A modern tömegpolitikában a politikai dialógus elveszíti racionális, konszenzuskereső jellegét, és egyre inkább befolyásolási technikává válik. Ennek egyik eszköze a legalapvetőbb emberi érzelmek egyikére, a félelemre, illetve a félelemkeltésre való rájátszás. Pataki Ferenc akadémikus a legmélyebben bennünk gyökerező emóciók manipulálhatóságáról és ennek következményeiről beszélt a Narancsnak.
Magyar Narancs: A felsőoktatási törvény lehetetlen helyzetbe hozta az egyetemeket és a felvételizőket, az intézményi vezetők mégis hallgatnak. A Schmitt Pál köztársasági elnök plágiumügyét vizsgáló bizottság munkájában először senki nem akart részt venni, majd csak a neve titokban tartásával. Alkotmánybírósági és bírósági főtisztviselők nem nyilatkoznak a hivatalukat sújtó politikai döntésekről, mondván, ha nem kerül nyilvánosságra, mit gondolnak az egészről, talán a hatalom is jobb indulatú lesz velük szemben. Az élet majd' mindegyik területéről sorolhatnánk a hasonló eseteket. Mégis vonakodunk félelemről vagy állami megfélemlítésről beszélni, mert ehhez a kifejezéshez a csengőfrász vagy az értünk jövő nagy fekete autó képzete társul - elvinni pedig tényleg senkit nem visznek el. A fent érzékeltetett jelenség viszont vitathatatlanul létezik. Minek nevezzük hát?
Pataki Ferenc: A modern tömegpolitika gyakran él a megfélemlítéssel, a félelemkeltéssel vagy a spontánul létrejött tömeges félelmek manipulatív felhasználásával. A mai helyzetbe belejátszik a bizonytalanság is, ami rendkívül nehezen tolerálható állapot. Amiről beszélt, az mindennek a sajátos ötvözete: egy egzisztenciális bizonytalanságnak és egy lappangó, be nem vallott félelemnek a furcsa egyvelege. A félelem a leggyakrabban használt fogalmaink közé tartozik. A köznapi gondolkodásban mint rossz, kellemetlen, ártalmas élmény jelenik meg, amitől szabadulni kell. Aki fél, az gyáva, míg a bátor ember sose fél - a mindennapi nyelvben az ehhez hasonló közhelyekre redukálódik a félelemről való tudás. Holott a bátor ember nem azért bátor, mert nem fél, hanem azért, mert uralja a félelmeit. A pszichopata nem ismeri a félelem élményét, ezért gátlásai sincsenek.
MN: Mi a félelem?
PF: Röviden és házi használatra: egy olyan intenzív élmény, amely a veszélyeztetettség, a valamitől való megfosztottság, a veszteség elővételezésének képzetén alapul. A félelem olyannyira összetett, hogy ilyenkor - ezt csak említem, de nem mennék ebbe az irányba - zsigeri, idegrendszeri automatizmusok működnek. A primer válasz erre az élményre vagy a menekülő, vagy pedig az agresszív gesztus. De az emberi egzisztencia nem egyszerűen biológiai lényként van kitéve a fenyegetéseknek, hanem morális lényként is. Az ember félelmei táplálkozhatnak a szervezetét, organizmusát érintő veszedelmekből - de táplálkozhatnak abból is, hogy nevetségessé válik, elveszti a becsületét, hogy hazug, méltatlan lesz. Gondoljon arra, hogy valaha a tiszti becsület elveszítése azzal volt egyenlő, hogy az illető golyót röpített a fejébe. Az emberi félelmek világa tehát messze túlmutat az organizmus túlélését szolgáló önvédelmi reakciókon. Ezzel magyarázható, hogy az emberi civilizáció mozgása elképzelhetetlen a félni képes ember nélkül. Félünk a ráktól, és ezért óriási erőfeszítéseket teszünk, hogy megtaláljuk a gyógyszerét. Tanácskozásokat hívnak össze, hogy egy 2036-ban esedékes aszteroidabecsapódást hogyan lehetne megakadályozni. A modern tudomány alakulását az emberiség kollektív félelmei is determinálják.
MN: Egy nagyobb közösség - mondjuk a társadalom, a nemzet - tagjaiként mikor és miért félünk?
| ||
PF: Kevesebb formulát idéztek a rendszerváltás táján annyiszor, mint Bibó István közismert szavait, miszerint demokratának lenni annyi, mint nem félni. Ez így azonban nem helytálló. Tudniillik Bibó folytatja: demokratának lenni annyi, mint nem félni a más véleményűektől, a más hitűektől, az összeesküvés-elméletektől és azoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek attól válhatnak valóságossá, hogy elhisszük és valóságként kezeljük őket. Elegendő a közelmúltra gondolni az utóbbi kapcsán: vajon miért szaladtak ezrek a szlovák meg osztrák bankokba a kis pénzükkel? Két fontos körülményt említenék. Az egyik, hogy az ember az egyetlen élőlény, aki tudatában van individuális léte végességének: az embernek van halálfélelme. Napjaink amerikai pszichológiájának érdekes áramlata egy eklektikus irányzat, amely a mélylélektant és a humanista pszichológiát vegyíti. Az úgynevezett félelemkezelési elmélet szerint a halálfélelem és az a mindenkiben felbukkanó gondolat, hogy mi volt előttem és mi lesz utánam, szükségszerűen előhívja az egyéni lét végességével való szembenézést. Ezt a nyugtalanító gondolatot azonban mindenki igyekszik kiszorítani, csakhogy ez az emberi létben mélyen gyökerező egzisztenciális alapfélelem rejtetten is hat, könnyen előhívható. A másik körülmény, amit kevéssé méltányolnak, az emberi képzelőerő. Amikor Bibó arról beszél, hogy imaginárius, elképzelt veszedelmek szülnek félelmeket, akkor közkeletű dolgot fogalmaz meg. Gondoljunk csak arra, hogy nagyon sok szállodában nincsen 13. számú szoba. Vagy arra, hogy miért létezhettek boszorkányperek a középkorban. Vagy gondoljunk a modern agresszív nacionalista áramlatok különféle hiedelmeire. A nemzeti felsőbbrendűséggel kapcsolatos hiedelmek a képzelőerő révén létrehozott konstrukciók. A politika telítve van ezekkel. A félelem, ahogyan minden elsődleges emberi érzelem, különböző intenzitású alakokat ölthet. A köznyelv is beszél aggodalomról, riadalomról. Ha megriadunk, az még nem félelem, csak a félelem lehetősége. A szorongás, amely tömeges korjelenség, nem egyéb, mint a tárgytalan félelem állapotának állandósulása. Általában kevés figyelemben részesítjük azt a tényt, hogy a félelem forrását, a félelem tárgyát tanuljuk. Félni nem tanulunk - de hogy mitől kell vagy lehet félni, azt a gyereknek meg kell tanulnia. Például hogy nem ajánlatos kilógni az ötödik emeleti ablakból, vagy közel menni a tűzhöz és így tovább.
MN: Vagy hogy félni kell - Bibó szavaival - a más véleményűektől, más hitűektől.
PF: Igen, mert a félelem szorosan összefügg két dologgal, és itt átlépünk a közpolitika világába is. Az egyik a gyűlölködés, a másik az agresszió. Említettem, hogy a félelemtől szabadulni vagy meneküléssel lehet, vagy úgy, hogy agresszióval megsemmisítem a félelem tárgyát. Ennek különféle formái vannak a babonás hiedelmek eloszlatásától kezdve a gyűlölet tárgyává tett személyek fizikai megsemmisítéséig. De itt említhetjük a faji előítéletek extrém formáit is. Az egyéni élményként létezhető félelem sűrűsödéséből, halmozódásából előálló kollektív félelmi állapotokat pontosan jellemzi József Attila csodálatos sora: "fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény". Talányos kifejezés a fortélyos: utalhat arra is, hogy fortélyosan, tehát manipulatív célzatossággal hívják elő a félelmet. Végül is az emberi élet dinamikája a fortélyos félelmek és a csalóka remények, jövővíziók kölcsönviszonyának erőterében zajlik. Ha úgy tetszik, a rendszerváltástól eltelt időszakról elmondhatjuk, hogy a csalóka illúzióktól eljutottunk a fortélyos félelmekig. Megint Bibóhoz vagyok kénytelen fordulni. Az ő nagy belépője a szellemi életbe 1945 végén A magyar demokrácia válsága című tanulmánya volt, amelyet ezekkel a mondatokkal indít: "A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától, és fél a reakciótól. Tárgyi okok nem indokolják egyik félelmet sem." Itt a félelem az egyéni félelmek halmozódásaként, kollektív élményként jelenik meg. Bibó mélyen meg van győződve arról, hogy a második világháborút követő időszak - ami egyébként napjainkig tart - a modern tömegpolitika kialakulásának, térhódításának a korszaka.
MN: A tömegpolitika kifejezésnek semmiféle negatív tartalmat nem tulajdonítunk...
PF: Nem, a tömegtársadalom, a tömegpolitika ez esetben tisztán leíró fogalmak, bizonyos vonulatot kívánok szemléltetni velük. Nem tagadva a stratifikációs elméletek következtetéseit, a társadalom rétegzettségének, az osztálykategóriáknak a viszonylagos érvényességét, világosan látni kell, hogy a modern társadalmakban végbemegy egy homogenizációs folyamat. A felvilágosodás óta szokás mondani, hogy minden hatalom forrása a nép. Ez a népfelség elve, ami egy gyönyörű, absztrakt formula. A valóság ellenben az, hogy a hatalom forrása a választópolgár. Vegyük mindehhez azt is, hogy a választási versenyben a szavazók számossága a döntő, és ez minden tekintetben a minőség rovására megy. Világszerte tapasztalható tendencia a törekvés a választói életkor csökkentésére. Ausztriában azon törik a fejüket, hogy a korhatárt leviszik 16 évre, ezzel növelve a választásra jogosultak számát. Magyarországé a dicsőség, hogy felmerült a gyerekeknek adandó szavazati jog ötlete, amit a nevükben a szülők gyakorolnának. A nemek közti különbségtétel, a vagyoni, iskolázási, helyben lakási cenzusok megszüntetése egyfelől a választójog kiterjesztésének demokratikus mozzanata. Másfelől viszont a választói tömeg homogenizálása is: a zseniális tudós és a félanalfabéta is egyenlő a szavazófülkében. A politikusnak tehát nem a népet, hanem az egységessé gyúrt szavazói tömeget kell meggyőznie arról, hogy szavazzon rá: a politika, ugye, ezt nevezi a szavazatmaximálás kényszerének. Ebből következően a politikai dialógus mind jobban elveszíti racionális, argumentatív, konszenzuskereső jellegét, és egyre inkább manipulatív, tömegbefolyásolási technikává válik.
MN: Hogyan vált a modern tömegpolitika eszközévé a megfélemlítés vagy a létrejött tömeges félelmek "fortélyos" kezelése?
PF: Minden választási kampányban az ellenfelet lehetőség szerint félelmetes alakként, egzisztenciálisan fenyegető tényezőként kell megjeleníteni. Ez ma már közhely, nem is érdemes hosszabban ecsetelni. Jól kidolgozott technikákat azonosíthatunk, igaz, ironikusan azt is mondhatnánk, hogy e téren kétségbevonhatatlan a történelmi haladás: ma már nincsenek kínzások, nincsenek autodafék, a guillotine nem nyilvánosan működik, mint a francia forradalom idején. A korábbi nyilvánosság ismerte a direkt megfélemlítés eszközeit. Egyébként a mai sem szívesen mond le róluk, emlékeztetném az időről időre fellángoló vitákra a halálbüntetésről vagy a tényleges életfogytiglanról.
MN: Ezek látható fenyegetések, ráadásul csak különleges helyzetekben érintik a társadalom jelentősebb részét.
PF: Az újabb technikák közé sorolnám a polgár állandó láthatóságát. Amikor a pártok boszorkánykonyháiban készült mindenféle listákról esik szó, óhatatlanul az juthat eszünkbe, amit Orwell oly remekül észrevett: a Nagy Testvér szemmel tart. Kevesebb szó esik viszont arról az etatista törekvésről, hogy polgárok egyre nagyobb részét állami hivatalnokokká tegyék. "Untertanná", alattvalóvá. Mit látunk napjainkban? A pedagógus, az orvos "untertan" lesz, az állami hierarchiába besorolt tisztviselő, akit a fölöttese állandóan szemmel tart. Ez nem ugyanaz, mint amit Sartre az emberi egzisztencia lényegéről mond, hogy a másik ember tekintete rajtunk függ. Szociálpszichológiai tény, hogy mások tekintete formál, értékel, minősít bennünket, amit aztán vagy elfogadunk, vagy nem. De amikor a lojalitásunkat a főnök állandóan számon tartja, akkor ennek félelemkeltő, lojalitásra, megalkuvásra késztető ereje van. És még valami: minden olyan politikai erő, amely kizárólagos hatalomra tör, birtokolni is kívánja a megfélemlítés eszközeit. Ezért nem tűri el az ellenállás sáncait: a társadalmi autonómiákat, a független önkormányzatokat és a civil szerveződéseket; olykor pedig megszállja őket.
MN: Mindezek következtében pedig kialakul a bizonytalanság légköre, amiről a beszélgetés elején már szót ejtett.
PF: Márpedig a bizonytalanság eltűrése hihetetlenül nehéz. Az ember a mindennapi lét prognosztizálható biztonságát elemi érdekének és létfeltételének tekinti. Az a gyanúm, hogy legalább háromnemzedéknyi időre, a nagyszülők, szülők és az unokák egy századát átfogó időszakra szeretünk előre látni: bizonyosságot a gyerekeink iskolázása, az unokáink lehetőségei felől. De hogy konkrét példát is hozzak: a modern társadalomtudomány teljesen mellőzi azt a gondolatot, hogy a szándékolt társadalmi változásoknak van egy szükségszerű hozzárendelt idejük. Egy sikeres iskolareformnak, egészségügyi, pénzügyi vagy közigazgatási reformnak van egy csak tapasztalati úton felbecsülhető ideje. Ha a voluntarista önkényesség eltekint ettől, és a tetejében mindent egyszerre hoz mozgásba, mint manapság, akkor azzal olyan totális bizonytalanságot állít elő, amely a társadalmi és állami élet normális működését is veszélyezteti. Tartok tőle, hogy egyre közelebb vagyunk ehhez az állapothoz. Az elindított változások különböző időtávúak. Ez olyan interferenciákat hoz létre, amit képtelenség átlátni. A működési zavarokat aztán még erőteljesebb voluntarizmussal próbálják áthidalni, ennek észleljük a tüneteit lépten-nyomon. Az alkalmi, kapkodó, gyors, nemegyszer egymásnak ellentmondó rendelkezések pedig egyszerűen meghülyítik az állampolgárokat. Ahogyan Pavlov is ellentétes ingerekkel bombázta a kutyáit, akik aztán neurotikus lényként jöttek le a kísérleti padról. Ez történik most a polgárokkal.
MN: A bizonytalanságtól való félelem mire készteti az embert?
PF: Eliminálásra késztet, és ennek az egyik módja az odacsatlakozás. Ha félünk, más emberekhez menekülünk, mert egyedül félni a legrosszabb. Ebből ered az, amit az amerikai szociálpszichológusok odatartozási szükségletnek (need to belong) neveznek. Ez lehet a Facebook, egy fanatizáló kisegyház, egy politikai mozgalom. A modern tömegpolitika szeretné az egyént beszippantani egy olyan sajátos azonosulási keretbe, amelynek végső pontja a fanatizmus.
MN: Pártok demokratikus versengése, és fanatizmus mint e verseny kívánatos célja?
PF: A jelenség univerzális, nemcsak a modern parlamentáris világban tapasztalható, hanem az iszlám fanatizmus világában is. Az utóbbiban mindenki számára nyilvánvaló a léte. Különbség természetesen van: az iszlám fanatizmus kizárólagos, nincs versenytársa, ezért is képes produkálni terroristákat és önkéntes merénylőket. A gyűlöletkeltés különben is a XX. század nagy tömegmozgalmainak legfontosabb toborzó eszköze; és a gyűlölet a félelemkeltéssel kezdődik.
MN: Igen, említette, hogy e két intenzív érzelem egymást feltételezi.
PF: A gyűlölet ott kezdődik, amikor azzal fenyegetőzöm, hogy vigyázz, kisfiam, mert elvisz a tollas zsidó. Vagy hogy odaadlak a cigányoknak. A gyűlöletnek is vannak fokozatai. Az összes fajelmélet, az összes gyűlölettel operáló mozgalom úgy indul, hogy felmutatja gyűlölete tárgyát. A Jobbik sikere, már ha ez sikernek mondható, azzal magyarázható, hogy képes volt a cigányságot úgy felmutatni, mint amelytől félni kell. Az antiszemitizmus is a vérváddal kezdődött. Ha a gyűlöletkeltés extrém formát ölt, átcsap a gyűlölet tárgyának megsemmisítési szándékába. Mi több, e szándékot mintegy racionalizálja és erkölcsileg legitimálja.
MN: Ezzel párhuzamosan nyelvileg is elfogadottá teszi az erről való beszédet, tágítva a köznyelvi szalonképesség körét. Hogy ne csak magyarországi példákat mondjunk: a nyugati nagy labdarúgó-bajnokságokban az utóbbi időben feltűnően elszaporodtak a "négerezős" botrányok.
PF: Aligha véletlenül. Várhatóan Európa jövőjének nagy drámája lesz a színes bevándorlókkal szembeni gyűlölködés Angliától Németországon át Olaszországig: ezt a konfliktust elkerülhetetlennek tartom. Érdekes tudományos talány egyébként, hogy miért a nagy negatív érzelmek - a félelem és ennek különböző gradált alakjai, a gyűlölködés, gyűlöletkeltés - alkalmasak tömegtoborzásra. Hiszen II. János Pál pápa milliós tömegeket hozott össze az áhítat közösségében. A szeretet jegyében mégsem született modern tömegmozgalom, a keresztényszocializmus is képtelen volt ezt pozitív politikai programmá tenni. Valószínűleg azért, mert a pozitív érzelmek - az öröm, a szeretet - megnyugtatnak, inkább passzív élvezkedésre késztetnek. A negatív érzelmek viszont, éppen mert erős bennük az indulati mag és a veszélyeztetettség tudata, aktivitásra késztetnek. Ezért lehet könnyen mozgásba hozni tömegeket a gyűlölet, a félelemkeltés révén.
MN: Nyilván ezért is lesz a választási kampányok mind dominánsabb eszköze a negatív kampány.
PF: Ahogyan arról már szó volt, a politika, éppen mert a választót veszi célba, elveszítette racionálisan érvelő jellegét. Utóbbira se ideje, se muníciója nincs. A politika ösztönközelivé vált a tömegérzelmeket mozgósító rövid jelszavak, metaforák, verbális konstrukciók, nyelvi neologizmusok - ha csak a jelenlegi fölhozatalt nézzük: fülkeforradalom, nemzeti együttműködés - miatt. Továbbá a XX. században nem volt tömegmozgalom, amely a tagjainak ne ígért volna nagyobb értékbéli rangsort. A fajelmélet az uralkodó faj gondolatával azt sugallta, hogy a legutolsó satnya német is különb az idegeneknél. A sztálini "különös emberek vagyunk" ugyancsak ezt a felsőbbrendűséget sugallta, igaz, osztályalapon. A magyar elhivatottság, a magyar felsőbbség eszméje, hogy a Kárpát-medence egyedüli államalkotó nemzete a magyar, ugyancsak azt sugározza, hogy aki ezzel azonosul, az embernek is különb. Ez a gondolat manapság megint eleven. Tamási Áron annak idején ezzel a nézettel szemben fogalmazta meg: aki embernek hitvány, az magyarnak is az. Attól, hogy valaki magyar, nem lesz különb. Csak a teljesítményétől. Ugyanakkor, és ez a magyar baloldalon, a liberális demokrata oldalon különösen fontos, a magyar kivételességeszme kritikájának örvén a republikánus patrióta hagyományokat nem szabad átengedni a neonacionalista törekvések és erők kényének-kedvének.
MN: A nemzeti gondolat erősödése nem a félelem szülte reakció? Hogy az unióban úgymond elveszítjük nemzeti karakterünket? A politika pedig erre rájátszik: az aggasztó gazdasági problémákról a nacionalista retorika mindig képes elterelni a figyelmet. De miért lehet sikeres ez újra és újra?
PF: A globalizáció elkerülhetetlenül együtt jár - én úgy szoktam ezt megfogalmazni - a részlegességek lázadásával. Az egyén nem tud az emberiséggel mint olyannal azonosulni. Az "emberiség" túlságosan elvont. Lukács szívesen beszélt arról, hogy az ember nembeli lény, az emberi nem tagja. De ezt nem tudjuk átélni intenzíven, csak szűkebb, jobban behatárolt közösségek tagjaként vagyunk képesek a valahová tartozást átélni. Tájhaza, család, nemzet. Legföljebb Európa. Sorsdöntő kérdés, hogy Európa képes-e megteremteni azt a keretet, amelyben az európaiság és a nemzeti identitások harmóniába kerülhetnek. Ha nem, akkor Európát szétrobbantják a partikularitások. Sokan mondják, hogy az Egyesült Államokban sikerült a sokféleséget összehangolni. Ez nem annyira egyértelmű, mert változatlanul kérdés, hogy az etnikai sokszínűséget egybefogó amerikai nemzeti tudatot valóban az olvasztótégely-teória vagy a partikularitások együttélése dominálja-e.
