Magyar Narancs: Mikor tűnt el Isten neve a törvények szövegéből?
Ludassy Mária: Az Isten nevével történő minden irányú csiki-csukira a forradalom utáni francia történelem a legjobb példa. A radikális felvilágosodás következtében itt jelent meg a legkövetkezetesebben a szekularizáció és ennek ellenhatásaként az a politikai katolicizmus, mely kíméletlenül hirdette a "trón és oltár szövetségét".
MN: Hogyan kell ezt elképzelnünk?
LM: A francia emberjogi deklarációkban - ellentétben az amerikai függetlenségi nyilatkozattal - nem szerepel Isten, pontosabban a girondisták, Voltaire és az enciklopédisták szellemi örökösei, Robespierre ellenében ki akarták hagyni, hogy aztán kivégzésük után Robespierre alkotmánytervezetébe újra bekerüljön a "Legfőbb Lény" neve, melynek létét a konvent deklarálta 1794 májusában. Ezután következett Thermidor, amikor is Condorcet tanítványai, az úgynevezett "ideológusok" ismét a magánszférába utalták az istenhitet, hogy a restauráció alatt De Bonald immár az istenkáromlást halálbüntetéssel sújtó artikulust iktasson be a büntető törvénykönyvbe (btk.). Az 1830-as és főként az 1848-as forradalmakat követően újból kikerült a transzcendencia meghivatkozása, a kommün leverése után megint vissza, hogy a Dreyfus-pert követő liberális-polgári radikális-szociáldemokrata szövetség következtében megfogalmazott 1905-ös szöveg végképp törölje a vallási hivatkozásokat, és rögzítse állam és egyház szigorú szétválasztását, amire jó példa a vallási jelképek tilalma az állami iskolákban.
MN: Akik vissza akarták hozni Istent, milyen indokokra hivatkoztak?
LM: Robespierre egy radikális egalitárius baloldali diktatúra nevében Rousseau-ra hivatkozva akarta visszahozni. A társadalmi szerződés alapján az állampolgári erénynek legfontosabb támasza a Legfőbb Lényben való hit és a lélek halhatatlanságának hite. Amikor mindenkit lefejezett, sikerült is ezt átvernie a konventen, és határozatba foglalták, hogy a francia nép hisz a létében, és elismeri a lélek halhatatlanságát. Én ezt azért emelném ki, hogy lássuk, mennyire komikus, amikor egy konvent nekiáll, és deklarálja a Legfőbb Lény létét. Ez egy ideológiai kultúrharc volt. Le akart számolni a felvilágosodás materialista, humanista vonulatával. A radikális republikanizmus egy olyan felfogás, amely a közérdeket, a közjót az egyéni érdekek eltiprása árán is igenli. Ennek elfogadtatásához viszont szükség van transzcendens támaszra: vissza kell térni az isteni szankciókhoz, illetve azoknak a köztársasági erénnyel való összefonódását deklaráló nézetekhez. Volt is ilyen a jakobinus konventben, hogy kötelező metafizika, valami olyasmi, mint az én időmben a dialektikus és történelmi materializmus. Ezzel szemben a girondisták mint klaszszikus szabadelvűek minden ilyen, transzcendenciára való utalást pankrációnak tartottak. Az a hívő és Isten magánügye, nem a törvényhozó hatalom dolga, hogy metafizikai kérdésekben nyilatkozzon.
MN: A huszadik században is voltak még próbálkozások?
LM: A nácikkal kollaboráló Vichy-állam idején. Meg is változtatták a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát, és Isten, munka, család, haza jelszóval helyettesítették. A két áramlat nagy összeütközése volt a Dreyfus-per, amikor ártatlanul megvádolnak egy zsidó származású katonát, hogy hadititkokat adott ki. A szabadgondolkodók, mint Jean Jaurés és Zola, Dreyfus ártatlansága mellett álltak ki - hiszen dokumentumok is bizonyították azt -, míg a másik oldalon Charles Maurras és az Action Francaise nevezetű protofasiszta orgánum azt mondta, bűnösnek kell lennie, mert ha ő ártatlan, akkor bűnös a francia hadsereg, a klérus és mindazok, akik a bűnössége mellett kiálltak: Dreyfus ártatlanságáról beszélni éppen ezért hazaárulás. Ekkor jelent meg a két Franciaország elmélete. A Vichy-kormányzattól Le Penig megtalálható ez a gondolkodás. Itt az istenhit nagyon érdekesen jelenik meg, például Maurras azt mondta, hogy ő katolikus, de nem keresztény, mert a kereszténységnek zsidó gyökerei vannak, ami számára elfogadhatatlan. A keresztény karitász, az egyetemes emberi ellentétben áll a restauráció teoretikusai, De Maistre és De Bonald által hirdetett katolicizmusfelfogással, amely nem fogadja el a humanizmus eszméit. De nem csak ez jellemző a francia politikai katolicizmusra, a Lamennais-féle liberális katolicizmus elsősorban karitászközpontú. Amikor a pápa kiátkozta liberalizmusa miatt, megkérdezte, van-e valami, amit megőrzött hitéből. Ekkor azt válaszolta: a caritasmanet, a felebaráti szeretet megmarad.
MN: Magyarországra is hatottak?
LM: Lamennais és Montalembert Eötvös Józsefre hatott, azt a felfogást például, hogy legyen mindenütt nem egyházi iskola is, tőlük vette át, illetve még korábban, a reformkorban az országgyűlési ifjaknak is ideálja volt. Ilyen szempontból van magyar hatástörténete - míg Maurras-nak Szabó Dezsőn keresztül a népi írókra volt befolyása. Eötvös Józsefnek hála teljesen szinkronban voltunk az európai fejlődéssel, öt-hat évvel a francia megjelenés után reagált - Tocqueville nyomán - szabadság és egyenlőség kérdésére, vagy arra, hogy a szabadság és nemzetiség nem olyan könnyen összeegyeztethető jelszavak, mint gondolták. Ez a liberális katolicizmus Belgiumban, Lengyelországban és Írországban volt Magyarország mellett meghatározó, azaz olyan országokban, ahol a nemzeti függetlenség és a polgári fejlődés is problematikus volt. Az első világháború előtt egy teljesen européer nemzet voltunk, a költészetben Ady, a Nyugat, a társadalomtudományok terén pedig Jászi Oszkár lapja, a Huszadik Század és a Galilei kör ifjú radikálisai nagy hatással voltak a szellemi fejlődésre. A háború után kerültünk keleties sodrásba, Trianon, a vörös- majd a fehérterror miatt, és ekkor volt megint egy drasztikus államideológiaként hirdetett kereszténység, amelynek igen sötét következményei voltak, mint például Radnóti és József Attila büntetőperei istengyalázás miatt. Majd jött egy még sötétebb korszak, melyben a keresztény egyszerűen nem zsidót jelentett, ezt követően pedig a marxizmus-leninizmus durvább formában helyettesítette az államvallást, mint amilyen az valaha is volt. Ha kihirdetünk bármilyen államilag kötelező credót, legyen az marxista-leninista, mohamedán vagy keresztény-nemzeti, akkor vele együtt képmutatás, konformizmus jelentkezik. Jefferson óta bármely vallás megvallása vagy annak hiánya semmit nem tehet hozzá állampolgári jogainkhoz, és persze el sem vehet belőlük. Hogyha egy "hitetlennek" úgy kell tennie, mintha elfogadná az alkotmányos kellékké alázott Isten hitét, akkor megfélemlítik, megalázzák és - ahogy Benjamin Constant a vallásszabadságról írt esszéjében gyönyörűen megírta - képmutatásra kényszerítik. Ha úgy megyünk az augusztus 20-i körmenetre, mint annak idején a május 1-jei felvonulásra, hogy félünk a főnöktől, mert aki nincs ott, azt kirúgják, akkor ezzel nem tudom, mit használunk a hitnek.
MN: John Locke a vallási türelmet hirdette, és elgondolásai alapozták meg természetjogilag a klasszikus alkotmányosságot. Az ő felfogása szerint hogyan kellett kinéznie egy törvényszövegnek, illetve a politika és Isten viszonyának?
LM: Locke emberjogi felfogásában meghatározó az isten-képmásiság posztulálása, tehát mint teremtett lény bírunk alapvető szabadságjogokkal, köztük a vallás szabad megválasztásának jogával, melyet az állam nem - illetve kizárólag a btk. alapján - szabályozhat: fehér lovat szabad áldozni, az általános vágási feltételek betartásával, Iphigeneiát vagy Izsákot viszont nem, mert az manapság egyszerűen gyermekgyilkosság. Jefferson a virginiai vallásszabadság statútumában továbbfejlesztette Locke-ot, immár az ateizmus sem üldözendő, "mivel senki lábát nem töröm el vagy erszényét nem rabolom el, ha azt állítom, hogy húsz isten van vagy hogy egyáltalán nincs Isten."
MN: Georg Jellinek osztrák jogtudós a 19. század végén azzal a tétellel állt elő, hogy mindaz, amit emberi jogként ismerünk, a vallásszabadságból alakult ki. Ön szerint mennyire helytálló ez az elképzelés?
LM: Az első szabadelvű követelés a lelkiismereti szabadságé, ahogy Luther is mondja, "itt állok, és nem tehetek másként", a politikai és gazdasági szabadság követelménye későbbi: a vallásszabadság a reformáció óta, míg a Bill of Rights a dicsőséges forradalom óta követelmény "mint természetes, elidegeníthetetlen jog". A reformáció korában már fontos volt a tolerancia, Kálvinnak is szép szövegei voltak róla, míg nem lett Genf teljhatalmú ura.
MN: A vallás parancsaiból fakadó magatartás elfogadása az állam semlegességének feladásával járhat?
LM: Attól függ, melyik: a "ne ölj!" és a "ne lopj!" univerzális emberi-erkölcsi parancsolat, míg mondjuk a faragott képek előállításának tilalma vagy az étkezési, böjti előírások kontingens, hely- és időfüggő parancsolatok. Bár van egy remek Móra-novella, melyben két útonálló megöl és kirabol egy zsidó kereskedőt, majd az egyik a véres késsel nekiáll szalonnát falatozni. Mire a másik: ne bűnözz! Péntek van!
MN: Isten hiánya a törvényekben ateizmust jelentene? Hiszen a 17. század racionalista morálfilozófusai sem tagadták Isten létét, csupán úgy vélték, jobb az etikai alapelveket a természetes ész fényénél vizsgálni.
LM: Nemhogy az Istenre való hivatkozás mellőzése mellett érvelők lennének ateisták, inkább az isten nevét hiába - illetve a politikai instrumentalizálás alantas szándékával - használók azok: gondoljunk csak Machiavelli jó tanácsaira, hogy a fejedelemnek jó kereszténynek kell látszania, mert így a véres uralkodását is könnyebben megbocsátják, vagy Shakespeare III. Richárdjának zseniális jelenetére, midőn Buckingham tanácsára a Szentírást olvasva kéretteti magát a korona elfogadására.
MN: Ha a törvényhozó egy vallásra vagy Istenre hivatkozva hozza meg jogszabályait, azzal a demokratikus államhatalom is megkérdőjeleződik?
LM: Alapvetően sérül az a klaszszikus szabadságjog, miszerint jogállamban a törvénytisztelő állampolgárt nem érheti hátrány hite megvallása vagy meg nem vallása miatt. Márpedig ha ilyesmire kényszerítenek egy törvényszövegbe inkorporált vagy az alkotmányba az emberi jogok nyilatkozata helyett az ex Deo gratia uralkodó hatalom jogait deklaráló passzust, az csak a társadalom megalázásának és megfélemlítésének eszköze lehet, mivel az igazi hívő nem a mindenkori hatalomnak való hódolat jeleként éli meg istenhitét, az agnosztikus pedig filozófiai kételyeit nem feltétlenül a politikai hatalom képviselőivel kívánja megosztani.
ki kicsoda?
Jean Jaurés: a francia baloldal emblematikus figurája, az első szociáldemokraták egyike, akit pacifizmusa miatt az első világháború kitörését követően lelőtt egy nacionalista fiatalember.
Charles Maurras: monarchista, antiparlamentáris és ellenforradalmi elméletíró és költő, aki nagy hatással volt a fasizmus eszmeiségére is.
Joseph de Maistre, Louis Gabriel Ambroise de Bonald: teokratikus, tradicionalista elméletírók a forradalom és a restauráció idejéből, a hierarchikus autoritarizmus védelmezői.
Hugues-Félicité Robert de Lamennais: teológus, filozófus és egyházmegyés pap, aki a 19. század elején az egyház és az állam szétválasztása, valamint a sajtó- és tanszabadság mellett kardoskodott.
Charles Forbes René de Montalembert: a liberális katolicizmus teoretikusa, az alkotmányos monarchia és a népi önrendelkezés támogatója.
*
Magyar Narancs: Mi szól amellett, hogy Isten nevét belefoglaljuk egy törvénybe?
Mezei Balázs: A modern törvényszövegekben sehol nem szerepel Isten neve - talán a sáríát hagyjuk ki ebből -, amiről itt szó van, az az úgynevezett preambulum, vagyis a bevezető, ami az indokokat, célokat, elvi alapokat szögezi le, mondhatni teoretikus bevezetés egy törvényhez. Kiemelt törvényekhez szoktak ilyet alkotni. A nemzeti összetartozás törvénye egyértelműen ceremoniális, az összetartozást hangsúlyozó törvény, amelynek szerepe más, mint a gazdasági, kulturális vagy politikai élet menetét szabályozó törvényeknek. Itt az általa meghatározott nemzeti lét, a jog által átfogott közösség alapvonalait kifejező alapállításról van szó, ahol helyénvaló, akárcsak az Alkotmány preambulumában, a törvénykezés alapját képező elvek vagy végső forrásaik megnevezése. Afelől nincsen vita, hogy a jogi egységeknek vannak elvi alapjaik, arról sincs vita, hogy ezt meg lehet fogalmazni külön egy bevezető, preambuláris részben. Ott válnak el a vélemények, hogy ez a rész kell-e nekünk, vagy sem. Ha az európai alkotmányokat nézzük, ott a preambulummal rendelkezők vannak valamelyest többségben. Isten nevét nyolc alkotmány említi meg, de van nagyon sok, amely történelmi előzményeket fejt ki, például a szlovákoknál az áll benne, hogy ők a nagy Morva Birodalomra, valamint Cirill és Metód tevékenységére vezetik vissza az államukat. Csak két olyan alkotmány van Európában, amely kifejezetten laikus kitételt tartalmaz a preambulumban, az államot nem vallásiként, nem egyháziként határozza meg: ez a francia és az olasz alkotmány. Isten nevének megemlítése jogtörténetileg két dolgot jelenthet: lehet nominatio dei és invocatio dei, azaz Isten megnevezése vagy hívása. Utóbbira jelenleg Írországban és Görögországban van példa. A görög alkotmányt a szent, egylényegű és láthatatlan Szentháromság nevében vezetik be, míg a német alkotmány azt hangsúlyozza, hogy tudatában vagyunk Isten előtti felelősségünknek.
MN: Magyarországnak miért fontos az, hogy Isten nevére, és ne mondjuk a történelemre hivatkozzon a preambulum?
MB: Magyarokként egy nagyon furcsa, paradox helyzettel szembesülünk: Magyarországnak van is alkotmánya, meg egy másik, nem legális értelemben, nincs is neki. 1949-ig nem volt alkotmány Magyarországon, csak alapkódexek. A 49-es Alkotmány egy sztálinista alkotmány, ahol a szocialista viszonyoknak megfelelően szerepel mindenféle, például az állami tulajdon elsőbbsége a magántulajdonnal szemben. Ezeket 1990-ben Sólyom László részvételével kitisztogatták, és a mai Alkotmányunk egy megtisztított sztálinista alkotmány. Azok, akik most alkotmányozni készülnek, ezzel a nehézséggel állnak szemben. Hogy egy új alkotmány bevezetőjében Isten neve meg legyen-e említve, arról csak a filozófiai meggyőződésemet tudom elmondani. Az alkotmányt az alkotmányozók írják, akik erre a demokratikus procedúrán keresztül meg lettek választva. Ez ennek a demokratikusan megválasztott többségnek a kiváltsága. Persze felelősségük is van, nem írhatnak akármit. Tekintetbe kell venniük az ezeréves jogtörténetünket, illetve azt a tényt, hogy a mai magyar Alkotmány preambulumában ki van mondva, hogy ez csak egy ideiglenes szöveg. Az alkotmány eleve egy vallásos műfaj. Az első modern alkotmány, az amerikai figyelembe veszi a reformációban fellépő különféle mozgalmaknak a konfesszióit, deklarációt, dekrétumait. Éppen ezért az Istenre való hivatkozással indít. A törvénykezés klasszikus példái is vallásos alapon nyugszanak. Egyrészt ott vannak a mózesi törvények, de Platón Törvények című műve is az istenekre hivatkozik, akárcsak Arisztotelész Politikája. Alkotmánytörténetileg, jogtörténetileg az alaptörvényekben a vallás, az istenség és az alapokmányok közti kapcsolat megbonthatatlan. Egy olyan felhívás, hogy legyen alkotmány, de hagyjuk ki belőle Isten nevét, kicsit olyan lenne, mint a koffeinmentes kávé. Ízlés kérdése, viszont jogtörténetileg ellentmondásos helyzetet eredményez, akárcsak az ateizmus: az is az istenhitre támaszkodik, azt fordítja ki, de nem tud annál jobbat felkínálni.
MN: Kinek az istene szerepel a törvénytervezetben?
MB: Ha azt mondja a szöveg, hogy Isten, az nem egyszerűen katolikus, sőt még csak nem is kizárólag a keresztényekre vonatkozik. A keresztény Isten a Szentháromság. A nemzeti összetartozás törvényében az az érdekes kitétel szerepel, hogy a történelem Istene. Ez inkább a protestáns teológia sajátossága. Én személyesen nem is értek egyet a kifejezés kiemelésével, mert túlságosan felekezeti. Filozófiailag és teológiailag sokkal átfogóbb lenne a gondviselő Isten. Isten a teisztikus felfogás szerint nemcsak a történelmet igazgatja, hanem személyes kapcsolatban is áll az emberrel, ezt sokkal jobban kifejezi a gondviselő Isten kifejezés, amely a latin providens fordítása. Provideo azt jelenti, hogy előre látni, de már latinul is azt jelenti igazából, hogy ellátni, valaki javára lenni, közösségben lenni.
MN: Az Istennel való személyes viszonynak nem mond ellent, hogy a törvény preambuluma sugallja, hogyan kellene Istenről gondolkoznunk?
MB: Szerintem ez nem áll, nem sugallja, hogyan kellene gondolkoznunk. A jelenlegi tervezet egy rendkívül elegáns megoldás arra, hogy a magyar társadalomban nagy számban vannak azok, akik az alapértékeket más forrásból eredeztetik, de még nagyobb számban vannak, akik Istenből eredeztetik. Ez a megfogalmazás mindkét felet összekapcsolja. Véleményem szerint politikailag ez egy jó megoldás. Ha nincsen benne preambulum, akkor nyitva marad az alapvető elvek kérdése: honnan származnak azok az értékek, amelyekre alapítjuk az állításainkat? Vannak olyan alkotmányszövegek, például a cseheké és a bolgároké, amelyek az emberi szabadságot nevesítik, egyetemes értékekről beszélnek, ahelyett, hogy Istenről beszélnének. Ha meg vannak ezek nevezve, akkor további kérdés, hogy a szabadságnak vagy az igazságosságnak mi az elméleti egysége? Erre ad választ az, hogy Istent megnevezzük. Ez nem tartalmaz indoktrinációt semmilyen értelemben, akkor különösen nem, ha mellettük meg vannak említve azok is, "akik a történelem menetét más forrásokból" igyekszenek megérteni.
MN: De nem áll fenn annak a veszélye, hogy Istenre hivatkozással az állam feladja a semlegességét?
MB: A semlegesség nem jelentheti azt, hogy az állam lemond saját törvénykezéseinek az alapjairól és ezek megnevezéséről. Elhagyásuk ellehetetleníti vagy önkényessé teszi a törvénykezést. Joseph Weiler jogtudós, aki belefolyt az európai alkotmány kapcsán ebbe a vitába, úgy véli, annak a visszautasítása, hogy valamilyen módon Istenre utaljunk, egy hamis elven nyugszik, amely összekeveri a szekularizációt a semlegességgel és az elfogulatlansággal. Amikor azt mondjuk, hogy az államnak semlegesnek kell lennie, az nem azt jelenti, hogy szekulárisan kell megnyilvánulnia. Ha azonban Istent teljességgel negligálja az alaptörvény, az egy szekuláris állásfoglalás. Magyarországon nyolcvan százalék fölött van azoknak a száma, akik valamilyen módon vallásosnak tekintik magukat. Isten kihagyása az ő vallásosságukat sértheti. Attól, hogy valaki nem jár templomba, az még nem jelenti azt, hogy nem hiszi az istenséget valamilyen módon. Egy olyan alkotmányt csinálni, amely a semlegességre hivatkozva kirekeszti ezeknek a nézeteknek a sokféleségét, az egy képmutató magatartás.
MN: Mik lennének a bajok a törvényszöveggel?
MB: A magam részéről a megszövegezést filozófiailag nem tartom jónak, mert megosztja a törvény elvi egységét. A lengyel alkotmány az, amely először hozza ezt a megoldást (erről lásd: Szádra ne vedd, Magyar Narancs, 2010. május 27. - a szerk.). Ez egy kompromiszszum, ami egy duális elvet jelent: vagy van végső forrás, amire az alkotmányírók hivatkoznak, vagy nincsenek végső elvek. Amennyiben felismerjük, hogy van egy végső elv, azt meg kell nevezni: Isten, istenség vagy valami végső forrás. Emellett szerepeltetni a másik utalást politikailag korrekt eljárás, de ambivalenssé teszi a törvényt. Isten említése a preambulumban nem más, mint a nyugati hagyomány egészének a vállalása és továbbvitele. A nyugati ember megjelenése egy új világtörténeti korszak: mindaz, ami vagyunk, a fényképezőgéptől a számítógépen keresztül önmagunk észleléséig, hogy képesek vagyunk magunkat nyugati emberekként értelmezni, ennek a hagyománynak az eredménye. Isten említése nem más, mint ennek a hagyománynak a vállalása. Nem arról van szó, hogy valami régihez térünk vissza, hanem arról, hogy rájövünk: mindaz, ami ma vagyunk - beleértve az ateista törekvéseket is -, ennek a hagyománynak az eredménye. Ha igazán folytatni szeretnénk a történelmünket, a hagyományunkat, a jog- vagy alkotmánytörténetet, akkor azt nem a megszakítással tudjuk megtenni, hanem azzal, hogy felfogjuk ennek a hagyománynak az egészét, és belekapcsolódunk. A hagyomány fönntartása egyben a továbblépés lehetősége is arra nézve, amit még nem értünk, de lehetséges értenünk. Az Isten megnevezése a hagyomány élete, amely túlmutat önmagán. Persze visszaélések is lehetnek, de azok mindig is lesznek. Ennél fontosabb, hogy csak akkor szabadulhatunk fel, ha megértjük a hagyományt. Kicsit olyan ez, mint a pszichológia: ha valaki meg akarja oldani a problémáit, azt úgy tudja megtenni, ha vállalja őket. Meg kell értenünk, hogy kit neveztek Istennek évezredeken keresztül. Liberálkonzervatív vagyok abban az értelemben, hogy teljesen egyetértek azzal, hogy a történelemnek tovább kell mennie. Ha egy semleges államban akarunk élni, amely lehetővé teszi az állampolgárának, hogy higgyen Istenben, vagy ne higgyen, esetleg maga válassza meg a nemi identitását, ahhoz szükséges ennek a hagyománynak a vállalása.