesítjük a köztisztviselőkével, és azonos bánásmódot hirdetünk, akkor - könnyű belátni - a közalkalmazottak bérét a köztisztviselőkével azonos szintre kell hozni. Az átállás egyszeri költségeit Vadász János korábban 40 milliárd forintra becsülte. E szisztéma

évi 40-60 milliárd forint

pluszkiadást jelentene a közszfé-rában dolgozók 1700 milliárdos bruttó javadalmazásán felül (amibe nem számoltuk még bele az év elején szokásos inflációkövető bérkiigazítást). Persze csak akkor, ha a közszolgálati szféra 800 ezres foglalkoztatottsága érdemben nem változik; de a jelentős létszámcsökkentést Vadász nem is tartja indokoltnak, "mindössze" a hatékonyság növelését. Ennek kulcsa a közszféra - mostanitól eltérő módon - differenciált bérezése, illetve a "feladat alapú foglalkoztatás" lenne.

Az új bérrendszer lényege, hogy abban a bértábla által garantált fix bér, a szakmai-munkaköri-területi pótlék és a munka mért jó teljesítményének elismerése együtt, egymással szoros összefüggésben jelenne meg - szemben a mai gyakorlattal, amelyben sokszor a dolgozónak a munkahelyén valópuszta jelenlétéért fizet az állam vagy az önkormányzat. A közszolgák alapként mostani bérük 65 százalékát kapnák: a többi teljesítményfüggő lenne. Merthogy jelenleg a felsőbb közhivatalok dolgozóinak egy része a "bocsi, késtem egy picit; reggeli kávé; újságolvasás; kiugrom vásárolni; ebédszünet; magáncélú telefonálgatás/internetezés; délutáni nasi/cigarettaszünetek özöne; ma előbb lelépnék" szekvencia szigorú rendje szerint tölti hétköznapjait (ha éppen nem a mindenkori ellenzéki sajtó számára fénymásolgat belső használatú munkaanyagokat). Így jogos az igény, hogy eme léha életvitelt a továbbiakban ne szponzorálja az állam. Miközben a közintézmények falain belül sokan ezerrel malmoznak, a feladatok jelentős részét kiszervezik a házból - extra fizetségért (kht.-zás), a közszolgálat más területein pedig alig győzik a munkát, sőt egyenesen emberhiány van. (Ma 650 ezren dolgoznak a szolgáltató államban - óvoda, rendőrség stb. -, és 150 ezren közhatalmi posztokon, főként kormányzati hivatalokban. Míg a közintézményi alkalmazottak száma 300 ezerrel csökkent, a közhivatali dolgozóké 100 ezerrel nőtt - ami igencsak torz arány.)

Vadász céljai vitathatatlanul nemesek voltak; a törvénytervezet kezdeti kodifikációs problémái, a szakszervezetekkel való egyeztetés elmaradása és a már említett politikai ellenszél azonban így együtt végül a reformjavaslat (legalábbis átmeneti, de könnyen lehet, hogy végleges)

bukását eredményezte

Bár a kormánymegbízott mindvégig hangsúlyozta, hogy a vizionált folyamat csak fokozatosan, lépésről lépésre haladva igényel több pénzt, figyelembe véve az ország teherbíró képességét is, és ha minden marad a régiben, akkor többet veszít az ország - a fentebb említett, sok tíz milliárdos kiadás láthatóan megrémisztette a Pénzügyminisztériumot és a miniszterelnök súgóit is. (Pláne, hogy mind párt-, mind kormánykörökben létezik egyszerűbb, olcsóbb és támogatottabb reformjavaslat is.) Ez nemcsak a kényes egyensúlyú költségvetés miatt érthető, hanem azért is, mert Gyurcsány Ferenc többször is elkötelezte magát a választási célzatú költekezés elutasítása mellett. Úgy tudjuk viszont, Vadásznak mindvégig meggyőződése volt, hogy a reform beindításával választásokat lehetne nyerni. Miután alulmaradt e véleményével, és biztossá vált, hogy a program általa tervezett, 2006-os indulására semmi esély, vette a kalapját, és távozott.

Igazi hermeneutikai kihívás annak eldöntése, hogy Vadász János végül elvégezte-e a reá bízott feladatot. Egyrészt valóban letett az asztalra egy törvényjavaslatot, igaz, három év alatt, a szakszervezeteket az utolsó pillanatig negligálva - másrészt viszont a közszolgálat reformja bő három éve egy helyben toporog, s ez nem kis részben az ő felelőssége is. A terület kormánybiztosával szemben ugyanis joggal támasztható igény, hogy elképzeléseihez megszerezze a szükséges politikai támogatást is. A kormányzaton belüli lobbizásban viszont Vadász bizton leszerepelt. A kormányszóvivő elmondása szerint munkája 200 millió forintjába került a köznek. Innen nézve a közszolgálati kormánybiztos tevé-kenysége cseppben a tenger - amennyiben az általa felszámolni hivatott apparátusi pazarlást és hatékonysághiányt a személyében testesítette meg.

Ami zöldet kapott

A kormány hivatalos érvelése szerint a közszférában dolgozók munkajogi helyzetének újraszabályozását a közigazgatás átalakításával együtt célszerű végrehajtani, ezért kellett elhalasztani a reformot. A közigazgatás újragondolásának egyik állomásaként Sárközy Tamás, a kormányzati szervezet reformjának kormánybiztosa három jogszabálytervezetet tett le a közelmúltban az asztalra. Az állami vagyongazdálkodás rendjéről, a költségvetési szervek új tipológiájáról és a központi államigazgatás egyes részletkérdéseiről szóló javaslatokat szintúgy csak a következő ciklusban venné napirendre a kormányfő. Ez annyiban nem meglepő, hogy e módosítások eredetileg is csak később hatályosultak volna. Míg azonban Vadász tervezetének részleteivel érdemben nem foglalkozott sem a kormány, sem a kormányfő, úgy tudjuk, a határozott időre kinevezett, decemberben távozó Sárközy javaslatai eggyel előrébb tartanak; a változtatások irányára Gyurcsány Ferenc már rábólintott.

Figyelmébe ajánljuk