Nemzeti kultúrpolitikáról és többek között kulturális nevelésről szervezett vitát a Political Capital pénteken az ELTE bölcsészkarának nagytermébe. Krekó Péter, a tanácsadó intézet igazgatója szerint a beszélgetés azért is bizonyult előre is érdekesnek, mert a felek álláspontja kellően távol áll egymástól. Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott, rendezővel Vári György irodalomkritikus, újságíró (lapunk egykori munkatársa) vitázott, vagy legalábbis erre tettek kísérletet.
| ||
Nyitányként a disputát moderáló Gyárfás Dorka felolvasta a magát csupán rendezőként emlegető Kerényi hivatalos titulusát, hiszen ő a „tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott”. A Kerényi által munkaköri leírásnak nevezett címről – nem meglepő módon – kiderült, hogy magától a miniszterelnöktől kapta, méghozzá azért, mert „kapcsolata van vele még a régi ellenzéki időkből”. A rendező először magát kicsi pontként láttatta, aki sok mindenről tud, és ha felmerül egy-egy téma, amihez ért – mint például a városépítészet, a szobrászat vagy épp a könyvkiadás –, szólnak neki, ő pedig megy és segít, bár a színházi életet érintő kérdések alól szigorúan felmentést kért. „Sok mindenről tudok, de sok mindenről nem.” Legnagyobb megbízásának az alaptörvény népszerűsítését nevezte, majd a beszélgetés egy másik pontján Kerényi Imre azt hangsúlyozta, hogy ő valójában egy senki, nincs valódi befolyása, csupán a miniszterelnök cselédje.
Mert megtehetem
A szó hamar az ominózus „buzilobbizó” beszédre terelődött, amelyről Kerényi mindenféle kertelés nélkül, egyszerűen elmondta, hogy ezt és így gondolja, és „ki merem mondani, mert nincs közhatalom a birtokomban”. A magát szabad magyar állampolgárnak, színházi rendezőnek nevező miniszteri megbízott hangsúlyozta: meg kell különböztetni az egyéni, a csoport- és a közérdeket, és figyelembe kell venni olyan alapvető, kifejezetten fontos problémát, mint a népszaporulat.
Arra a kérdésre, hogy kell-e kultúrharcot folytatni, a rendező csak annyit felelt: nem kell megijedni, mindig is folyt efféle harc, ez a kultúra természetes állapota. Most sincs ez másképp, és bár mindkét félnek – a jobb- és baloldalnak is – vannak adósságai, az általa képviselt álláspont szerinte eddig „víz alá nyomott pozícióban” volt, ezért pozitív diszkriminációban kell, hogy részesüljön. Hasonlata szerint a folyamat az ingamozgás szemléltetésével érthető meg leginkább, amely következtében időnként az egyik fél letarolja a másikat. Ám a miniszterelnöki megbízott elmélete értelmében ez sem olyan nagy baj, mert az elkövetett bűnök után ideje, hogy a bűnhődés következzen. Ez van most.
Jobb-bal, bal-jobb
Kerényi leegyszerűsített világképe könnyen értelmezhető: két oldal van, két kánon, amelyek közül az általa balliberálisnak nevezett már 1919-ben feltűnt, majd ’45 után megerősödött és a 90-es évekig meghatározóvá vált, ezzel szemben a nemzeti címkével ellátott oldal elnyomott, kiszorított volt. A balliberális fölény érzékeltetésére saját életéből vett példákat hozott, miszerint bár a rendszerváltás előtt és ’89 után is „úgy élt, mint Marci Hevesen”, azonban miután – úgymond – politikai szerepet vállalt, kiállt a Fidesz mellett, azt kellett tapasztalnia, hogy szakmája kiveti magából, rendező kollégái és barátai megtagadták, sőt a „balliberális csoportérdek” olyan erősnek bizonyult, hogy még az általa létrehozott szervezetből is simán kipenderítették.
| ||
Kerényi szerint a konszenzus eléréséhez némi egyensúlyra van szükség, ez kiegyezéssel érhető el, méghozzá olyannal, ami az általa képviselt oldal vezetésével valósul meg: csak így lehetséges, mert a másik félnek ez eddig nem sikerült. Ez pedig visszafoglalással, a különböző pozíciók visszaszerzésével foganatosítható, annak a bizonyos hét szűk esztendőnek pedig be kell teljesednie. A miniszterelnöki megbízott szerint e folyamat során természetes a részrehajlás, a saját politikai tábora felé meg aztán főleg.
Ehhez képest saját lapját, a Magyar Krónikát állítólag úgy vezeti, hogy abban a másik oldal piszkálásának semmilyen helye ne lehessen, a lap egyfajta magasabb értéket képvisel, mintsem ilyesmivel foglalkozzon. Éppen ezért a miniszterelnöki megbízott azt gondolja, sikerült egy olyan, egyre népszerűbb lapot létrehozni, amiben nincs veszekedés, ezért „a feleségeink is el tudják olvasni”.
Kerényi eddigi politikai teljesítménye közé sorolható – az alaptörvény népszerűsítése mellett – az ahhoz rendelt festmények elkészülte és bemutatása, a Szabadság téri megszállási emlékmű minősítő jóváhagyása, Tormay Cécile direkt kanonizálása, valamint a Nemzeti Könyvtár-sorozat is.
Muszáj tevékenység
Bár az esemény aktív, körülbelül azonos mértékben megszólaló szereplője volt Vári György is, nehéz vitáról beszélni. Kerényi egyszemélyes színházat csinált, szokásához híven brillírozott. „Lenyűgöző, hogy mennyire döbbenetesen őszinte” – mondta Vári. De az őszinteségen túl hiába mondott bárki bármit, Kerényi csak saját megrögzött igazságait hangoztatta. Hiába beszélt Vári az előfeltevések közötti különbségekről, arról, hogy nem biztos, hogy helyes dolog közhatalmat revánscélokra használni, vagy arról, hogy nehezen nevezhető termékeny vitának az az eldönthetetlen kérdés, hogy akkor ki volt jobban elnyomva. De az is szinte értelmezhetetlen, hogy a vita során Várinak magára kellett vennie képletesen mindent, ami nem a „nemzeti oldalhoz” tartozik, így egyszerre kellett példája szerint egy generációs láncban Gerő Ernőt reprezentálni, de azonos platform jutott neki Falus Ferenccel vagy Verebes Istvánnal is. Pedig Vári szerint a sokat emlegetett két csoport egyszerűen nem is létezik, csupán addig vannak, amíg azt gondoljuk, hogy ezekkel, ezek által kell harcolni. Vári szerint nem az egyén és a közösség áll szemben egymással, hanem kétféle közösségfelfogás. Az egyik identifikáció szerint a népakarat átruházható a vezetőre, aki ezáltal mindenről dönthet, a nép pedig ilyen formán csak ne akarjon beleszólni semmibe. Ez viszont szerinte rossz és veszélyes közösségértelmezés, ami előbb vagy utóbb saját magát számolja fel.
Vári szerint mégis fontosak az ilyen alkalmak: „az életünk múlik rajta, hogy ragaszkodjunk ezeknek a beszélgetéseknek a lefolytatásához, és ezt nem helyettesítheti az, hogy konstituált fantomközösségek harcaként látjuk a politikai teret.”
