Az elmúlt hatvanhat évben rendszerek jöttek és mentek, változtak a hatalmi szándékok és a geopolitikai helyzetek, s ezzel együtt formálódtak a feliratok és a szimbólumok, variálódtak az egykor öröknek gondolt anyagok és kompozíciók. Az 1945-ben autentikus helyszíneken, urbanisztikailag vagy politikailag kitüntetett pontokon elhelyezett kisebb-nagyobb obeliszkek, kimustrált tankok, lehetetlenül büszke pózokba merevedett bronzkatonák sorsa az utóbbi két évtizedben sem jutott nyugvópontra: heves bontó, átértelmező vagy éppen megőrző, helyreállító szándékok alakították őket.
Bontani vagy nem bontani
E szempontból Magyarország sem kivétel - bár az 1945-ben, többek között Szegeden, Debrecenben vagy Jászberényben felállított szobrok többségét a rendszerváltás óta eltelt időben is elérte a bontás vagy legalábbis az átalakítás gyakorlata. Budapest belső területein, közvetlenül a város felszabadítása után a szovjet szakemberek - a későbbi Szabadság-szobor mellett - három obeliszk elhelyezését tartották kulcsfontosságúnak és halaszthatatlannak. A Vigadó téren a repülősök hősiességét megörökítő emlékművet 1956-ban a forradalmárok megfosztották bizarr repülőgépdíszétől, a 70-es években a külsejét szabták át (nem a forradalmárok), majd a rendszerváltás után az egészet eltávolították, és a korántsem forradalmi ürgeöntők szobrára cserélték (vissza). A Gellért téri obeliszk a 90-es évek elején még állt, utána tűnt el nyomtalanul, s így a háromból egyedül az 1945. május 1-jén felavatott Szabadság téri emlékmű maradt meg, mára alaposan körülkordonozva, folyamatosan áthelyezéssel, rongálással fenyegetve. A két utóbbi alkotást Antal Károly készítette, egy olyan szobrász, akinek hosszú élete és munkássága jól illusztrálná akár a XX. század magyar történelmét is. Készített Szűz Máriát és Könyvtárba siető munkáslányt, Csacsit és Bokszolót (Almásfüzitőn), de az Astoria környékét rohamozó szovjet hadsereg domborművével egy időben ő jegyezte a Hősök terén a "Kálmán király eltiltja a boszorkányégetést" feliratú reliefet is. A sokoldalú alkotó halála előtt egy évvel, 1993-ban kapta meg a Kossuth-díjat.
Szintén hosszú életű volt a Szovjetunió talán legtöbbször kitüntetett művésze, a monumentális Marx- és Lenin-szobrok mestere, Lev Kerbel, aki 1945-ben Berlinben dolgozott a Brandenburgi kapu közelében felállítandó emlékművön. Berlinben a győzelem napja után a Vörös Hadsereg szintén három nagyobb hősi emlékmű kialakításába fogott, ezek közt volt az első a Tiergartenben elkészített alkotás, amelyet a korábbi náci urbanisztikai tervek szempontjából fontos helyszínen, az Albert Speer által megálmodott Germania Világfőváros észak-déli tengelyében helyeztek el. Az íves oszlopsor előtti talapzaton nyolc méter magas bronzkatona áll, vállán szuronyos puskával, előterében szimmetrikusan két T-34-es és két ágyú helyezkedik el, mögötte pedig több mint 2000 szovjet katona végső nyughelye. Az emlékművet 1945 novemberében, katonai parádé keretében avatták fel, és csaknem ötven éven át, a szovjet/orosz csapatok kivonulásáig álltak hozzá díszőrséget - Berlin brit szektorában. Néhány éve az emlékmű rossz állapotára hivatkozva felmerült a lebontása, de az orosz állammal kötött megállapodás értelmében a műegyüttest, amely az őrség megszüntetése óta a szovjet szuvenírárusok háttereként és igazolásaként szolgált, megtartották és nemrég restaurálták - ennek költsége ugyanúgy a német államot (illetve a tartományokat) terheli, mint a keleti országrészben található több mint hatszáz szovjet emlékmű felújításáé.
Átértelmezések
A gyors emlékmű-állítási folyamat a spontán kegyeleti aktusokon túl 1945-ben természetesen hatalmi kérdés volt: az obeliszkek elsősorban "határkövekként" szolgáltak, amelyek a későbbi befolyási övezet, a szovjet birodalom határait voltak hivatottak kijelölni. A Vörös Hadseregnek azonban valószínűleg sehol nem volt anynyira sürgős az emlékmű felállítása, mint Bécsben, ahol az elsősorban német hadifoglyokkal építtetett szobor munkálatait presztízsokokból feltétlenül meg kellett kezdeni, mielőtt a nyugati szövetségesek a városba érnek. A szorgos munka eredményeként az osztrák közönség már 1945. augusztus 19-én élő rádióközvetítésben követhette az avatás eseményeit. A berlinihez kompozíciójában nagy vonalakban hasonló alkotás tervezését persze nem a helyszínen kezdték el, a legenda szerint a Schwarzenbergplatzra (1946 és 1956 között: Sztálin tér) készült monumentális mű első makettjét az örmény szobrász, Mihail Intiszarján még a fronton gyúrta össze kenyérbélből egy üres üveg köré. (Ennyiben az emlékmű hasonlít a vietnami háború washingtoni emlékművéhez, amelyet a fiatal alkotó, Maya Lin először az egyetemi menzán, krumplipüréből mintázott meg.) Nem tudni, hogy a megvalósult változat hogyan viszonyul az első tervekhez, az emlékmű jelenlegi állapota viszont több ponton eltér az 1945-ös eredetitől. A kolonnád és a húsz méter magas oszlopon álló aranypajzsos szovjet katona figurája ugyan megmaradt (2009-ben restaurálták), a kompozíciót kiegészítő tankot azonban ma már a Hadtörténeti Múzeumban őrzik, az egykor ide temetett katonákat exhumálták, és a bécsi központi temetőben új sírokba helyezték, a 70-es években pedig az eredetileg kizárólag cirill betűs feliratot lefordították németre is. A legtöbbet azonban az emlékmű elnevezése változott: volt már hivatalosan a Vörös Hadsereg hősi emlékműve, Felszabadulási emlékmű, Győzelmi emlékmű, a bécsiek hétköznapi szóhasználatában Orosz emlékmű (Russendenkmal), Borsóemlékmű (mivel 1945. május 1-jén Sztálin parancsára 1000 tonna borsót osztottak ki a rászorulóknak) vagy egyszerűen "Az ismeretlen fosztogató emlékműve". Az alkotás felállítása óta megosztja a közvéleményt: az elmúlt évtizedekben egyaránt volt szélsőjobboldaliak céltáblája (1962-ben robbanóanyagot helyeztek az emlékműre, amelyet hatástalanítottak, a tetteseket elfogták), illetve az antifasiszták által védelmezett szimbolikus mű.
A szovjet győzelmi emlékművek megtartásában a nemzetközi egyezmények mellett mindenütt fontos szerep jut a helyi történelmi emlékezet ápolásának, az ehhez kapcsolódó vitának és ezzel párhuzamosan a felejtésnek is. Van azonban olyan felszabadulási emlékmű is, amely fizikailag már nincs jelen ugyan a városi térben, emlékezete mégis erős. Ilyen a prágai Stefánik téren (később A szovjet páncélosok tere, majd Kinsky tér) 1945 júliusában felállított tank, amelyet 1991 egyik tavaszi éjszakáján a fiatal cseh képzőművész, David Cerny rózsaszínűre festett (a tetejére pedig, obszcén gesztus gyanánt, egy hatalmas ujjat helyezett). A harckocsit, amely a prágaiak szemében nemcsak a felszabadulásra, de az 1968-as bevonulásra is utalt, a kivezényelt katonák újra zöldre mázolták, de néhány nap múlva parlamenti képviselők egy csoportja - David Cernyt támogatva - helyreállította a rózsaszín árnyalatot. A tankot ezután a Lesanyi Hadtörténeti Múzeum bejáratához helyezték át, s ez annál is könnyebben ment, mivel korábban cseh történészek kimutatták, hogy az emlékművön egy történetileg kevéssé hiteles jármű fordította nyugat felé a lövegét. A szovjet hadsereg ugyanis - az avatáson maga Konyev marsall is megjelent - valamilyen okból nem a Prágába először bevonuló T-34-est állította a talapzatra, hanem a műveletben ekkor nem használt ISZ-2 (I mint Ioszif, SZ mint Sztálin) nehézharckocsit. A hitelesség látszatát is kerülve Cerny 2008 augusztusában még egy akciót végrehajtott a téren: egy földből részben kiálló (vagy oda inkább befúródni látszó) rózsaszín tank közepére azt a fehér sávot festette, amelyet a szovjet harckocsik viseltek a negyven évvel azelőtti bevonuláskor. Az illegális művet eltávolították, ezzel párhuzamosan viszont ismét feltámadt az akadémikus vita, vajon visszahelyezzék-e az eredeti tankot, s ha igen, melyiket.
Visszaértelmezések
Az eredeti állapot visszaállítására létezik másfajta szándék és példa is, mégpedig az Elbától nyugatra. Az egyik legnagyobb második világháborús hadifogolytábor, a Stalag 326 Stukenbrock (a Stammlager, törzstábor náci bürokrata rövidítése) 1941 és 1945 között Nyugat-Németországban, Bielefeld közelében működött; elsődleges célja az ideszállított szovjet katonák megsemmisítése volt. A lágert az amerikai csapatok 1945. április 2-án szabadították fel, ekkor az életben maradt tízezer ember elhatározta, hogy méltó módon el kell temetni a táborban elhunytakat. "Mi, a túlélők úgy döntöttünk, nem mehetünk el így innen. Emlékművet emelünk a bajtársainknak. Emlékeztessen örökre, mi a fasizmus" - emlékezett vissza egy egykori fogoly. A szovjet katonák 65 000 bajtársukat helyezték el tömegsírokban, majd a helyben hozzáférhető anyagokból - sínekből, gránitból, márványból, csempékből - a sírok fölé három hét alatt tíz méter magas obeliszket emeltek, amelynek tetejére a színes üvegből megformázott sarló-kalapácsos vörös lobogót helyezték. A 60-as évek elején az észak-rajna-vesztfáliai tartományi vezetés úgy döntött, hogy sem a vörös csillag, sem a cirill betűs felirat, sem a szovjet zászló nem maradhat a helyén. A Szovjet Katonai Misszió közbelépésére a bontást leállították ugyan, de a zászló helyére időközben egy ortodox keresztet helyeztek. A 70-es évek elején helyi civil kezdeményezés indult az emlékmű eredeti állapotának visszaállítására, s úgy tűnik, hogy a több évtizedes erőfeszítések most eredményre vezetnek: a tartomány miniszterelnöke az év elején mindenesetre ígéretet tett rá, hogy visszahelyezik az obeliszk tetejére a hidegháború során eltüntetett üveglobogót.
Az eredeti zászló készítője, Dmitrij Orlov tavaly, 102 éves korában elhunyt, mint ahogy az 1945-ben állított emlékművek alkotói közül is csupán néhányan lehetnek életben. Az obeliszkek és tankok mögül lassan eltűntek a közvetlen, személyes indulatok. A továbbörökített emlékek, a szobrokba vetített aktuálpolitikai tartalmak azonban itt maradnak, és velük együtt itt lesznek az emlékművek szimbolikus terét gondozó civilek és antifasiszták, a múlttól derűsen búcsúzók és a megbocsátók, a megbántottak és a "nyavalyatörősök" is. Ha az emlékművekkel kapcsolatban létezik általános tanulság, akkor talán az, hogy mégsem lehet mindent az időre bízni.
