„Láttam, hogyan sodródik bele az ellenzék a 2013-as, 2014-es forgatókönyvbe, amikor a választást megelőző egy évben csak az összefogósdival szórakoztatták a választópolgárokat. Ez végül a Fidesznek kétharmados győzelmet hozott” – ezzel magyarázta Botka László a Magyar Nemzetnek adott június 10-i interjújában, miért vágott bele miniszterelnök-jelölti kampányába anélkül, hogy megállapodott volna a többi ellenzéki párttal a 2018-as összefogásról.
Nem az MSZP kormányfőjelöltje az egyetlen politikus, aki ma már hallani sem akar a 2014-eshez hasonló együttműködésről. A baloldali táborban az „összefogás” szitokszóvá vált. Bár a szocialistáktól az Együttön és a Párbeszéden keresztül a Liberálisokig mindenki tisztában van azzal, hogy a választási rendszer kikényszeríti a közös vagy koordinált indulást, magát a kifejezést kerülik, mint ördög a tömjénfüstöt.
Jellemző, hogy bár közel tucatnyi első vonalbeli politikussal, kampányszakemberrel vagy a közéletet hátrahagyó aktorral beszélgettünk a 2014-es választási vereséghez vezető egyeztetési folyamatról, egyikük sem vállalta névvel a nyilatkozatát. Akadt olyan – a politikától már visszavonult – szakember, aki a háttérbeszélgetést is hárította, mondván, annyira traumatizálta a bukás, hogy előbb találkozna pszichológussal, mint a témát boncolgató újságíróval.
Ha beszélnek is a szereplők a három évvel ezelőtti eseményekről, igencsak indulatosak. A felelőskeresgélés közben egyesek azt is tudni vélik, valakik elárulták a hajdani összefogást, és egyenesen Orbán főtanácsadójával, Habony Árpáddal egyeztettek a kampány alatt – bár e rosszindulatú pletykákat bizonyítékokkal soha nem támasztotta alá senki.
Összefogás vagy halál?
Botka az utóbbi hónapokban többször is azt fejtegette, az MSZP nem fogja még egyszer elkövetni azt a hibát, amit 2013–2014-ben: nem fogja engedni, hogy „liberális kispártok” zsarolják. Sőt nemrég úgy nyilatkozott: ahogy Kádár Jánost, Rákosi Mátyást vagy Horthy Miklóst, úgy Bajnai Gordont sem tenné fel az MSZP listájára. Mire a volt miniszterelnök szintén történelmi hasonlattal vágott vissza: ahogy az 1989 előtti pártállami MSZMP, úgy a szocialisták listáján sem szerepelne. Pedig 2014 októberében Botkát az MSZP, a DK, az Együtt és a PM támogatásával választották újra polgármesternek Szegeden. Sőt, 2012-ben elsőként támogatta az ellenzéki együttműködést: a közönség soraiban volt Bajnai zászlóbontó beszédénél, az október 23-i rendezvényt megelőzően pedig külön tárgyalásokba bocsátkozott a volt kormányfővel az akkori MSZP-vezetés háta mögött.
Persze, okkal tartanak a baloldali ellenzék vezetői a 2014-es forgatókönyv megismétlődésétől. Akkor több mint két és fél évnyi egyezkedés, felkészülés után a hegyek egeret szültek: az öt pártból álló szövetség csak 300 ezerrel kapott több szavazatot, mint 2010-ben az MSZP egymagában, holott a Fidesz legyőzéséhez további 860 ezer voksra lett volna szükségük. Úgy baltázták el a 2014-es választást, hogy közben minden felmérés azt mutatta: az emberek többsége elégedetlen a második Orbán-kormánnyal, a bizonytalanok táborában komoly tartalékai lettek volna a kormányváltó szándékkal fellépő erőknek.
Pedig mind a szocialisták, mind a komoly jogi és szervezési szakértelmet felhalmozó Bajnai-stáb is aprólékosan kidolgozott stratégiával ment neki az egyeztetéseknek. Mindkét fél hasonlóan gondolkodott: valamilyen formában ismét össze akarták hozni a 2006-os 2,7 milliós baloldali–liberális szavazótábort. Jól ismerték ugyanakkor a Fidesz vezetőségében kidolgozott, 2011-ben elfogadott új választójogi törvényt, amely megszüntette a második fordulót, így kizárta a taktikázást, a szavazatmaximalizálást segítő első körös külön indulást. 2002-ben és 2006-ban ezt a módszert alkalmazta az MSZP és az SZDSZ, így legalább az első fordulóban nem kellett azon morfondírozniuk, hogyan fésülhető össze a baloldali és a szabadelvű tábor. Erre ráértek a második forduló előtt, amikor már világos volt, kinek és hol kell visszalépni a szövetséges jelölt javára, hogy nyerhető legyen a mandátum. Viszont aki 2014-ben önállóan indult, azt kockáztatta, hogy a választókerületekben megosztja a kormányváltást akarók táborát, és újabb győzelemhez juttatja a Fidesz–KDNP jelöltjeit.
A baloldali–liberális ellenzéknek már a kampányra össze kellett terelnie a heterogén szavazócsoportokat, ami a megváltozott közhangulat miatt sokkal nehezebb feladat volt, mint 1994 és 2010 között bármikor. Ráadásul, mire eljutottak a tárgyalóasztalhoz 2013 nyarán, olyan sok indulat halmozódott fel a pártok vezetőiben, hogy inkább ellenségként, mint szövetségesként tekintettek egymásra.
A szívós bozótharcos
Az MSZP-ben az első perctől úgy gondolták, a legnagyobb ellenzéki párt lesz az együttműködés zászlóshajója, ezért ők adják majd a listavezető miniszterelnök-jelöltet is. Az MSZP kongresszusa 2012 márciusában kétharmados többséggel erősítette meg pozíciójában az akkor 38 éves Mesterházy Attilát, aki joggal számíthatott arra, hogy mögötte sorakoznak majd fel a kormányváltók két évvel később.
A profi hatalomtechnikusként ismert politikus korábban komoly áldozatokat hozott azért, hogy ő lehessen a párt vezetője. Frakcióvezetőként 2009-ben összetartotta a szocialista képviselőcsoportot, amely fegyelmezetten megszavazta a Bajnai-kormány – a párt táborát jelentősen erodáló – megszorító intézkedéseit. Azután 2010-ben bevállalta a miniszterelnök-jelöltséget, pedig az első perctől világos volt, hogy súlyos vereség vár az MSZP-re. Úgy vette át pártja vezetését 2010-ben, hogy a korábbi elnököktől, pártpénztárnokoktól – kétciklusnyi kormányzás után – milliárdos adósságot örökölt.
Mesterházy arra törekedett, hogy ismét váltópárttá tegye a középpárttá zsugorodott MSZP-t. Felismerte, hogy az „elmúltnyolcév” bélyege ráégett a szocialistákra, ezért vissza kell szerezni azon szavazói csoportok bizalmát, amelyek a 2006–2010-es ciklusban eltávolodtak a politikától, illetve a 2008-ban megtartott vizit- és tandíjas népszavazás után a Fideszhez, vagy a szocialisták korrupciós botrányai miatt a Jobbikhoz pártoltak. Kihasználva a baloldali választók által is hangoztatott – a Fidesz 2006 utáni karaktergyilkos kampánya révén széles körben elfogadott – vélekedést, miszerint mindenért „Gyurcsány a hibás”, 2011 októberében kiszorította a volt miniszterelnököt és híveit az MSZP-ből. Gyurcsány Ferenc távozásából sokat profitált házon belül is, hiszen kettejük hónapokig tartó párharcában olyanok is mellé álltak, akik nem számítottak szövetségesének, de felháborította őket, hogy a korábbi miniszterelnök a vagyon és a tagság egy részét is magával akarta vinni. Az MSZP nagyágyúi ekkor értették meg igazán, hogy Mesterházy nem csak egy az ambiciózus fiatalok közül, vele hosszú távon is számolni kell. Gyurcsány pedig sokak szemében azért lett vörös posztó, mert kiderült: öt hónappal a kilépése előtt már bejegyeztette a Demokratikus Pártot (amelyet a kiválása után Demokratikus Koalícióvá nevezett át). Máig nem világos, hogy ezzel csak zsarolni próbálta a szocialistákat, vagy korábban is a kilépésen gondolkodott, pusztán időre volt szüksége, hogy minél több MSZP-s frakciótagot állítson át és vigyen magával.
Gyurcsány lelépése után Mesterházy megüzente a párt idősebb nemzedékének, a 2010 előtt kormányzati pozíciókat betöltő politikusainak, hogy „lépjenek egyet hátrébb”. Hozzálátott a fiatalításhoz, ennek köszönhetően számos ifjú szocialista ugorhatott át több lépcsőfokot is, és került a párt vezető testületeibe. Az első perctől vele tartó Harangozó Tamás dolgozta ki az elnökség jogköreit megerősítő 2011-es alapszabályt, de testvére, Harangozó Gábor is Mesterházyhoz húzott. A pénzügyeket Velez Árpád vette kezelésbe, ő az MSZP gazdasági hátországában sokáig kulcspozíciót betöltő Velez Zoltán, a Bábolna Zrt. volt elnökének a fia. Mesterházy bizalmasa, Szakács László került az elnöki kabinet élére.
A 2012-es tisztújítás során a megyei pártszervezetek élére részben Mesterházy szövetségesei kerültek, ahol nem sikerült a váltás, ott kiegyezett az „öregekkel”. Így megalkudott a párt pénzügyeiről mindent tudó baranyai elnökkel, Puch Lászlóval is, aki megígérte neki, 2014-re visszavonul a politikától. (Bár a megyei elnökök szerepét az új alapszabály gyengítette, komoly informális hatalmuk volt: 2009-ben az ő nyomásukra mondott le Gyurcsány a pártelnökségről.) Mesterházy belső ellenzéke már 2012-ben azt vetette a szemére, hogy csakis a saját embereiben bízik, nehezen tűri a kritikát. Volt olyan háttérbeszélgetés, amelyen az újságíróknak jelezte: nehezen felejt, számon tartja, ki az, aki „ellene munkálkodik”, és nem árt vele jóban lenni, hiszen keményen dolgozik azért, hogy miniszterelnök legyen. E személyiségjegye később problémákat okozott, feszültségeket gerjesztett az ellenzéki tárgyalások alatt 2013 folyamán, majd amikor több pofon érte a kampányidőszakban (Gyurcsány ismét megkerülhetetlenné vált, kifütyülték október 23-án, beleszaladt a hamisított bajai videóba), nehezen korrigált. És annak is meglett a böjtje, hogy lojális emberekkel vette körül magát: a választási hajrában nem volt reális visszacsatolás, a hívei hittek a győzelemben.
A szocialista „mesterterv”
2012 derekán úgy festett, Mesterházy pártja kormányfőjelöltjeként futhat neki a választásoknak. Erre az időszakra meglett a stratégiája is; erről egyébként olyanokkal is egyeztetett, akik nem tartoztak a szűkebb csapatához, például Tóth Zoltán választási szakértővel, a Policy Solution, a Méltányosság Intézet, illetve a Progresszív Intézet szakértőivel, Lakner Zoltán politológussal. Sőt, a korábbi államfő, Sólyom László egykori tanácsadójának, a jobbközépre sorolt Török Gábornak a véleményét is kikérte.
Az MSZP megrendelésére készített közvélemény-kutatások négy olyan szavazói csoportot azonosítottak, amelyeket a párt megszólíthatott. Az egyik csoportba „a konzervatív baloldaliakat” sorolták, ide főleg a vidéki nyugdíjasok tartoztak. A másodikba a „baloldali középosztályt”, azaz a bérből és fizetésből élőket, a megyeszékhelyeken lakó elégedetlen tanárokat, közszolgákat, középkorú panellakókat tették. A harmadikba a „szociálisan deprimált” réteg, a lecsúszó, főleg falun élő alsó középosztály tartozott. A felmérések azt mutatták, hogy csoportonként 400-450 ezer szavazóról van szó, akik nyitottak a populista, esetenként demagóg üzenetekre.
Ezen felül beazonosítottak egy negyedik választói kört is: a zömében budapesti, jobban szituált, nyelveket beszélő liberális közösséget. Az ő táboruk 250-300 ezres volt a felmérések szerint. Őket összetartotta ugyan az Orbán-rendszerrel szembeni ellenérzés, viszont e réteget taszította a szociális demagógia. Egy másik kutatás viszont azt mutatta, hogy a választók egy jelentős része haragszik az MSZP-re, mert „inkább az elitet képviseli, mint az alsóbb rétegeket”. E felmérés szerint a szocialistákról sokan úgy vélekedtek: még a határon túli magyaroknak is jobban kedveztek kormányon, mint a bérből és fizetésből élőknek, illetve a szegényeknek.
Ezek alapján az MSZP elnökségében 2011 végén úgy okoskodtak, hogy a kampányig hátralevő időben magukhoz kell édesgetni az első három csoportot, de nem szabad mobilizálni a Fideszről fokozatosan leszakadó jobbközép szavazókat. Arra ugyanis nem számíthattak, hogy e választók tömegesen átvándorolnak az MSZP-hez, sőt, elég egy rossz húzás, és máris visszatérnek Orbán táborába. Legalábbis ezt olvasták ki a szocialisták a közvélemény-kutatásokból: a Fidesz népszerűsége az Ipsosnál a biztos pártválasztók körében 2011 januárja és 2012 júliusa között 65-ről 32 százalékra csökkent, és az Orbánban csalódottak a bizonytalanok táborát növelték.
Ezt figyelembe véve Mesterházy úgy gondolkodott, hogy a liberálisnak nevezett csoportot ideiglenesen elengedi, és eleinte az első három szavazói körnek udvarol. Közben nyugtatni próbálták a Fideszből kiábrándultakat: gesztusokat tettek az egyházaknak, az MSZP elnöke pedig 2013 januárjában elzarándokolt Kolozsvárra, hogy bocsánatot kérjen a kettős állampolgárságot leszavazó 2004-es referendumért. Persze, tisztában voltak azzal a szocialisták, hogy e stratégiával legfeljebb 1,2-1,3 millió választót tudnak megszólítani, miközben a Fidesznek még mindig maradt 1,5-1,6 millió szavazója – ráadásul 2012 második felében a kormánypárt megindult felfelé.
Mesterházy stábja abban bízott, hogy a ciklus végére valamilyen megállapodást köthet az előző választáson 383 ezer voksot begyűjtő Lehet Más a Politikával. A 2012 elejére kidolgozott szocialista stratégiának ez volt a legnagyobb feladványa, ugyanis az LMP az MSZP-s kormányok ellenzékeként jött létre, és az elitváltást tűzte zászlajára. Éppen ezért az LMP-tagság jó része hallani sem akart arról, hogy összebútorozzanak bármelyik mainstream politikai szervezettel. Ez az ellenállás puhulni látszott, amikor Schiffer András 2012 januárjában arra hivatkozva mondott le frakcióvezetői tisztségéről, hogy a parlamenti képviselőcsoportban nincs meg az LMP önálló politizálásának kellő támogatottsága. Csakhogy a látszat csalt: Schiffernek a frakcióban valóban nem volt többsége, de a pártban továbbra is népszerű maradt. Részben ezért Mesterházy azt tervezte, hogy a végén a schifferiánusokkal állapodik meg: a volt LMP-s frakcióvezető egyébként személy szerint szimpatizált az MSZP elnökével, aki szerinte sokat tett pártja megújításáért; néhány alkalommal közös sajtótájékoztatót is tartottak.
Hogy ebből kisülhetett volna-e bármi, soha nem derül már ki, ugyanis Bajnai Gordon berobbanása a politikába új helyzetet teremtett. Ez Schiffer LMP-s mozgásterét is szűkítette, miközben mozgásba hozta a zöld párton belül az ellenzéki összefogás híveit – Mesterházyt pedig a stratégia újragondolására késztette.
A nagy visszatérő
A Fidesz 2010 és 2012 közötti lépései – a médiatörvény, a magánnyugdíjak államosítása, a bíróságok megregulázása, az új választási rendszer bevezetése – kifejezetten bosszantották a liberális szavazókat, ahogy az is zavarta őket, hogy az MSZP nem lép fel elég hangosan a demokrácia védelmében. A szocialisták akkori vezetése viszont úgy okoskodott, előbb-utóbb létrejön egy új liberális párt az SZDSZ romjain, amely a végén úgyis szövetségre lép velük. Ha mégsem, szavazóik befogott orral ugyan, de az MSZP-re szavaznak. Mesterházy forrásaink szerint jelezte is Kuncze Gábornak, Fodor Gábornak és Horn Gábornak – a szabaddemokraták egykori vezetőinek –, hogy akár anyagilag is segítené egy ilyen párt létrehozását.
Végül Fodor vállalkozott erre 2013-ban, de elkésett: Bajnai Gordon 2012 januárjában egy Orbán-rezsimet bíráló elemzéssel jelentkezett be, így sokan arra számítottak, előbb-utóbb visszatér a politika színpadára. És róla inkább elhitték, hogy legyőzheti Orbánt, mint az SZDSZ élén egykor megbukott Fodorról.
A korábbi kormányfő 2011 végén tért haza New Yorkból, ahol a Columbia Egyetemen volt meghívott professzor. 2012 elején tette közzé terjedelmes írását, amelyben egyebek mellett „szétvert demokráciáról”, „szétszakadó társadalomról” és „az Európából kifelé haladó Magyarországról” írt, hangsúlyozva: ha 2014-ben nem váltja le az ellenzék Orbán Viktort, akkor a helyzet rosszabbra fordulhat. Bár stábjából már ekkor is többen abban reménykedtek, hogy ez az írás maga a zászlóbontás, Bajnai egy ideig még hűteni igyekezett a várakozásokat. Forrásaink szerint csak egy fél évvel később hozta meg döntését.
Pedig 2012. januári írása felért egy politikai programmal. Már ebben „esetleges közös listáról”, ellenzéki együttműködésről és „szavazói bázis átfedéséről”, az összefogás kockázatairól elmélkedett. A következő hónapokban szocialista politikusokkal, értelmiségiekkel, közgazdászokkal beszélgetett, amit a liberális értelmiség úgy értelmezett, hogy Bajnai a visszatérését készíti elő. Az MSZP-n belül elsősorban azzal a körrel tartotta a kapcsolatot – többek között Lendvai Ildikóval, Kiss Péterrel és Hiller Istvánnal –, akik miniszteri, majd kormányfői működése alatt a támogatói voltak, de akiket Mesterházy hátrébb léptetett. E találkozókról egyébként az MSZP elnöke rendszerint tudomást szerzett, ami nem tett túl jót kettőjük kapcsolatának.
Bajnai még a miniszterelnöksége után hozta létre azt a műhelyt, a Haza és Haladás Közalapítványt (HH), amely közvetlen politikai tevékenységet nem folytatott, de segített egyben tartani a stábját. E csapathoz tartozott többek között Balázs Péter volt külügyminiszter, Oszkó Péter egykori pénzügyminiszter, Szigetvári Viktor, az MSZP korábbi kampánystratégája, Gyurkovics Tamás PR-szakember és beszédíró, Tordai Csaba jogász, Keszthelyi András, a közvélemény-kutatások szakértője, valamint a Bajnai-kormány szóvivője, Szollár Domokos. Olyan know-how-val rendelkezett az alapítvány, amely egy esetleges kormányzás során nélkülözhetetlen lett volna. Igaz, a HH azt hirdette magáról, hogy csakis szakpolitikai kérdéseket vizsgál, és elemzéseit akár a Fidesz is felhasználhatja – egy alkalommal rá is tudták venni egy vitára a kormánypárt frakcióvezetőjét, Lázár Jánost.
Végül a Haza és Haladás jelentette meg azt a tanulmányt, amely a Bajnai-féle stratégia alapját képezte: Szigetvári és Vető Balázs Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani című, 2012 augusztusában megjelent elemzésében kiszámolta, hogyan lehet legyőzni a Fideszt az új választási rendszerben. Az írás legfőbb következtetései: országos lefedettségű párt vagy valamilyen együttműködés kell, amely a Jobbik felé csúszott Észak-Magyarországon, és a hagyományosan jobbközép Dunántúlon is képes mandátumokat nyerni. Az ellenzéknek meg kell tudni szólítani a kiábrándult fideszes választókat is. Felvetették a „totális demokratikus ellenzéki összefogás” lehetőségét, viszont jelezték: ez komoly kockázatokkal járhat az LMP esetében, ahol előfordulhat, hogy a tagság elutasít egy ilyen együttműködést. Szigetváriék szerint három megoldás lehetséges: a közös indulás, a koordinált jelöltállítás (azaz egymással szemben nem indulnak a választókerületekben) és a választási párt. Bár egyik mellett sem foglaltak állást, a kockázatok felsorolásából kitűnik: az utóbbi kettőt látták inkább megvalósíthatónak. (Mint ismeretes, a pártok végül a kevésbé jó megoldást, a közös listás indulást választották.)
A tanulmányban azt is megjegyezték, fennáll annak a veszélye, hogy az MSZP anélkül vág bele a kampányba, hogy „a jelenlegi identitásnál nyitottabbá” válna. Bár az írás óvatosan fogalmaz, Bajnai környezetében ennél is borúlátóbban ítélték meg a szocialisták helyzetét. Úgy vélték, a párt nem tud kitörni a teljes népesség körében mért 13-14 százalékos sávból, képtelen megszólítani a városi középosztályt.
Mesterházy és Bajnai is a politikai közepet célozta meg, de másképp akarták elérni a céljukat. Míg az MSZP elnöke balról középre haladt volna, a ciklus végére behúzva a szabadelvű választókat, a volt kormányfő úgy ítélte meg, a szocialisták egyedül képtelenek megszólítani a közép 300-600 ezres táborát.
A Bajnai-stábban egyébként ötletcsíraként már a kezdetekben felmerült az önálló párt létrehozása, de úgy tudjuk, ezen nagyon hamar túllendültek. Arra jutottak, a pártalapítás túl hosszú folyamat, legalább két parlamenti ciklus, amíg kormányváltó erővé nőhetne. Márpedig a stábot elsődlegesen az érdekelte, hogyan lehet nyerni 2014-ben, és ennek hogyan lehet alárendelni a meglévő pártérdekeket. Maga Bajnai úgy gondolta, először a tízezres kormányellenes tüntetéseket szervező civilek felé kell nyitni – így lettek első szövetségeseik a Facebookon szerveződő Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla) és a rendvédelmi dolgozók szakszervezetére támaszkodó Szolidaritás –, majd a választási mozgalmat kell megalapítani, amelyhez végül a pártok is csatlakozhatnak. A stáb mindössze egy egyesületet hozott létre, amely szintén a Haza és Haladás nevet kapta, és az alapítvány óbudai irodájában rendezkedett be. Végül Bajnai találkozott Mesterházy Attilával is egy belvárosi étteremben, de az első egyeztetés inkább csak puhatolózó beszélgetés volt, a korábbi miniszterelnök vázolta, mire készül a következő hetekben.
Bajnai Gordon végül 2012. október 23-án több tízezer ember előtt tartotta meg bejelentkező beszédét a Szabad Sajtó útján, ahol a szocialistáknak is beszólt, amikor kijelentette: „Az emberek már kiábrándultak a narancsból, de a szegfűt sem szerették meg azóta sem.” Mesterházy nem ment el a rendezvényre, s mivel az MSZP hivatalosan külön ünnepelt, eltanácsolta a szocialista politikusokat a rendezvénytől. A volt kormányfővel előzetesen szintén egyeztető Botka László viszont megjelent – az első sorban hallgatta Bajnai beszédét –, sőt, szegedi szimpatizánsai buszokkal érkeztek a zászlóbontásra. Három nappal később választási mozgalomként megalakult a Haza és Haladás, a Szolidaritás és a Milla részvételével az Együtt 2014.
Szocialista és az annak idején az Együttben tevékenykedő forrásaink egybehangzóan állítják, Botka feltűnése a rendezvényen nem csak egyszeri gesztus volt. Akármit állít is most a szegedi polgármester „a liberális kispártokról”, akkoriban meggyőződése volt, hogy az MSZP 2012 nyarára elérte növekedésének határait, csakis szövetségi politikával lehet nyerni 2014-ben. De nemcsak a pártról gondolkodott így, hanem az MSZP elnökéről is. E véleményével nem volt egyedül, a párt idősebb generációja és megmaradt polgármesterei is jelezték Bajnainak: őt támogatnák, mert Mesterházy csak a szocialista törzsszavazókat képes megszólítani. Igaz, végül nem mertek szembemenni az MSZP elnökével.
Vágyvezérelt tervek
„A legnagyobb hibát azzal vétettük, hogy nem volt B tervünk arra az esetre, ha a mozgalom lendülete megtörik, és így kell leülnünk tárgyalni Attilával” – mondta a Bajnai-stáb egykori tagja a Magyar Narancsnak. Hamar kiderült ugyanis, hogy a terepasztalon összerakott, a választási matematikán alapuló stratégia megvalósítása nem lesz egyszerű. „Gordonnak elég lett volna a zászlót felemelni, majd megadni egy telefonszámot és egy ímélcímet, hogy »itt lehet jelentkezni«. A választókkal, és nem a pártokkal kellett volna kommunikálnia” – fejtegette a szocialisták egyik prominense.
Eredetileg az Együtt 2014 alapítói sem úgy gondolták, hogy rögtön az elején leülnek tárgyalni az LMP-vel. Bajnai országjárásba akart fogni, hogy népszerűsítse a mozgalmat. Stábjának több tagja most azt állította a Narancsnak, hogy a Milla elnöke, Juhász Péter is csak puhatolózott az LMP-nél. De már az elején azt tapasztalták, hogy a párt egyes politikusai a vártnál nyitottabbak, és szeretnék felpörgetni az egyeztetéseket. Elsősorban Jávor Benedek, a párt akkori frakcióvezetője és két helyettese, Szabó Tímea és Karácsony Gergely szorgalmazták a tárgyalások megkezdését, mert úgy vélték, a Bajnait övező lelkesedés, növekvő népszerűsége pozitívan hat az LMP-re is, és így megteremthető a pártban a többség a Bajnaiékhoz csatlakozáshoz. Tartani akarták a tempót a szintén szervezkedő Schifferrel, aki jóval az október 23-i beszéd előtt világossá tette álláspontját a hvg.hu-nak adott október elejei interjújában, amikor elárulta: a 2010-es kormányváltás óta négyszer is találkozott Bajnaival és közölte vele, az LMP nemcsak Orbán politikáját ellenzi, de meg akarja haladni a 2010 előtti „elhibázott gazdaság- és társadalompolitikát” is. Majd egyértelműen leszögezte: „Nem tudnám elképzelni az LMP-t sem egy Orbán-, sem egy Bajnai-kormányban.”
Akárki is kereste meg előbb a másikat – az Együtt az LMP-t vagy fordítva –, egy biztos: Bajnai feltűnése felkavarta a párton belüli állóvizet. Az LMP 2012-ben maga is útkeresésben volt, folyamatosan vizsgálták, hogyan tudna kitörni a 4-6 százalékos sávból, és teljesíteni elitváltó küldetését. A nyáron úgy tűnt, a két irányzat megtalálja a közös nevezőt. Csigó Péter szociológus készített egy elemzést, amely arra jutott, hogy az LMP-nek maga köré kell vonnia az olyan rendszerkritikus szervezeteket, mint a 4K!, a Szolidaritás és a Milla – ezt nevezték el Új Pólusnak. Csigó számításai szerint az Új Pólus akár egy 25 százalékos tábort is kiépíthetne a bizonytalanok megszólításával. Az ötlettől sem Schiffer, sem Jávorék nem zárkóztak el, csakhogy októberre a Szolidaritás és a Milla nem velük, hanem Bajnai Gordon egyesületével szövetkezett. Az Együtt november 11-én megküldte hivatalos meghívóját az LMP-nek, így az Új Pólus eredeti ötlete a kukában kötött ki. Ezek után Jávor és Karácsony úgy érvelt, nincs más megoldás, követni kell a Millát és a Szolidaritást a választási mozgalomba. Schiffer viszont kizárta az összefogást Bajnaiékkal, egy interjújában pedig felvetette: folytassák az Új Pólus építését a 4K!-val.
Abban a csatlakozáspárti LMP-seknek igazuk volt, hogy az október 23-i zászlóbontásnak hatalmas médiavisszhangja lett, ráadásul novemberben a Medián kijött egy kutatással, amely máris 14 százalékon mérte az Együtt 2014-et, megállapítva azt is, hogy Bajnai népszerűsége egyetlen hónap alatt 7 százalékpontot emelkedett. Ez mégsem segített Jávoréknak a novemberi pártkongresszuson. Több küldött úgy érezte, Bajnaiék tönkrevágták az LMP nyári terveit, mások pedig hallani sem akartak arról, hogy „a nap végén” összebútorozzanak az MSZP-vel. A csatlakozás hívei azzal próbálták enyhíteni a feszültséget, hogy egy rendkívül óvatos előterjesztéssel rukkoltak elő: legalább a tárgyalásokat kezdjék el, és a tapasztalatokat értékelve később döntsenek az összefogásról. Ám végül Schiffer álláspontja győzött. Jávorék létrehozták a Párbeszéd Platformot és alkudozni próbáltak: nem állták útját annak, hogy Schiffert újból frakcióvezetővé válasszák – viszont megsértették a közvetíteni próbáló Szél Bernadettet és Ertsey Katalint (az utóbbi „piszkos alkukra” hivatkozva fel is függesztette párttagságát), és a párton belüli feszültségek kezelhetetlenné váltak. Végül a januári kongresszuson a Párbeszéd Platform ismét kisebbségbe szorult, Jávorék pedig úgy döntöttek, elhagyják az LMP-t, és új pártot alapítanak.
A következő hónapokban a többi kutatóintézet is felvette a listájára az Együttet és – ahogyan az az induló mozgalmaknál lenni szokott – sokkal rosszabb adatokat mértek, mint a Medián. Ez aztán elősegítette annak a percepciónak a kialakulását, hogy erős kezdés után Bajnai mozgalma lejtmenetbe került. Erre a Fidesz is rájátszott: a kormánypárt szatellitszervezete, a CÖF teleplakátolta az országot Bajnai és Gyurcsány közös képével, s vele az „Együtt tették tönkre az országot” szlogennel. Fideszes forrásaink szerint kampánykorifeusaik attól tartottak, hogy bármit gondolnak is Bajnairól, az MSZP vezetői előállítják azt a helyzetet, amit Medgyessy Péter jelölésével 2002-ben, vagy Gyurcsány Ferencével 2006-ban. Bár a Fidesz mérései akkoriban azt mutatták, hogy az MSZP tábora kisebb, mint az övéké, a kevésbé ismert, ezért hamar népszerűvé vált Medgyessy és Gyurcsány megnyerte a baloldalnak a választást. Ennek akarta a Fidesz elejét venni, ezért – arra hivatkozva, hogy mégiscsak Gyurcsány minisztere volt – másfél évvel a választások előtt nekiálltak lerombolni Bajnai nimbuszát.
2013 elején úgy festett, Mesterházy került lépéselőnybe, és visszatérhet eredeti stratégiája megvalósításához. Bajnai mozgalmához a három alapítón kívül más nem csatlakozott, ráadásul törvény tiltja, hogy civil szervezet a választásokon induljon. A Párbeszéd Platform párttá alakult, és már az elején tisztázták, hogy – összefogás ide vagy oda – önálló identitást építenek. Az Együtt 2014-nek nem maradt más lehetősége, mint pártként folytatni, országos szervezetet építeni, hogy megfelelő pozícióból tárgyalhasson a szocialistákkal. Ez nagyon is beleillett Mesterházy tervébe, aki elejétől fogva úgy gondolta: a liberális tábort egy kispártnak kell megszólítania – már csak bele kellett szorítania ebbe a skatulyába Bajnaiékat.
Azonban 2013 második felében kiderült, Mesterházy túl hamar leírta az Együtt 2014-et, ráadásul nem számolt a hazai politika másik nagy intrikusával, Gyurcsány Ferenccel. Azt, hogy a 2004–2009 közötti miniszterelnök, majd az olyan mérhetetlen kispártok, mint a Magyar Liberális Párt vagy Bokros Lajos mozgalma miként került fel a közös listára, és hogy miért nem a jobb megoldásnak tűnő koordinált indulást választották a baloldalon, a következő részben vizsgáljuk meg.
