Magyar Narancs: Tavaly õszszel úgy fogalmazott, hogy idén két számjegyû béremelkedést tartana méltányosnak a kereskedelmi dolgozók körében. Ehhez képest országos szinten 8 százalékot sikerült elérni, de néhány munkáltató, például a Skála és a Match bejelentette: nem tartja magára nézve kötelezõnek még ezt sem, és csak jóval kevesebbet emel. Mit ér egy ilyen bérmegállapodás, ha nem lehet kikényszeríteni?
Sáling József: Eddig az volt a jellemzõ, hogy a munkáltatók 80-90 százaléka tartotta magát az Országos Érdekegyeztetõ Tanács (OÉT) bérajánlásaihoz, ezért én még mindig az egyeztetés híve vagyok. A kereskedelmi szektor munkáltatói viszonylag szervezettek, három nagy szakmai terület létezik, három meghatározó érdekképviselettel. A kiskereskedõk, az áfészek és az Országos Kereskedelmi Szövetség, ide tartoznak a multik is. Eddig általában úgy volt, hogy az országos ajánlásnál 1-2 százalékkal magasabb bért fizettek dolgozóiknak. Idén elõször azonban másként alakult a helyzet. Ebben jelentõs szerepe volt a kormánynak, amely folyamatosan azt kommunikálta, hogy a versenyképesség javítása érdekében vissza kell fogni a bérkiáramlást. Valóságos propaganda-hadjárat folyt, amely gazdaságkutatói eredményekre alapozva, illetve részben azok elõrejelzéseit is befolyásolva azt hirdette, hogy a lakosság egyre kevesebbet költ, tehát a kereslet további csökkenése várható, ezért rossz idõk következnek a kereskedõkre. A kereskedelmi cégek körében is ez a hangulat uralkodott el. A forgalom valóban csökkent, de messze nem olyan mértékben, hogy ennyire óvatos bérpolitikát indokolt volna. A kereskedelmi munkáltatók ugyanis szinte kartellszerûen figyelik egymást, hogy ki mennyi bért ad. A bérezést nem a szakszervezet igénye határozza meg alapvetõen, ehhez nem vagyunk elég erõsek, hanem hogy mennyiért találnak munkaerõt. Manapság pedig már szinte bárki dolgozhat kereskedelmi területen, hisz gyakran azzal riogatják a gyereket, hogy "ha nem tanulsz rendesen, elküldünk valami boltba dolgozni". Ettõl jelentõsen romlott a szakmai színvonal is, munkaerõ pedig bõven akad, hisz például nem kevés pedagógus vagy ápolónõ tért át erre a területre. A munkaadók így, egymást figyelve, lenyomhatták a béreket. Ráadásul számos cég, tipikusan ilyen például a Tesco, nyártól nyárig számol el, így hiába született meg már tavaly novemberben a bérmegállapodás, az emelések csak jóval késõbb történtek meg. A kereskedelemben nagyon nehéz továbbá az árak emelésén keresztül növelni a bevételeket, hisz a kiélezett verseny miatt mindenki a másik alá licitál. Ezért elõször minden cég az élõmunkaköltségen próbál spórolni. Így történhetett meg, hogy a nyár eleji statisztikákat nézve azt láthatjuk, hogy egyes fizikai dolgozók reálbére 1 százalékkal még el is marad a tavalyihoz képest. A kereskedelemben dolgozó mintegy félmillió ember többsége pedig éppen ebbe a körbe tartozik.
MN: Az alacsony béremelést a gazdaság törvényszerûségeivel magyarázza, vagy a szakszervezet kudarcának is tartja?
SJ: Ez az év bér szempontjából rossz év - ez mindenképpen rossz eredmény. A tanulság az, hogy egyre kevesebb értelme van országos szintû megállapodást kötni, inkább szakmánként kellene tárgyalni a bérekrõl, figyelembe véve minden sajátos körülményt. A minimálbéren foglalkoztatottak arányát, a fizikai dolgozók számát, valamint a bér és az egyéb juttatások viszonyát. Idén elõször fordult elõ, hogy a munkáltatók beleszámították a bérbe a nyugdíj- vagy egészségpénztári befizetéseket, az étkezési utalványok értékét és a szakmára jellemzõ vásárlási kedvezményeket - és ez arcátlan eljárás. Így tupírozták fel a tényleges béremelés mértékét. A béremelések visszafogásában szerepet játszott az uniós csatlakozáshoz kapcsolódó félelem is, pedig aki be akart jönni Magyarországra, az már korábban megtette. Kirívó esetek elõfordultak ugyan, már érdeklõdik például az amerikai Wal-Mart és megjelent a Liedl - mindkettõ igen olcsón mûködik, és nagyon nyomott árakat kínál, és ez kihatott az egész ágazatra. A fõ gond azonban az, hogy a magyar piacon túl sokan vannak a kereskedõk, óriási a verseny - ezért ilyen nyomottak a bérek. A szakmában dolgozók 40 százaléka minimálbért kap, ami ugye tavaly adómentessé vált. Ez tovább fokozza az elégedetlenséget, hisz ehhez hasonló, érzékelhetõ változás idén nem lesz.
MN: Az érdekegyeztetés jelenlegi struktúrája alkalmas arra, hogy az egyes szakmák külön-külön állapodjanak meg a bérek alakulásáról?
SJ: A struktúra jelenleg is adott, hisz létezik az Ágazati Párbeszéd Bizottság, amely viszonylag új intézmény. Az OÉT-ben is állandó téma, hogy miként a közszférában létezik diplomás-minimálbér, úgy a versenyszférában is lehetne többfajta minimálbér; egy általános, egy szakmunkás- és egy diplomás-, mondjuk. A képzettség és az adott cégnél eltöltött idõ figyelembevételével így egy differenciáltabb bértáblát lehetne kialakítani. Az ágazati munkaadók azonban nem akarnak tárgyalni errõl, mert attól tartanak, hogy ha egyáltalán beszélünk róla, az már önmagában felhúzza a béreket. Hiszen ha egy magasabb minimálbért határozunk meg például egy olyan szakmunkás számára, aki már 20 éve ugyanott dolgozik, akkor nyilvánvaló, hogy a munkáltatónak többletkiadásai lesznek.
MN: A szakszervezet feladata kettõs, hisz nemcsak a munkáltatókkal tárgyal a bérekrõl, hanem a kormánnyal is a jogszabályi környezetrõl és az adópolitikáról. Milyen kérdések vannak most napirenden?
SJ: Természetesen tudnunk kell, hogy mibe kerül a munkaadóknak a dolgozók bére; vagyis hogy csökkennek-e az adók, hogyan változnak az adókedvezmények, és a társa-dalombiztosítási típusú befizeté-sek nagysága hogyan alakul. Az MSZOSZ idén azt kérte a kormánytól, hogy miután tavaly kihagytak bennünket ezekbõl a tárgyalásokból, az idén lehetõleg már ne állítsanak minket kész helyzet elé, vitassuk meg a kormány adóterveit az OÉT-ben még mielõtt a parlament elé kerülnének. Azt az ígéretet kaptuk, hogy augusztusban lesz majd ilyen konzultáció. Nekünk is vannak javaslataink, például a 38 órás munkahét bevezetése a jelenlegi 40 órás helyett, ami egyébként a kormányprogramban is szerepelt. A mi feladatunk, hogy ezt számon kérjük, hisz ha már nem tudunk több bért adni a munkavállalóknak, akkor legalább a munkahét legyen rövidebb - ennek is komoly közérzetjavító hatása lehet. Már az is elõrelépés lenne, ha hatékonyabb munkaügyi ellenõrzéssel kikényszerítenénk, hogy legalább a 40 óra valóban 40 óra legyen, a 8 óra 8 óra, az 5 nap pedig 5 nap - hisz jelenleg a gyakorlatban nem annyi. Ezért nem érv az, hogy a németek is most állnak vissza a 37 és félrõl a 38 órás munkahétre, hisz nálunk még a 40 sem annyi. Túl sokat dolgozunk, heti 48-49-50 órát. Javasoljuk ezért, hogy a munkaközi szünet, vagyis a 20 perces ebédidõ is számítson bele a munkaidõbe, azaz ne kelljen ledolgozni. Erre látok is fogadókészséget, valószínûleg azért, mert helyi megállapodás alapján ez már számos helyen meg is valósult. A másik igényünk az, hogy a jelenlegi 10+2 munkaszüneti nap mellé iktassunk be még egyet. A szakszervezetek egyetértenek abban, hogy ez december 24-e, szenteste napja legyen, de mi, kereskedõk, ennek nem nagyon örülünk. Magyarország evõs-ivós ország, nem lehet három napra bezárni minden üzletet. Pedig a kormány is ezt a napot támogatja, valószínûleg azért is, mert 24-én amúgy is a fél ország szabadságon van. Azt is javasoltuk, hogy a reálbér-növekedés legalább a GDP-növekedés mértékét kövesse, ami 9-10 százalékos bérnövekedést jelentene a mostani 6 százalék körüli helyett. Amíg azonban ez megvalósul, addig is tenni kellene valamit, hogy a kiábrándultság csökkenjen, és legalább néhány területen közelítsünk Európához. Egy újabb munkaszüneti nap bevezetése miatt például még nem kerül veszélybe az ország versenyképessége.
MN: A szakszervezetek jelenleg két nagy meccset vívnak a nyilvánosság elõtt; az egyik a szeszes italok napi standolásának ügye, a másik pedig a vasárnapi nyitva tartás kérdése. Hogy állnak?
SJ: A standolás elsõsorban a vendéglátósok ügye, de mi is egyetértünk abban, hogy a kisebb vendéglátó-ipari egységek munkáját irreális mértékben megnehezítené a mindennapi méricskélés. A törvény augusztus 1-jétõl hatályba lépett ugyan, de az érdek-képviseleti szervek már bejelentették: megtámadják a döntést. A vasárnapi munkaszünet ügyét elsõsorban az osztrákok forszírozzák az unióban, náluk van külön zárva tartási törvény is, és a német alkotmánybíróság is néhány hete kimondta, hogy a kormánynak joga van kötelezõ zárva tartást elõírni. Mi az újonnan csatlakozott országok mindegyikével egyetértésben azt mondjuk, hogy az embereket 6 nap alatt is el lehet látni. Konkrét adatok azt mutatják, hogy költségkímélésbõl minden munkaadó igyekszik minél kevesebb munkaerõt alkalmazni. Ezért a 40 órás munkahét - normális mértékû túlórával - 6 napos nyitva tartás mellett még megvalósítható, ha viszont vasárnap is dolgozni kell, akkor már elkezdõdnek az ügyeskedések. A legkülönfélébb trükkök léteznek arra, hogy belenyúljanak a nyilvántartásokba - a munkaerõ-közvetítéstõl kezdve az önkéntes munkavállalásig. A munkavállalók 6 nap alatt sem keresnének kevesebbet tehát, és a munkaszervezési nehézségek miatt a munkaadók többsége is kezdi belátni, hogy ez jó döntés lenne. Egyetlen feltételük van csupán: intézzük el, hogy mindenki be is tartsa a vasárnapi szünetet. Persze mindig lesz egy-egy kiskereskedõ, aki kinyit majd, de a lényeg a szakma többsége. Egy nagy cég van, amely szakmai megfontolásokból ellenzi az ötletet, mert így akarja megelõzni versenytársait, ez a Tesco. A bevásárlóközpontokat építõ szakmai lobbi fúrja még a javaslatot, hisz õk azt akarják, hogy mihamarabb megtérüljön a befektetésük - és minél többet vannak nyitva, annál több bérleti díj folyik be.
MN: Technikailag hogyan lehet kötelezõvé tenni a vasárnapi zárva tartást?
SJ: A munka törvénykönyve megtilthatja vagy megnehezítheti a vasárnapi munkavégzést. Kimondhatná például, hogy az egyik szabadnapnak mindenképpen vasárnapra kell esnie. Jelenleg is létezik ilyen nehezítés, hisz aki szombaton dolgozott, az vasárnapra már nem osztható be. Elõírhatná akár azt is, hogy túlóraként kell elszámolni a vasárnapi munkát. Így vagy úgy, a vasárnapokat mindenképpen munkaszüneti nap jellegûvé kellene tenni. Az elõzõ kormány és a mostani is játszott már ezzel gondolattal, de nem merte megtiltani a vasárnapi nyitva tartást, mert abból indultak ki, hogy az emberek szeretnek a hét végén vásárolni, és nem akarták, hogy ellenük forduljon a népharag. A Fidesz a vasárnap keresztényi szentségére hivatkozva szigorított, a szocialisták pedig a pihenés jogát hangsúlyozták. Az egyházak Európa-szerte partnerei egyébként ebben a törekvésben a szakszervezeteknek, de a baloldali ideológiával is összeegyeztethetõ ez a cél: a tõke meg tud élni 6 nap alatt is, nem kellene még a vasárnapot is neki adni.
MN: A dolog pikantériája, hogy a "vasárnap" szó etimológiailag a "vásár" szóból ered, ahol bizony vásárolni szoktak.
SJ: Nem tudom, hogy milyen régi ez a szavunk, de a Biblia talán még korábbi, és abban az áll, hogy a hetedik napon pihenni szoktak. Lehet, hogy annak idején vasárnap vásár volt, de más napokon minden bizonnyal volt szünnap is.
MN: Egy elõírás akkor ér valamit, ha be is tartják. Sokszor beszél arról, hogy egy önálló munkaügyi ellenõrzési hivatalra lenne szükség, hogy szigorúbb legyen a kontroll. Melyek a legtipikusabb visszaélési formák?
SJ: A munkajogi szabályok afféle "puha szabályok", hisz az emberek örülnek, hogy van egyáltalán munkájuk, ezért kiszolgáltatottak, az államnak pedig nincsen elég ereje betartatni az elõírásokat. A kettõs nyilvántartás például teljesen általános - vagyis hogy külön adminisztráció készül a munkaügyi ellenõrök számára. 'k pedig kevesen vannak, ezért ritkák az ellenõrzések, ráadásul mindig ugyanoda, a nagyokhoz mennek ki, mert ott biztosan találnak is valamit és büntetni tudnak. Ez rossz filozófia, mert nem a büntetésre kellene menni, hanem arra, hogy a munkáltatók betartsák a törvényeket. Egy megyére körülbelül egy tucat ember jut - ez édeskevés. Az is a hatékonyság rovására megy, hogy a munkaügyi ellenõrzést összevonták a munkavédelemmel, 200-an dolgoznak az elõbbi, 500-an az utóbbi feladatkörben. Az alacsony hatásfokú ellenõrzésekkel függ össze az egyre terjedõ korrupció is, amikor elõre odaszólnak, hogy mikor mennek ki. Nekünk kidolgozott koncepciónk van a reformra, de a munkaügyi miniszteri poszton történt csere lassította a tárgyalásokat.
MN: Gondolom, a kiskereskedõk inkább a könyveléssel ügyeskednek, a multiknál viszont ez általában rendben van, ugyanakkor õk a bértárgyalásokon jóval szemtelenebbek.
SJ: Mindenki megtalálja a kiskapukat. Az egyik kutya, a másik eb.
MN: A közszféra dolgozói, ha elégedetlenek a munkakörülményeikkel, sztrájkot hirdetnek. Egy multi alkalmazottai esetében ez elég életszerûtlennek tûnik.
SJ: A kiskereskedõk csak egy-két embert foglalkoztatnak, õket mi, innen a központból nem tudjuk megszervezni. Nyers Rezsõ mondta egyszer, hogy egy országos sztrájk a kereskedelemben egy emberöltõben legfeljebb egyszer-kétszer képzelhetõ el. Ahol több százan dolgoznak, mint például a multinacionális cégeknél, ott nagyobb esély van egy demonstrációra. Figyelembe kell venni, hogy - ellentétben a közszférával - ebben az ágazatban egy munkabeszüntetéssel nem a kormány dolgát nehezítenék meg a sztrájkolók, hanem a saját munkahelyüket tennék tönkre. A kereskedõ alapvetõen nem sztrájkoló típus. A francia modellre jellemzõ inkább, hogy a szakszervezet az utcára viszi az embereket. Mi a német modellt követjük, vagyis a munkaadókkal próbálunk meg alkudozni. 400 helyen vagyunk jelen, kollektív szerzõdésbõl is több mint 300 van már ebben a szakmában. Amelyik cégnél nem sikerül megállapodnia a munkáltatónak a munkavállalókkal a bérekrõl, azt kintrõl, hivatalból megkeressük. Ha én levelet írok egy cégnek a bértárgyalások ügyében, arra - fõként a közepes méretû vállalkozások - általában rövid idõn belül válaszolnak is. A nagyokat persze kevésbé érdekli a szakszervezet, õket viszont az óriási fluktuáció sarkallja arra, hogy elfogadhatóbb béreket fizessenek. A nagy jövés-menés is jelentõsen megnehezíti, hogy a dolgozókat ilyen helyeken megszervezzük. Néhány nagy céggel "háborúban állunk". Van, ahol egyszerûen kirúgják azokat, akik bármilyen érdek-képviseleti tisztséget elvállalnak. A Penny Market például olyan minimális létszámmal dolgoztat, hogy szinte kizárt, hogy minden munkaügyi elõírást betartsanak. A magyar menedzsment ezért kifejezetten akadályozza a munkánkat. Sokszor a nemzetközi anyacég segít minket abban, hogy helyi szakszervezet alakulhasson, hiszen nekik érdekük, hogy a "provinciákon" is konszolidáltak legyenek a viszonyok. De elõfordul, hogy a központi anyacég is ellenáll - ilyen volt például a Billa esete, õk már ki is vonultak Magyarországról. Arra is van példa, hogy innen, a központból küldünk ki egy adott céghez szakszervezeti vezetõt, de az ideális persze az volna, ha maguk közül választanának ilyet. Az újkori magyar üzemi alkotmányosságnak sajnos még nem igazán része a szakszervezet - nagyrészt a politika felelõssége, hogy ez a helyzet megváltozzon.
MN: Örök toposz, hogy a szakszervezetek a baloldalhoz kötõdnek, és ön is szocialista parlamenti képviselõ volt az elõzõ ciklusban. Ennek ellenére sikerületlen béralkukról és a politika felelõsségérõl beszél. Ennyire keveset ér a személyes politikai tõkéje?
SJ: A Fidesz-kormány logikája az volt, hogy amelyik társadalmi szervezet úgysem lesz soha velem, az nekem már nem is kell. Ezért a szakszervezeteknél jóval gyengébb jogosítványokkal bíró üzemi tanácsok létrehozását szorgalmazták, jogszabály is született az elõzõ ciklusban arról, hogy a szakszervezetek helyett az üzemi tanácsokkal is elegendõ megállapodnia a munkaadónak. Az kétségtelenül a jelenlegi kormány érdeme, hogy az elsõ 100 napban visszaállította az országos érdekegyeztetést, sõt meghirdette az ágazati fórumok létrehozását is. Az OÉT azonban reformra szorul, a szocialisták viszont azzal, hogy újra szerepet adtak ennek a testületnek, csak konzerválták a szervezeti hiányosságokat. Ma az OÉT-ben mindkét oldalon ülnek olyanok is, akik nem oda valók, mert klasszikusan ágazati szervezetek. 'k azért vannak csupán ott, mert valamikor '90-ben éppen arra jártak. Van ilyen a kereskedelemben és a mezõgazdaságban is. Olyanoknak kellene ebben a testületben ülniük, akik a kialkudott béreket a saját területükön képesek is érvényesíteni. Vagy bármilyen más megállapodást. Ma ez nem így van. Az OÉT-nek nincs mûködési szabályzata, ezért leginkább arra jó, hogy a kormány és a testület kölcsönösen legitimálja a másik munkáját. A szakszervezeti oldalon ráadásul konszenzusos, vagyis egyhangú döntésre van szükség, ami abszurdum, hiszen annyira különbözõ profilú és súlyú szervezetek alkotják. Nekem semmi bajom nincsen például a munkástanácsokkal, de az képtelenség, hogy akár még õk is mint a legkisebb szervezet meg tudjanak akadályozni egyes döntéseket. A versenyszférába maximum 10-15 szakszervezet kellene, ellentétben a mostani 60-nal. Németországban egyébként 8 van. Nem elég integráltak az érdekképviseletek, és hiányoznak a megfelelõ háttérintézmények is, nincs elég apparátusunk ahhoz, hogy a kormánnyal naprakészen tudjunk tárgyalni. A kormánynak egyébként van egy munkaügyi programja, amelynek kidolgozásában én is részt vettem. Ennek egyik eleme az, hogy a felnõttképzésben a szakszervezetek is konkrét szerepet kapjanak a szakmaiság védelme érdekében, hogy ne lehessen bárkit bármilyen munkára fölvenni. Ez teljesen kikerült a látómezõnkbõl, a felnõttképzés szakértõi "lenyelték" elõlünk, nyilván azért, mert ebben a területben hatalmas pénz van. A szakszervezetek társadalmi szerepét és rangját megerõsíteni hivatott kormányzati program tehát eddig igencsak döcögve halad, amiben az is közrejátszik, hogy koalíciós kormányunk van, az SZDSZ pedig meglehetõs gyanakvással figyel minket. De az MSZP-vel is állandó vitáink vannak, mert csak választásokkor tartanak fontosnak minket, ciklus közben viszont csak az számít, hogy ne legyen semmilyen balhé. Az MSZP mostanság oly sokat foglalkozik azzal, hogy újra megerõsítse társadalmi beágyazottságát - ez szerintem a szakszervezetek nélkül elég nehezen sikerülhet.
MN: A hetvenes évek Nyugat-Európájában a szakszervezetek a bérpolitikára összpontosítottak, és a kormányokkal együtt a gazdasági növekedést tartották szem elõtt. A kilencvenes években viszont fordulat történt, a fõ cél a stabilitás lett, a bérek helyett pedig a foglalkoztatottság növeléséért lobbiz-tak elsõsorban, sõt háromoldalú egyezségeket kötöttek hosszú távra arról, hogy visszafogják a béreket, ha cserébe a kormány munkahelyeket teremt. Az MSZOSZ, azon belül is az ön által vezetett szervezet melyik szerepfelfogást vallja magáénak?
SJ: A közgazdasági logika szerint - én magam is közgazdász vagyok egyébként - a foglalkoztatást kell mindenáron erõsíteni, mert a dolgozók szempontjából az a legjobb, ha szabadon választhatnak és válthatnak munkahelyet. Ha van elég állás, akkor ha rossz a fõnök, vagy elégedetlenek vagyunk a munkakörülményekkel, netán a bérezéssel, egyszerûen elmegyünk máshová dolgozni. Ma Magyarországon viszont annyira alacsonyak a munkavállalói bérek, hogy a szakszervezetek mögött álló dolgozók tömege teljesen érthetõ módon elsõsorban, sõt mondhatni, kizárólag több pénzt szeretne. 53 ezer forintos minimálbér mellett ugyan hogyan mondhatnának le önszántukból évekre a béremelésrõl?! Feloldhatatlan ellentmondás van a kormány által képviselt és Brüsszel által is elvárt, az ország versenyképességét a bérkiáramlás visszafogásán keresztül javítani hivatott konvergencia-program célkitûzései és a bérek uniós átlaghoz való felzárkóztatásának jogos igénye, illetve politikai ígérete között. A foglalkoztatás növelését célzó, nemzetközileg bevált technikák ráadásul nálunk eddig nem váltak be. A foglalkoztatási formák liberalizálására itthon is történt már kísérlet, hisz lehetõség van már most is például részmunkaidõben dolgozni. Csakhogy közismert módon sokan csak azért foglalkoztatnak részmunkaidõben embereket, hogy még a minimálbért se kelljen nekik kifizetni. Ma nem látom a foglalkoztatás bõvítésének azokat a garanciáit, amelyekben meg tudnánk állapodni. Ilyen biztosíték lehetne például az, hogy 4 órás munkáért ne feleannyi járjon, mint 8 óráért, hiszen ugyanúgy be kell járnia a részmunkaidõben dolgozónak is a munkahelyére, összességében tehát nem feleannyi idõt dolgozik, mint a teljes munkaidõben foglalkoztatottak, hanem többet. A nyugat-európaiakhoz hasonló középtávú gazdasági megállapodás esélye tehát igen csekély, de persze mi azért foglalkozunk a kérdéssel, és törjük a fejünket azon, hogy milyen típusú egyezségnek lenne realitása és haszna. Annak idején, amikor Stumpf István ex-kancelláriaminiszter a GDP-növekedés felét megajánlotta reálbér-növekedésben, nemet mondtunk. Ma pedig ott tartunk, mint már utaltam is rá, hogy a fizikai dolgozók körében egyáltalán nem nõnek idén a reálkeresetek. A már folyó költségvetési viták is ugyanerrõl szólnak, sõt még a szocialista párt ideológiai útkeresésének is ez a központi kérdése; megõrizni a stabilitást és a versenyképességet úgy, hogy az emberek közérzete és életszínvonala is javuljon, és visszanyerjék a bizalmukat azokban, akikben eddig hittek.
Bugyinszki György
