Indokolatlanul hosszú időt töltenek kórházban főként idős, magukról gondoskodni nem tudó emberek. Az egészségügy látja el őket életük végén, mert nincs, aki az otthonukban törődne velük. Pedig aligha akarja bárki is az utolsó hónapjait kórházban tölteni csak azért, mert a helyzet másként "nem megoldható".
"Mikor fogsz rendes osztályon dolgozni?" - kérdezték egyik orvos interjúalanyunktól, aki idős, állandó ellátásra szoruló páciensekkel foglalkozik krónikus osztályon. Így hívják: krónikus, ápolási osztály, geriátria. Kórházi osztály betegek nélkül. A köznyelv durvábban, de pontosabban fogalmaz: elfekvő.
Egy kórházi ágynak eredetileg az a funkciója, hogy olyanokat helyezzenek el rajta, akik folyamatos orvosi ellátásra szorulnak. A kórházakban mégis nagyon sok olyan időskorú fekszik hónapok - sőt olykor évek - óta, akiknek az ottléte orvosilag nem indokolt. Egy-egy osztály lakóinak természetesen csak egy részére igaz ez, hiszen sokféleképpen öregszünk meg; a különböző stádiumok különböző mértékben igényelnek orvosi jelenlétet. Az ápolási osztályon azonban lassan elmosódnak a különbségek. A fő ok, amiért ezek az emberek bennragadnak, az, hogy fizikai vagy szellemi leépülésük miatt otthonukban már nem tudják magukat ellátni.
Az egészségügyi intézményt kényszerből szociális problémamegoldásra használjuk. Igaz, nem egyértelmű, hogy a hosszas kórházi tartózkodás, a "kvázi beteg" állapot meghosszabbítja vagy épp megrövidíti a beutalt életét. A társadalom szempontjából persze ez is egyfajta kezelési mód, az intézménymenedzserek pedig nem tiltakoznak, hiszen egy kórház számára ha nem is egyszerű, de kifizetődő e "betegtípus" ápolása. A kórházakban dolgozók viszont pontosan tudják: a helyzet sokaknak kényelmes lehet, de korántsem ideális. "Bár az aktív kórházi osztályokra kerülő idősek egy része azután sem bocsátható haza, ha a felvételt indokló betegsége már javult, más esetekben a betegek otthonukba bocsáthatók lennének, ha családi hátterük ezt lehetővé tenné" - fogalmaz Majercsik Eszter, a Szent Margit Kórház ápolási osztályának főorvosa. Sokszor kérdezik tőle a betegek: "Miért nem tetszik hazaengedni engem?" Nehéz válaszolni, és a helyzet kifejezetten aggályos, ha olyan páciens kérdezi ezt, akinek csorbítatlan az önrendelkezési joga. "Ha a beteg mozgásképes, de szellemi hanyatlásban szenved, akkor nem lehet otthon egyedül. Ha pedig nem mozgásképes, de a tudata tiszta, akkor ugyancsak tartós ellátásra szorul. Egy idő után minden idős ember ellátásra szorul, hiszen elalszik, miközben sül a sütemény, beengedi az idegent, eltéved, nyitva felejti a gázt, a teraszon kiabál... Itt nálunk ezek az emberek biztonságban vannak. Ha nincs mód haza vagy otthonba engedni őket, akkor ez a legtöbb, ami elérhető" - mondja a főorvos.
Mivel az ilyen helyzetbe került idősek számára az ápolási osztály jelenti az otthont, jó esetben legalább akkora hangsúlyt fektetnek a körülményekre és az emberiességre, mint magára a szakmai munkára. Nehéz e területre munkatársakat találni, de Majercsik Eszter szerint így legalább csak az marad, aki valóban elkötelezett. Legalább ilyen fontosak a külső kapcsolatok. "Mindig mondom a családoknak, hogy ne féljenek ettől a helyzettől - mondja a főorvos -, hozzák be az unokákat, ne legyen az öregség tabu téma. És akit csak lehet, hazaengedünk az ünnepekre."
Sorsok
Csengetésre nyitnak ajtót az osztályon. Vizeletszag lengi be a folyosót. Kiküszöbölhetetlen a hasonló helyeken, hiába "tisztáznak" minden étkezés után. Vizitre indulunk a főorvossal és egy ápolónővel. Huszonéves lányok látják el a száztíz ágyat, négyen nappal, négyen éjszaka. Mindenkinek ismerik a személyes történetét, és tisztelettel szólnak a beteghez, ez itt követelmény.
Két-, négy-, hatágyas kórtermek között járunk. Mindenütt keresztezzük az útját egy árnyékszerűen botorkáló jelenségnek. A néni megállás nélkül rója lassú köreit a folyosó végéig és vissza. Lesoványodott vagy épp felpuffadt hasú, pergamenbőrrel borított testek, csontos kezek, homályos tekintetek minden ajtó mögött. Érdemi kommunikációra kevesen képesek. Néhányan örülnek nekünk, mások a párnába süppednek félöntudatlan állapotban. Minden ágy felett felirat, például: "137/2. R. Gézáné, Lujza néni" - ki milyen megszólítást szeret.
Gyulát a felesége nem tudja ellátni, most várja az idősotthoni elhelyezést. A fájdalomcsillapító nem használ. A férfi semmire nem reagál, meg sem mozdul. "Éjjel, amikor nem látják, kijön ám!"
András felesége vak, már nem tudja gondozni a férjét. "Nem tudom, hogy kerültem ide" - hajtogatja a férfi. - "Hát tudja, be kellett jönni! Az unokája mindennap behozza a mamát, igaz?" A bácsi keze "székletes" - mint mondják. Folyton belenyúl a pelenkába, erről nem lehet leszoktatni, a nővérek pedig hiába mossák meg tízszer is egy nap.
Kati néni arról érdeklődik, lehet-e hidrogénezni a szobában. Szőke szeretne lenni - az ápolók a kivitelezésen tanakodnak. Tamást a lánya hozta be, mert az otthoni gondozó felmondott. János felesége is kórházban van, érműtét miatt. Itt helyezték el a férjét, amíg a helyzete rendeződik. Géza agyvérzést kapott, felesége is itt van, de másik szárnyban, a család kérte, hogy a mama is pihenhessen, eddig ő ápolta a férjét.
A következő teremben az állandó telt ház ellenére üres az egyik ágy. "Ki kellett hoznunk a nénit, mert folyton összeverekedtek."
Az egyik beteg egykori cigányvajda. A család nem járul hozzá a szociális otthoni elhelyezéshez, mivel az szégyennek számít, de haza sem viszik Jánost. Egyelőre igazgatói engedéllyel maradhat. Az egyik pillanatban lehet vele szót váltani, a másikban repül a párna, a tálca, a takaró. "Mindig ezt csinálja. Átdobál a szomszéd ágyra mindent, nem lehet mellé tenni senkit."
Ferenc eddig a nyaralójában lakott, de már nem marad meg egyedül. "Hogy van?" "Köszönöm jól, megyek a temetőbe!"
1951-es születésű a következő ágy gazdája. Tíz éve kapott agyvérzést, Alzheimer-beteg, de elhelyezési kérelmére inkább azt írják, korai kezdetű dementia, hogy ne utasítsák el rögtön. A szklerózisosoknak szintén nehéz végleges otthont találni. "Két-három hónapja lehetek itt, nem tudom." A telefon oda van készítve mellé. "A nővérem szokott hívni. Meg a nagynéném, amikor ráérnek. Muszáj bent lenni, ebből nem lehet kigyógyulni. Negyvenéves koromban kezdődött, egyszer csak lebénult a karom, a menésem, csak tapogattam. Aztán anyukám meghalt, azóta egyik kórházból a másikba költözöm. Hat éve." A nővére nem tudja magához venni. "Ott a férje, meg a két fia. Én meg bepisilek, meg minden. Majd csak elmegyek valahova. Másik kórházba, vagy otthonba, itt nem maradhatok örökre. Talán jövőre."
Másik beteg: "Négy hete vagyok itt, muszáj volt bejönni, ez az ócska szívem, ez a rossz lábam..." Érdeklődünk, hány éves. "Nem tudom én azt. Vagyis dehogynem. Na, hogy is. December 20-án betöltöttem a negyven évet. Kilencszázhuszonhat november 29-én születtem."
Jobb híján
Majercsik Eszter elmondja: manapság majd' mindenki kórházban hal meg. Ha előbb nem is, egy nappal előtte biztosan behozzák, hogy ne otthon történjen. "Sokan a lehető legtöbb időt töltik idős rokonaik mellett, ünnepekre kiviszik a szülőjüket. Vannak túlgondoskodók, de olyanok is, akik becsukják a kaput a mama, papa után, és örökre eltűnnek. A legrosszabb az, aki még az öregek nyugdíját is felveszi" - teszi hozzá a főorvos asszony.
Az ide kerülők nagy része a felvétel után egy héten belül meghal. "Érzik, hogy lemondtak róluk, úgyhogy becsukják a szemüket és kész. Meggyőződésem, hogy egy öregember akkor hal meg, amikor akar. Amikor leszámolt az életével. Meg lehet figyelni, hogy közvetlenül előtte nagyon jól vannak, szinte megkönnyebbülnek. Ilyenkor már a nővérek is mondják: holnapra elveszítjük. Az utolsó napokban csökkentem a gyógyszerdózist, hogy tiszta tudattal élhessék meg a távozást."
Általános probléma, hogy nem tudunk mit kezdeni idős embertársainkkal. Sem a fővárosban, sem vidéken. Kaposvárott a Kaposi Mór Oktató Kórházban jelenleg több mint harmincan várnak arra, hogy bekerüljenek az ápolási osztályra. Az osztály 140 százalékos kihasználtsággal működik, kilenc pótággyal, tízszeres várólistával. "A családból való kirekesztés egy idősnek sok esetben a halállal egyenlő - mondja Kehi Zsigmondné, az osztály főnővére. - Persze nem olyan könnyű az embernek megválni a szüleitől. A hozzátartozók legtöbbször nem azért nem vállalják fel ezt a dolgot, mert nem akarják, hanem mert dolgoznak, gyereket nevelnek. Nekünk ez a legnehezebb, amikor ott áll velünk szemben egy könnyeivel küszködő férfi, és azt kell mondanunk neki, hogy nem tudunk mit csinálni az édesanyjával."
"Egy zavart tudatú embert nem lehet egyedül hagyni egy napra sem - mondja Szabó Gyuláné ápolási igazgató. - Ilyenkor nagyon nehéz azt mondani a hozzátartozóknak, hogy három hét múlva lesz szabad ágy. Ha pedig már nálunk van a beteg, és nem tudják hazavinni, nem tolhatjuk ki az utcára. De úgy gondolom, e helyzet megoldása nem a kórház feladata."
Az ápolási igazgató szerint a korszerű otthoni ápolás lenne a megoldás, egyfajta mozgó csapattal, amelyet házhoz lehetne hívni ellátásra, felügyeletre. Más esetekben pedig nappali otthonra lenne szükség. "Ez mind lényegesen olcsóbb lenne, és munkalehetőséget is jelentene. Az otthoni huszonnégy órás ápolást anyagilag nem lehet bírni. De van csomó dolog, amihez nem pénz kell. Fontos lenne például, hogy valaki ne veszítse el az állását, ha a szüleit kell ápolnia. Vagy kaphasson tisztességes ápolási díjat. Az ilyen problémákat a szociális szférának kellene vállalnia, a költségeket pedig megosztva állhatná a család és a társadalombiztosító."
Majercsik Eszter szerint módosítani kellene a kórház szerepét a színvonalas időskori ellátásban. "Szakosított krónikus részlegeket lehetne létrehozni, ahol elkülönülnének a betegcsoportok aszerint, hogy milyen arányban igényelnek orvosi, illetve ápolási ellátást. Szűklátókörűség volna magát a geriátriai osztály létjogosultságát megkérdőjelezni, hiszen egyre több az idős. Az ideális természetesen az volna, ha csak az venne igénybe kórházi ellátást, akinek valóban szüksége van rá - hangsúlyozza a főorvos -, akinek nincs, az családi környezetben maradhatna vagy idősotthonba kerülhetne. Ám a nagycsaládok megszűnésével egyre kevesebb embernek van esélye erre, és egyre többen arra kényszerülnek, hogy kórházban fejezzék be az életüket. Abban, hogy ide jutottunk, nagy felelősség terheli az egész társadalmat."
Az ellátórendszer átalakítása közvetlenül nem érinti ezt a problémát. Az Egészségügyi Minisztérium döntéshozói nem a krónikus ágyaknál kezdik a racionalizálást.
Változás, majd
Horváth Ágnes egészségügyi államtitkár szerint jelenleg az a fő probléma, hogy az aktív ágyak betegeinek 30 százaléka sem indokoltan tartózkodik kórházban. "Tisztában vagyunk vele, hogy a krónikus ápolási osztályokon ez az arány még nagyobb, ám az igazi baj az, ha ugyanezek az emberek belgyógyászati osztályon fekszenek. Jól látható, hogy ezek a helyek is teli vannak idős emberekkel, akiknek az ellátásához tulajdonképpen elég volna egy nővér és a háttérben az orvosi felügyelet. Az igazi veszteség az, ha ez a típus aktív finanszírozási díjat kap."
Horváth Ágnes elmondta, hogy az aktív részlegek mentesítéséhez emelni fogják a krónikusok ágyszámát, hogy amíg a házi ápolás, illetve a szociális idősgondozás nem erősödik meg, ne terheljék az aktív ágyakat. Elismeri, hogy nem ez a végleges megoldás: "Folyamatban van mind a szociális, mind az otthoni ápolási rendszer felülvizsgálata."
Az államtitkár nem vállalkozott arra, hogy időpontokat mondjon, és az ápolást vállaló családtagok támogatására sem ígér több pénzt. "Keressük a finanszírozási forrásokat, de nem lesz eredmény holnapra. Nagyon jól hangzik, hogy haza kell adni a beteget, de ha a mi nyolcvanéves nagymamánkról van szó, akit nem tudunk hazahozni, akkor máris más a helyzet. Felül fogjuk vizsgálni az ápolási osztályok működését is, de most a legfontosabb az, hogy ne játsszanak azzal, hogy oda-vissza helyezik őket a gyógyító és a krónikus osztályok között a többletfinanszírozás reményében. Valóban alapvető, hogy mindenkit a szükséges helyen lássunk el, de ez számunkra jelenleg kórházon belüli mozgást jelent, és nem az a fő kérdés, hogy kórházban vagy másutt."
Az ápolási osztályon fekvők után (az ott töltött napok alapján) a kórház az egészségbiztosítótól, illetve a betegtől, a családjától jut pénzhez. Ha a reform keresztülvihető, az "elfekvés" a gyógyító osztályokról teljesen az ápolási területre kerül. A szakminisztérium álláspontja azonban az, hogy onnan kezdve a szociális szféra (és a társadalom) a hunyó. Ám addig is az egészségügy "benyeli ezeket az embereket" - ahogy egyik riportalanyunk fogalmazott. Kérdés, hogy ha elfogadjuk ezt a viszonylag fájdalommentes félmegoldást, akkor lesz-e motiváció a valódi változtatásra.
"Számos út volna, de nem lesz megoldás addig, amíg nálunk ez a probléma nem probléma - összegzi véleményét Majercsik főorvos asszony. - Szabadulunk az öregektől, és nem azért, mert nem szeretjük őket, hanem mert váratlanul ér minket a leépülésük. Pedig ahogyan a szülésre felkészülünk, úgy kellene az élet végére is. A szülészet minden kórház gyöngyszeme. Az idősellátás miért nem lehet az? Csak remélni tudom, hogy mire mi odajutunk, a dolgok a helyükre kerülnek."
*
Magyar Narancs: Mióta van benn?
Tamás: Nem tudom. Hónapok óta.
MN: Muszáj volt bejönni?
T: Nem.
MN: Egyedül lakik?
T: Lányommal. Feleségem meghalt.
MN: Rég?
T: Rég.
MN: Eddig a lánya ápolta otthon?
T: Persze.
MN: Hány éves?
T: Sok. Hetvenvalamennyi. Vagy nyolcvan.
MN: Innen hazamegy?
T: Igen. Persze. Hazamegyek.
Időhúzás
A felvételi diagnózis a legtöbbször érelmeszesedés, dementia vagy bármi olyasmi, ami szinte minden hetven év felettinél megáll. A megengedett bennfekvési idő ugyan legfeljebb három hónap (egyszer hosszabbítható), de a szabály mindenütt megkerülhető. A leggyakoribb manőver az, hogy egy napra más osztályra vagy otthonába költöztetik át az illetőt, majd visszaveszik. Így a legrégebbi "kórházi lakosok" több éve fekszenek bent - persze nem hivatalosan. Az ellátásért napidíjat kell fizetni a nyugdíj összegének függvényében. Sok helyen a kezdetben 600-2000 forintos összeg idővel emelkedik, hátha ezzel sikerül rászorítani a hozzátartozókat, hogy vigyék haza családtagjukat. Mivel azonban a kórházi ápolás még mindig olcsóbb, mint ha valaki mondjuk otthonra fogad egy ápolónőt, erre kevés a remény. Akinél a hazabocsátás esélytelen, és beleegyezik, annál kérelmezik a végleges idősotthoni elhelyezést. Ám ezeknél az intézményeknél várólista van, egy-két év a várakozási idő. Speciális problémáknál (elmezavar, sclerosis multiplex, Alzheimer-kór diagnózisa) jóformán kilátástalan a helyzet, hiszen a szakosodott otthonokban nem ritka a nyolc-tíz éves várólista.
