Hatvan éve, 1944. május közepén indultak el az elsõ magyar transzportok a lengyelországi koncentrációs és megsemmisítõ táborok felé, ahová most a modern technikát használó kiállítás visszavisz. Túlélõk vagyunk mindannyian. Túlélõ az ajándékárus, akinek kirakatában az Auschwitz-Birkenau komplexumról tájékoztató, minden számba jöhetõ nyelvû kiadvány mellett egy FUN márkanevû, vakus mini-fényképezõgép is kelleti magát. Túlélõk a lengyel gimnazista lányok, akik kacagva állnak a rácsos kerítés elõtt, amint osztálytársuk fényképezi õket. Túlélõ vagyok én is, ahogy ezeket érzékelem, aztán átlépek a világ legcinikusabb kapuján, az ARBEIT MACHT FREI alatt.
Megyek dolgozni. A rabzenekar, amelyik hatvan éve ugyanitt, a bejáratnál húzta a munkába induló vagy onnan megérkezõ foglyoknak, ma csak egy fekete-fehér fotóról üdvözöl. Túlélõ vagyok, szabad akaratomból megyek dolgozni Auschwitzba, tudósítani túlélõtársaimat az itteni új magyar kiállításról. A régiek vállalhatatlanná váltak (meg lehet nézni azokat is, a Centrális Galériában, és olvasni róluk itt, a szomszéd lapon). A mostani elõtörténetérõl csak annyit, hogy az elõzõ kormányzat idején készült kiállítási forgatókönyv megvalósítását a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége megakadályozta a koncepció Horthy-rendszer iránti elfogultsága és a zsidóság veszteségeit relativizáló szemlélete miatt. A kormányváltás után más mûhelyben újrakezdõdött munka eredményeként az idei holokauszt-emléknapra elkészült kiállítás ilyesféle problémát nem vet fel.
H
A rabszolgamunkára szelektált deportáltakat csak Auschwitzban tetoválták. Az A-19136 számmal megjelölt túlélõ, akinek ma már a szomszéd villamosmegállóig is nehezére esik a gyaloglás, arra biztat elutazás elõtt, hogy feltétlenül menjünk át Birkenauba, három kilométer Auschwitztól, de az az "igazi". Ott volt pár hétig, egy félkész fabarakkban, a mocsár közepén, mielõtt más táborokba hajtották tovább dolgozni. Apja, anyja, kishúga soha nem érkezett haza. Nekem, elsõ generációs túlélõnek õk a fiktív nagyapám, nagyanyám, nagynéném. A vidéki rokonság, akiket soha nem lehetett nyári szünetben meglátogatni. A túlélõ bal alkarján, belül, diszkrét, halványlila számok, még nyáron is, ha rövid ujjú blúzt visel, alig venni észre. Menjünk át Birkenauba, mondja, mert önmagában Auschwitz nem ad teljes képet.
H
Ad is, meg nem is. Már az ARBEIT MACHT FREI is teljes kép. Vagy a kerítés hajlított oszlopaira szerelt, áramot szállító vezetékek sora - áram most nincs bennük, de a halálfejes tábla mégis megállásra késztet: HALT! ST"J! Teljes kép az üvegfal mögé terített hajtenger közepette feltûnõ, egyben maradt szõke fonat. (A fodrásznál összesöpört tincsekrõl most már mindig Auschwitz jut majd eszembe.) Teljes kép a borotválkozószer- és cipõhalom. Különösen a gyermekcipõké. Pici, viseltes cipõcskék tömkelege, egy-két fehéret és pirosat leszámítva egyenletes szürke por lepi õket. Hány darab lehet? Ötszáz? Ezer? Sok ez? Nagyon. De csak apró töredék azoknak a számához képest, akiket idáig hurcoltak, hogy ne érhessék meg a kamaszkort.
A hajak, cipõk, szemüvegek, babaruhák, mûvégtagok, bõröndök és felbontott gázkonzervdobozok közhelyszerûen közismert, mégis megrázó látványát - a bûntények tárgyi bizonyítékait - az auschwitzi "központi" kiállítások kínálják. Ugyanolyan, egyemeletes, vörös téglás blokkházakban, mint amilyenben az egyes nemzeti kiállítások kaptak helyet, így a magyar is. A "központi" kiállítás megváltoztathatatlan, a haj- és cipõhegy örök mementó, nem lehet újra rendezni. A nemzeti kiállításokon, mint a magyar példa is mutatja, olykor szükséges módosítani.
H
Az elárult állampolgár - ez a címe a Kádár Gábor és Vági Zoltán történészek forgatókönyve és Rajk László építész látványterve alapján megvalósult új kiállításnak. E jelzõs szerkezet önmagában is érzékelteti a tragédia súlyát. Hogy az állam, ahelyett, hogy megvédené, jogaitól, vagyonától, szabadságától megfosztja és halálba küldi polgárainak önkényes szempontok szerint kiválasztott csoportjait. E felfoghatatlan gyalázatnak vagyunk mindannyian a túlélõi - nemcsak azok, akiknek a felmenõi véletlenül megúszták, s így õk megszülethettek, hanem azok is, akiknek nincs ennyire közvetlen kapcsolatuk a félmúlttal.
Mert Auschwitz-Birkenau éppúgy a magyar történelem része, mint Verecke, Muhi, Mohács, Nándorfehérvár, Világos, a Don-kanyar, Recsk vagy a 303-as parcella. Miként a kiállítási koncepciót készítõ történészek megfogalmazták, "a legnagyobb náci halálgyár minden harmadik áldozatát 1944 nyarán Magyarországról hurcolták ide a magyar hatóságok rekordgyorsasággal: május és július között, alig két hónap alatt összesen 430 ezer magyar zsidó érkezett a birkenaui rámpára. Mintegy 80 százalékukat néhány órán belül elgázosították. Auschwitz a magyar história leg-nagyobb temetõje is, soha, sehol annyi magyar állampolgár nem veszítette életét, mint éppen itt." S ahogy Magyar Bálint oktatási miniszter fogalmazott egy hónapja Auschwitzban: "Minden a szavakkal kezdõdik. Nem a vagonajtó csapódása, nem a csendõrök káromkodása, nem is a megkínzottak jajveszékelése. Nem ezek az elsõ hangok. Kulturált urak: politikusok, újságírók, közgazdászok, statisztikusok választékos szavaival, gördülékeny mondataival kezdõdött minden. Újságcikkekben, könyvekben, tanulmányokban leírt, politikai gyûléseken tartott beszédekben, könnyen emészthetõ, minden bajra magyarázatot adó gondolatmenetekkel a >>káros zsidó befolyásról>magyar életerõt elszívó idegen parazitákrólH
Az épületbe belépõvel szemben, egy vetítõvásznon a pesti utcán végighajtott zsidó nõk menetelnek - azonnal képbe kerülünk, a szó átvitt és szoros értelmében egyaránt. Ez az érzés kísér végig az egész kiállításon, ahogy árnyékunk vagy más látogatók sziluettje rávetül a falakon vagy vetítõvásznakon álló vagy mozgó képekre. Ha megállunk egy ponton, mozgásban látjuk az egész kiállítótermet, de mindez nem zavaró, mert a képek el- és feltûnésének ritmusát nem videoklip-sebességre, hanem a vizuális és szöveges információ felfogásához szükséges, nyugodt tempóra szabták. És természetesen nem kell egyszerre figyelni mindenre.
Kilenc tematikus blokkra tagolódik a kiállítás, a kiindulási pont a holokauszt elõtti normális élet pillanatképei mellé rendeli a tábori "élet" abnormalitásának képeit Minden tizedik... fejezetcím alatt, jelezvén, hogy a holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Hasonlóan direkt, ám adekvát mellérendeléssel zárul is a tárlat, egy Schwartz Margit nevû fiatalasszony fürdõruhás fotójával férje és gyermeke társaságában, illetve azzal a csontsovány, pucér emberi ronccsal, aki a tábor felszabadulására lett belõle, s aki támaszték nélkül állni sem bírna saját lábán a kórházi szobában.
E kezdet és végpont között haladunk lépésrõl lépésre. A falakon felvillannak a munkaszolgálat, a jogfosztás és kifosztás, a német megszállás, a gettósítás és deportálás, a magyar zsidók auschwitz-birkenaui sorsa, a roma holokauszt, a nyilas uralom s végül az embermentés és ellenállás pregnáns képei. A rajtuk magyar, angol és lengyel nyelven olvasható alapinformációt megvilágított lapokon néhány bekezdésnyi, tömör háttérszöveg egészíti ki. Látunk elrabolt zsidó értékekkel telezsúfolt zsinagógát és strandra zsidók belépését tiltó táblát. Látjuk a fontosabb történelmi figurákat, Horthyt és Telekit (s aláírásukat a numerus claususon és a második zsidótörvényen), Bárdossyt, Jarosst, Endrét, Bakyt, Szálasit, Eichmannt, Veesenmayert, Mengelét, a tábort vezetõ Hösst és a krematóriumi részleget irányító, rosszarcú Mollt, a bátor diplomatákat és egyházi személyeket, mint Wallenberg, Lutz vagy Perlasca, illetve Apor Vilmos, Sztéhlo Gábor vagy Kálló Ferenc. Látjuk a jóképû Radnótit az õ Fannijával, a bori bányát, lábunk elõtt meg a Bori notesz félméteres makettjét. Van hasonlóképpen felnagyított svéd menlevél is, míg a korszak tárgyaival a pesti villamosjegytõl a tábori facipõig egy képernyõn találkozhatunk, Kertész Imre Sorstalanság-passzusai és a megfelelõ gombok nyomogatása segítségével. Amint egy stilizált marhavagonon át a táborok képeihez érkezünk, szívdobogás ritmusát halljuk.
Lépteink nem a terem eredeti, betonpadlóján visznek, hanem egy kissé megemelt üveg-acél platformon - a távolság a mai és az eredeti talaj között térben kisebb, mint amekkora distancia idõben van a hatvan évvel ezelõtti események és a jelen között. Az auschwitzi kiállítás és a birkenaui tábor közötti térbeli, illetve a népirtás és a rá történõ emlékezés közötti idõbeli távolság áthidalására online webkamerák szolgálnak. Ezek egyike a birkenaui rámpa mai képét közvetíti, valós idõben, míg mellette ugyanaz a látvány tárul elénk az Auschwitz Albumból, csak éppen "rendeltetésszerû" használat közben, transzport érkeztekor. A másik kamera egy barakk mai belsejét mutatja. A harmadik pedig a felrobbantva konzervált krematóriumok környékét, szintén valós idõben, miközben a vásznon lassan, végtelen sorban magyar áldozatok nevei úsznak fölfelé - s távoznak a semmibe, akár a füst a kéményen át.
H
Rajk László szerint a legnagyobb problémát az idõ kezelése jelentette. A látványtervezõ - aki mindezt részletesen ki is fejti az ÉS e heti számában - a Narancsnak elmondta: nem volt könnyû a lengyelekkel elfogadtatni a korszerû technikát alkalmazó koncepciót, amely teljesen eltér az összes auschwitzi kiállításétól. (A nemzeti kiállítások az Oswiecim Állami Múzeum részét képezik, s a Nemzetközi Auschwitz Tanács is kijelölt egy történészt, hogy vegyen részt a szakmai munkában.) Idõvel azonban oldódott a lengyelek idegenkedése, rendkívül segítõkészek voltak, megértették, hogy a helyszínen elsõ (de a szintén megújuló francia, belga, holland, olasz bemutatóra gondolva várhatóan nem az utolsó) radikális formabontás nem ellentétes a kiállítás funkciójával, s mint a megvalósításban szerepet vállaló Varga László történész elmondta, elfogadták azt is, hogy a tárlat nem magyarokról és zsidókról beszél: "Sok szempontból különbözött a lengyelországi és a magyar zsidók sorsa. Lengyelországban lehet lengyelekrõl és zsidókról beszélni, de Magyarországon nem, nálunk a túlélõ zsidóság lenne a legjobban fölháborodva, ha így fogalmaznánk."
H
"Ahogy Ausztriában szinte minden iskolának kötelezõvé teszik, hogy elvigyék a fiatalokat a mauthauseni kiállításra, úgy lehetõséget kellene teremteni arra, hogy az auschwitzi kiállításokat minden magyar fiatal megtekinthesse. Ez mindenkinek fontos lenne, de fõleg azoknak, akik holokauszttagadók befolyása alá kerültek. Meg kellene nézniük, mert itt, a helyszínen ezek az eredeti felvételek minden könyvnél vagy filmnél hatásosabban beszélnek arról, hogy mi is történt valójában - mondja az auschwitzi kiállításon Lazarovits Ernõ erdélyi származású mauthauseni túlélõ, a mauthauseni nemzetközi bizottság fõtitkárhelyettese, miközben a szemünk elõtt foglyok rakják meg hullákkal a krematóriumot. - Hát ez valami szörnyû. Megmondom õszintén, engem még a mauthauseni kiállítás sem rázott meg annyira, mint ez, ahol a legmodernebb eszközöket használták föl."
H
Átmentetek Birkenauba? - kérdi itthon az A-19136 számmal megjelölt túlélõ. Milyen most? Akkor nem volt se fû, se fa, se bogár, se madár; nem bírták a füstöt.
Csapatokban röpködnek a madarak, mondom, és szép zöld a fû. Sokat eshetett.
Szõnyei Tamás
