Betegek és orvosok, jogok és lehetőségek

Könyörtelenül

  • Gaal Ilona
  • 2020. május 16.

Belpol

A járványhelyzetben a betegjogok a szükséges és arányos mértékben korlátozhatók. De ki tudja, hogy mi a szükséges, és mennyi az arányos? És ki dönti el? És mikor?

Mozgásszervi problémákkal került egy nyolcvan év feletti asszony kórházba. Az egyébként is legyengült idős nő – vélhetőleg a sok fekvéstől – tüdőgyulladást kapott. Katéterezték és infúziót is kapott mindennap. Eljött az a pillanat, amikor lányai közelinek érezték édesanyjuk halálát, és szerettek volna elköszönni tőle. Ekkor már egy ideje érvényben volt a látogatási tilalom, de megkapták az igazgatói engedélyt. (A beteget tesztelték koronavírusra, és negatív lett.) Néhány órával azután, hogy hazaértek, hívták őket a kórházból: másnap reggel vigyék el az édesanyjukat, mert a járványhelyzet miatt ki kell üríteni az osztályt.

Vajon jogszerű-e ez az eljárás?

 

Veszélyhelyzetben

Most, hogy ilyen nagyot fordult velünk a világ, a laikusok által ritkán forgatott egészségügyi törvény olyan passzusainak kell a gyakorlatban megfelelni, amelyeket még a betegjogi képzéseken sem igazán tanítanak. Az egészségügyi válsághelyzetre vonatkozó paragrafusok meglepő módon nem arról szólnak, hogy a betegjogok miként korlátozhatók vészhelyzet idején, hanem ellenkezőleg, hogy mennyiben léteznek (mintha az is szóba jöhetne, hogy egyáltalán nincsenek betegjogok). A törvény szerint ugyanis „a betegjogok csak akkor és kizárólag olyan mértékben gyakorolhatók, amikor és amennyiben nem veszélyeztetik az egészségügyi válsághelyzet felszámolásának eredményességét”. Szerencse, hogy az Alaptörvény kimondja: az az alapjog, amelyből a betegjogok levezethetők, nevezetesen az élethez és emberi méltósághoz való jog, még vészhelyzet esetén sem függeszthető fel, és nem korlátozható a szükséges és arányos mértéken túl. A kérdés csak az, hogy mi a szükséges, és mennyi az arányos.

Erre nincs képlet, ezt a gyakorlat mutatja meg, ráadásul napról napra változóan. Épp a látogatás (a jog nyelvén a kapcsolattartás) az egyik, aminek a korlátozása látványosan változott az elmúlt bő hónapban, amióta a tilalom érvényben van. A látogatási tilalom alól az elrendelés pillanatától kivételt képeznek többek között a súlyos állapotú betegek; őket közvetlen hozzátartozóik látogathatják. Mina András orvos-jogász, egészségügyi jogi szakértő azt mondta lapunknak, hogy a személyes kapcsolattartás a járványügyi helyzet fokozatának emelkedésével szigorodott: míg a tilalmi időszak elején sok, önmagát fizikailag ellátni képtelen beteghez beengedtek látogatót, most már csak a haldoklókhoz mehetnek be hozzátartozók. Fontos megjegyzés azokra az időkre, amikor ismét a normál hétköznapokra vonatkozó betegjogok lesznek irányadók: súlyos állapotú beteg mellett – a haldokló pedig minden kétséget kizáróan az – ott lehet a hozzátartozója. „Békeidőben” tehát nincs olyan, hogy valakinek magányosan kelljen meghalnia azért, mert kórházban van (az intenzív osztályon vannak korlátozások, de még ott is el lehet búcsúzni). A látogatásra vonatkozó részletes, helyi szabályokat az intézmények házirendje határozza meg. Ezért aztán előfordulhat különbség abban a tekintetben, hogy a közeli hozzátartozó csak fél órát tartózkodhat a haldokló mellett, vagy végigkísérheti az utolsó óráit akkor is, ha ez az éjszakába nyúlik.

A látogatási tilalom alól kivételt képez még a kiskorú (akivel szülője vagy törvényes képviselője ott lehet), a szülő nő (aki mellett a vajúdás és szülés idején lehet egy személy – ez többnyire a kis jövevény apja), és meglátogathatja a beteget a vallási meggyőződésének megfelelő egyházi személy is, bár ezt már nem mindenhol tudják biztosítani.

Az általunk megkérdezett szakemberek többsége kiemelte, hogy a látogatási tilalomnak sok a negatív hozadéka: nagyon nagy terhet rak az ápolókra és a beteghordókra a kapuhoz szaladgálás és a rokoni csomagok célba juttatása. A tájékoztatást is megnehezíti ez a helyzet, mert telefonon sokkal nehezebb bizonyosságot szerezni arról, hogy a beteg iránt érdeklődő valóban az a személy-e, akinek a tájékoztatása jogszerű. Mina András azt javasolja, hogy a beteg nyilatkozzon, kinek adható telefonon felvilágosítás (például bárkinek, aki a betegre hivatkozik, vagy ha a telefonálónak ez és ez a neve), és ezzel a nyilatkozat határain belül jogszerűen felmenti a titoktartási és adatvédelmi korlátozások alól az orvost. Ez a nyilatkozat akkor is érvényes marad, ha a beteg nyilatkozatképtelenné válik. A nyilatkozatot az orvos és a beteg is kezdeményezheti, s az egészségügyi dokumentációban is rögzíteni kell – ez mindkettőjük számára nagyobb biztonságot jelent.

Térjünk vissza a kiinduló esethez: vajon megfelel-e a vészhelyzetben érvényes jogoknak, hogy olyan beteget adjanak ki kórházból, akinek a halála belátható időn belül várható, és aki infúziót kap? Azért is fontos ez a kérdés, mert nemrég rendelte el Kásler Miklós egészségügyi miniszter („sámánorvos” – copyright Lantos Gabriella egészségügyi szakértő) a közfinanszírozott kórházi ágyak 60 százalékának, 36 ezer ágynak a kiürítését a majdani koronavírusos betegek számára – tehát sokan kaptak és fognak kapni a fentiekhez hasonló telefonhívást. (Mivel a járványhelyzetben drasztikusan csökkent az egyéb betegségek miatt kórházba kerülők száma, ezért a 36 ezer ágy felszabadítása nem ugyanennyi beteg hazaküldését jelenti, de pontos adatokat nem tudni.) Ha a betegjogok csak a szükséges és arányos mértékben korlátozhatók, akkor azt kell mérlegelni, hogy az idős hölgy kiadása a kórházból megfelel-e ennek az elvnek. Az biztos, hogy az otthonába csak akkor engedhető, ha van olyan szakszemélyzet, aki beadja az indokolt infúziót. A háziorvosok a jelen helyzetben nem szívesen járnak ki lakásra, szakápolót szinte lehetetlen találni. Tehát ha a családban nincs orvos vagy szakápoló, akkor ez megoldhatatlannak tűnik. Ha a család ijedtében mozgósítja minden kapcsolatát, és egy délután alatt talál másik kórházat, ahol fogadják a beteget, akkor a kérdés megoldódott. (Noha történetünkben idős és halálhoz közeli betegről beszélünk, hospice ellátás nem jöhet szóba, mert azt csak daganatos betegek vehetik igénybe. Ráadásul a hospice-ellátók kapacitása is szűkült ebben az időszakban, miközben a kórházakból hasonlóképp elküldött végstádiumú daganatos betegek megnövelik a hospice iránti igényt.)

 

Orvosok szorításban

Egy, a Magyar Narancsnak névtelenül nyilatkozó betegjogi szakértő azt javasolja ezekre az esetekre, hogy a hozzátartozó tegye fel az orvosnak a kérdést: ön szerint orvosszakmai szempontból indokolt-e a beteg elbocsátása? Ez annak a kérdésnek a konkretizálása, hogy csak szükséges mértékben csorbult-e a betegjog. Ezzel a beteg érdekére irányítjuk az orvos figyelmét, akiről könnyen elképzelhető, hogy a fentről jövő utasításoknak való megfelelés okán szem elől tévesztette a beteg érdekeit. Ott, ahol az egészségügyi vészhelyzet kommunikációjából gyorsan háttérbe szorított miniszter azzal múlatja az idejét, hogy a Fejér megyei kórház köztiszteletnek örvendő főigazgatóját leváltja egy apró adminisztratív késlekedésre hivatkozva, nem csoda az orvosok ilyen defenzív magatartása; és egyébként is nagy hagyománya van nálunk ennek az attitűdnek. Továbbá az egészségügyi ellátók tartanak a perektől, márpedig a beteg kiadásának szakmai indokoltságára vonatkozó kérdés a pert is felskicceli a távoli horizontra. De senkit nem buzdítanánk pereskedésre, nagyon lélekölő, és az egészségügyi dolgozók is kutyaszorítóban vannak, nem csak a betegek. Szerencsére úgy tűnik, hogy a járványhelyzet jelen állapotában a társadalmi szolidaritás van annyira erős, hogy nem nő meg a perek iránti igény. Ez abból is gyanítható, hogy a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezethez a járvány Magyarországra való begyűrűzése óta nem nagyon érkeztek betegjogi panaszok. (Igaz, orvoshoz is kevesebben fordulnak most.) Zeller Judit, a társaság jogásza elmondta, hogy a megkeresések száma jelentősen nőtt, de inkább egészségügyi dolgozók keresik őket, leginkább munkajogi kérdésekkel.

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) is kap jogi tárgyú megkereséseket, főleg, amióta elindították a Jog-orvoslás nevű szolgáltatást (jogorvoslas [at] mok [dot] hu). A TASZ-hoz és a MOK-hoz hasonló témákban fordulnak a szakmabeliek. A MOK honlapján elolvashatók az orvosok kérdései (személy- és intézménynevek nélkül) és a rájuk adott közérthető válaszok. Érdemes böngészni, már csak azért is, mert sok minden kiderül belőle az orvosok terheiről, bizonytalanságairól. Kié a felelősség, ha nincs elég idő megvizsgálni a beteget (hogy koronavírus-fertőzött-e)? Kivezényelhető-e az orvos, ha a felesége várandós? Megtiltható-e, hogy az orvos maszkot viseljen? Ez utóbbi kérdésen csak az nem lepődik meg, aki olvasta a 444.hu vonatkozó cikkét, vagy a saját szemével látta az Országos Onkológiai Intézet (OOI) főigazgatói utasítását a maszkok hordására vonatkozóan. Ebben Polgár Csaba többek között elrendeli, hogy a műtőben nem szabad csak úgy maszkot viselni (a legolcsóbb sebészi maszkról beszélünk), két műtét között például tilos maszkot eldobni, sőt, eldobni a szakadt maszkot sem lehet csak úgy, hetykén, előtte be kell mutatni a főműtősnőnek. Az utasítás kelte március 24., lapzártánkkor még érvényben van. De azért hallottunk olyan orvosról, aki a mezei vizitet maszkban járta le, horribile dictu annak ellenére, hogy nem koronavírusos betegek között vizitelt. (Mondanunk sem kell, hogy a MOK honlapján a jogászok válasza nem más, mint hogy saját beszerzésű maszkot bármikor hordhat az orvos, amúgy pedig biztosítani kellene a számukra.) A MOK oldaláról az is kiderül, hogy a spóroláson kívül azért is korlátozzák a maszkok viselését – nem csak az OOI-ban –, mert úgy vélik, azzal megijesztik a betegeket, azt a látszatot keltik, hogy a helyzet súlyos.

Egy sürgősségi osztályon dolgozó orvos azt mondta a Magyar Narancs megkeresésére, hogy FFP3-as maszkot (a legbiztonságosabban szűrőt) még nem kapott a kórházban, azt maga szerzi be. A családjától az idősebb generáció érdekében a különköltözést választó orvos arra hívja fel a figyelmet, hogy miközben önvezető autók rohangálnak az Egyesült Államokban és Európában, addig a maszkhiányt fél év alatt egyik kontinensen sem sikerült felszámolni. Szerinte a jelenlegi helyzet az egészségügyben csak annyiban különbözik a korábbitól, hogy felnagyítódnak a problémák. Legfontosabbnak a vezetői kompetenciák hiányát tartja: míg békeidőben el lehet piszmogni a vezetői döntésekkel, most gyorsan és pontosan kéne dönteni, mert megnőtt a következmények jelentősége. Az például, hogy a kórház bejáratánál lévő koronavírus-előszűrésen (amelyen minden páciensnek át kell esnie) egyetlen toll van és azt fogdossa mindenki, aki a kórházba érkezik, az orvos szerint olyan durva hiba, amit könnyen el lehetett volna kerülni vagy könnyen meg lehetne oldani.

Lénárd Rita, a MOK alelnöke árnyalja azt a képet, hogy a magyar egészségügy rossz állapotának egyenes következménye, hogy rossz választ ad a járványhelyzetre. Komoly gondnak tartja a súlyos szakemberhiányt, de felhívja a figyelmet arra, hogy a közfinanszírozott ellátásból nemcsak külföldre mentek szép számmal orvosok, hanem a magánszolgáltatókhoz is, ők pedig kivezényelhetők lesznek, ha fokozódik a járványhelyzet. Ami eddig hátrány volt, hogy elmaradt a centralizáció (csak Budapesten 28 kórház van 56 telephellyel), az most hirtelen előnnyé válik, mert könnyebb fizikailag elkülöníteni a koronavírusos, a vírusgyanús és a más betegségekben szenvedőket. Lénárd szerint még éppen időben hozta meg a kijárási korlátozást a kormány, szerinte a többi országhoz képest is időben vagyunk. A védőfelszerelésekkel ellátottság és a nem elégséges tesztelés jelentik a közvetlen gondot a MOK alelnöke szerint.

 

Kit válasszak?

A kamara a napokban kiadott egy állásfoglalást A láthatatlan áldozatok címmel. Ők azok a betegek, akik a koronavírustól eltérő panaszokkal, betegségekkel fordulnának az egészségügyhöz, ám amiatt, hogy az egészségügyi vezetés a teljes egészségügyi rendszert a járvány kezelésére állította át, ellátatlanok maradhatnak, vagy megkezdett kezeléseik annyit csúsznak, hogy az súlyos egészségkárosodáshoz, esetleg halálhoz vezethet. A korlátozó intézkedések sikeresen lassították a fertőzés terjedését, de ezzel együtt jár az is, hogy megnyúlik a járvány lecsengése. Ilyen hosszú ideig a MOK szerint nem lehet következmények nélkül halasztani az egyéb betegségben szenvedők ellátását, ezért a szervezet szakmai javaslatokat is ajánlott a helyzet megoldására.

A sürgősségi osztályokon már látszik az a gond, amire a MOK utal: egyre több pszichiátriai beteg (és emellett pszichoszomatikus tüneteket produkáló páciens) jelenik meg (elmaradnak viszont azok, akikről az ellátás első percében kiderülne, hogy nem igényelnek sürgős ellátást). A pszichiátriai ellátás mindig is a kapacitásszűkítések áldozata volt, ez most is így van: a járóbeteg-ellátás szétesése nagyon sújtja a krónikus betegeknek e csoportját (is), például azért, mert a tartós hatású készítményeket csak szakorvos adhatja be – viszont a szakorvosok most nem könnyen elérhetők a rendeléseken. Az alapvető jogok biztosának hivatalához (AJBH) érkezett is megkeresés a Lélekben Otthon Alapítvány felől ezzel kapcsolatban, és a biztos válaszában megállapította, hogy „a járóbeteg-ellátás teljes felfüggesztése szakmailag kifejezetten ellenjavallt”, és nem csak a pszichiátria esetében. Ezért „azzal kapcsolatban, hogy kinek a szakmai döntési kompetenciájába és így felelősségi körébe tartozik annak eldöntése, hogy mely ellátás minősül sürgősnek vagy halaszthatónak”, az ombudsman tájékoztatást kért a minisztériumtól. Az AJBH az idézett állásfoglalását nem publikálta, ezért megkérdeztük a hivatalt, hogy más betegségekkel kapcsolatban is fordultak-e hozzájuk, de a sajtóson nem jutottunk túl; ő annyit mondott, hogy erre személyiségi okokból nem válaszolhatnak. Szerintünk ugyan összesített adatok senki személyiségi jogát nem sértik, de nincs mit tenni.

 

*

Az idős beteget, akit tüdőgyulladással egy napos határidővel kiadtak a kórházból, sikerült egy krónikus belgyógyászati osztályon elhelyezni a család egyik ott dolgozó barátjának segítségével. A család lapzártánk idején tudta meg, hogy elhunyt – a baráttól, két nappal a halál után, mert a kórház nem értesítette őket.

 

Figyelmébe ajánljuk