A film azt szemlélteti, milyen nehéz keresztülverekednie magát a bürokrácia útvesztőin annak, aki maga kíván rendelkezni arról, mire fordítsák személyi jövedelemadója egy százalékát. (A felajánlás útját követhetjük nyomon a közös családi döntéstől a borítékot feladó fiatalember útján, az adóhivatal nyomasztó, csinovnyikokkal zsúfolt körlépcsőin keresztül a beteljesedésig, amikor egy szigorú arcú tisztviselőnő ormótlan pecsétjét jóváhagyólag ráüti a kálvinistáknak szánt küldeményre.)
Műkritika
A kampányfilmet számos kritika érte az egyházon belül: a legmulatságosabb kifogás (Bogárdi Szabó István dunamelléki püspöké) szerint az állami bürokráciát, konkrétan az adóhivatalt kritizálni, az állami hivatalokat falanszterként ábrázolni helytelen. Voltak, akik szerint a szpot végső soron a kormány elleni támadásként értékelhető, ami pedig a történelmi egyházak és a kormánypártok között fennálló szövetség miatt nem szép - főleg akkor, amikor több kormánytag is a református egyház lelkipásztorai közül kerül ki (Balog Zoltán, Orbán Viktor egyik bizalmasa, a társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár, Szászfalvi László, az egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkárság irányítója). A számos lelkész és hívő felháborodása Pásztory Ádám kommunikációs igazgató szerint nehezen lett volna elkerülhető, mert túl nagy a szakadék az idősödő, radikálisan más médiafogyasztási szokásokat, értékrendet követő hívek és a potenciális szimpatizánsok elérni kívánt, legtágabb köre között.
A magyar református egyház első embere, a zsinat lelkészi elnöke, Bölcskei Gusztáv püspök a film pártján áll, az ő "csapataként" tartják számon a Zsinati Hivatal kommunikációs szolgálatának munkatársait. Éppen ezért egyes értelmezések szerint a kisfilm kritikusai valójában Bölcskeit támadják azért, hogy a reformátusoktól idegen hierarchikus egyházmodellt épít ki a kommunikációs szakértők segítségével, továbbá hogy a gyülekezetek bevonása nélkül hoznak fontos döntéseket és költenek tekintélyes summákat a reklámkampányra. Köntös László, a Dunántúli Egyházkerület főjegyzője úgy látja, hogy "az egyik oldalon, akárhogyan is, a Zsinati Hivatal áll, míg a másikon a filmet értetlenül fogadó magyar reformátusság egy jó része". Az érintettek szerint azonban az egyházi demokrácia legmagasabb fóruma éppenséggel a zsinat - ezért is érthetetlen, hogy a bírálatok miért nem ott hangzanak el, s miért inkább informális csatornákon keresztül érkeznek.
A kampány célközönsége, mint azt a kampányfilmet védelmébe vevő Bölcskei Gusztáv lapunknak is megerősítette, nem a gyülekezetek aktív tagsága, hanem az a réteg, amely nem rendszeresen, hanem legfeljebb ünnepekkor vagy jeles családi események idején látogatja a templomokat - esetleg még olyankor sem, csupán gyermekkori emlékek, családi tradíciók kötik a kálvinistákhoz. Annak a 180 ezer embernek, akik a reformátusoknak ajánlották fel adóforintjaikat, csaknem a fele ebből a rétegből kerül ki Bölcskei szerint.
"A rendszernek még mindig vannak tartalékai, az érintettek majd fele senkinek sem ajánlja fel az 'egyházi' egy százalékát. Mi kampánnyal és arculatváltással 2004-től a felajánlott összeg 44 százalékos növekedését értük el, de az állami kiegészítés folytonosan változó mértéke miatt ez is csak bizonyos határok között mondható eredményesnek. Ráadásul az egykulcsos személyi jövedelemadózás bevezetésével a tavaly felajánlható 30 milliárdnyi összeg 17 milliárdra zsugorodott. Ez súlyos veszteség számunkra. Felvetettük időben a problémát az illetékeseknek, kérdeztük, végeztek-e számításokat arról, hogy ez milyen hatással lesz a civil szférára, illetve az egyházak támogatására. Azt mondták, még nem, majd ha eljön az ideje. Az idő pedig itt van. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem kizárólag és talán nem is elsősorban rólunk van szó: a civil szférát talán még súlyosabban érinti az elvonás, szerintem nem túlzás tragikus következményeket előrevetíteni" - mondja Bölcskei Gusztáv. A napokban indult meg hivatalos egyeztetés a civil szféráért felelős helyettes államtitkárral; ezen derül ki, elvégezték-e a számításokat a minisztériumban, és ha igen, akkor mit mutatnak az eredmények. A kampányfilm "társadalmi" célkitűzése az volt, hogy felhívja a figyelmet az egyszázalékos rendszer anomáliáira - amelyek kijavítására az egyház javaslatokat is kíván tenni. Úgy vélik, ha valaki arról rendelkezik, kinek ad az adójából, akkor az a rendelkezés a visszavonásig legyen érvényes, az ajánlattévőt pedig tájékoztassák arról, pontosan mekkora összeggel járult hozzá választott szervezete anyagi gyarapodásához. Szerintük az adminisztratív hibák lehetősége is csökkenthető így; Bölcskei gyakran elmeséli, hogy a reformátusok által fenntartott Bethesda Gyermekkórház javára tett felajánlása a rendszer átláthatatlansága miatt keveredett el valahol.
A felszín alatt
Az "adóhivatal imázsáért" aggódó hangok azonban világosan jelzik azt is, hogy a kampányfilm pusztán ürügyül szolgált. A legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó kritika a legismertebb egyházkerületből, a dunamellékiektől érkezett. Ennek volt hosszú ideig püspöke id. Hegedűs Lóránt, világi főgondnoka pedig Takaró Mihály, és az idő tájt az egyházkerület tapintatosan szólva is szoros viszonyban volt a Magyar Igazság és Élet Pártjával. Befolyásuk a 90-es évek vége felé volt a legnagyobb - amikor Csurka István szervezete is a legtöbbet hozta ki magából azzal, hogy bekerült az Országgyűlésbe. A kálvinizmus nemes, kurucos, függetlenségi hagyományainak legrosszabb torzulásait vitte tovább ekkoriban az egyházkerület: egyháztörténeti vonatkozásban a szintén dunamelléki püspökként szolgáló Ravasz László (id. Hegedűs a Kálvin téri templomban az ő segédlelkészeként szolgált pályája elején), művelődéstörténetileg pedig Ady Endre, Szabó Dezső, Németh László formátumos életművének legkevésbé szerethető elemeit - ez volt a MIÉP szellemi hátországa is. Hegedűs igehirdetői szuggesztivitása, meg a létező szocializmus éveiben tanúsított intranzigens magatartása olyan tekintélyt kölcsönzött neki, ami bőven magyarázhatja, hogy az általa reprezentált, alkalmanként keresztény- és emberellenes elképzelések kis híján az ezredforduló kálvinista fősodra lettek. A püspök 1998-tól a Magyar Út Körök tiszteletbeli elnöke volt, majd 2002-ben, két ciklus után búcsúzott a püspökségtől. (A Hegedűs-korszakról lásd: Másként nem tehetnek, Magyar Narancs, 2002. december 19.) Hegedűst a ma is hivatalban lévő Bogárdi Szabó István váltotta; azóta csak gyermeke, ifj. Hegedűs Lóránt reprezentálja és viszi a legförtelmesebb végletekig a szélsőjobboldali uszítás szellemét a református egyházban - összehasonlíthatatlanul kisebb szellemi és intézményes befolyással. Amikor 2007 márciusában David Irving ifj. Hegedűs templomának "színháztermében" vendégeskedett és dedikálta a holokauszttagadás újabb "tudományos eredményeit" összefoglaló kötetét, az egyház zsinati hivatalának lelkészi elnöksége, tehát Bölcskeiék egyházi eljárást kezdeményeztek a lelkész ellen. Ez az eljárás máig, immár négy és fél éve tart, és nem tűnik úgy, hogy közel járnánk az ítélethez. Lépten-nyomon eljárásjogi nehézségek merülnek fel, úgyhogy újra első fokon tárgyalja az egyházi bíróság az ügyet. Bölcskei szerint nem tesz jót a református kommunikációs kampány esélyeinek, hogy a média eközben Hegedűs lelkész gyöngyöspatai aktivitásáról tudósít; mint mondja, Hegedűs a valóságos egyházi súlyánál százszor nagyobb médiafelületen látszik, noha egy szociológiai felmérés szerint a legkevésbé épp a református hívek hajlamosak a tolerálhatatlan nézeteket hirdető politikai mozgalmak támogatására.
Bogárdi Szabó püspöksége alatt a Dunamellék újabb - kétségtelenül jóval moderáltabb - politikai kapcsolatokra tett szert. A főgondnok ma Tőkéczki László, a Fidesz szellemi hátországának egyik reprezentánsa, Bogárdi Szabó maga pedig Balog Zoltán közeli barátja még a Debreceni Református Gimnáziumból. A dunamellékiekkel hagyományosan rivalizáló nagy egyházkerület, a tiszántúli püspökeként szolgáló Bölcskei Gusztáv ellenzékének ily módon erősebb a politikai beágyazottsága, mint a jelenlegi, harmadszorra is - Bogárdi Szabó ellenében - újraválasztott lelkészi elnöknek. Balog és Bölcskei kapcsolata, ha nem is kifejezetten rossz, korántsem súrlódásmentes; a Nemzeti Összetartozást deklaráló törvényszöveg elfogadásakor, vagyis már a ciklus elején Bölcskei számon kérte Balogon Isten nevének hiábavaló használatát, hatalmi eszközzé degradálását. A kormányzati kommunikációt, a szimbolikus politikát és a neobarokk giccsparádét, az újabb és újabb "történelmi pillanatok" szakadatlan sorjázását, a patetikus önünneplést általában is visszafogottan szemléli a puritán tradíciókon nevelődött kálvinista egyházvezetés.
Az egyház és a kormányzó pártok közötti természetes szövetség azért sem egészen problémamentes, mert a katolikus egyház - a református lelkészek kormánybeli felülreprezentáltsága ellenére - kivételezett helyzetben van, amit a vele folytatott egyeztetések intenzitása is mutat. Egyfelől van a komolyan működő, magas pozíciójú tárgyaló feleket egymás mellé ültető Vatikáni Egyeztető Fórum, államtitkárok és a pápai nuncius állandó részvételével. A többi történelmi egyházzal folytatott tárgyalássorozat viszont inkább ad hoc jellegű: pedig "nagyon is szükség volna folyamatos egyeztetésre - mondja Bölcskei, majd hozzáteszi: - A különben szintén református miniszterelnökkel lévő 'szövetség' is fontos, de az még jobb volna, ha sikerülne úgy szeretni minket, hogy közben sűrűbben hallgassanak meg. Ahogy a határon túli magyarok támogatása is hatékonyabb lenne, ha nem csak gondosan megválogatott képviselőikkel állnának szóba."
Kormány és vitorla
A másik komoly konfliktus, amelyet a kormányzó pártokkal vállaltak a kálvinisták, az egykulcsossá tett személyi jövedelemadó ügye, ami nemcsak az egyházak és a civil szervezetek számára felajánlható összeg mértékét csökkentette, hanem az egyház által fenntartott intézmények dolgozóinak a jövedelmét is. Az év elején Szászfalvi államtitkárságával tárgyalt a négy történelmi egyház, ahol arról tájékoztatták őket, hogy az egyházi szférában dolgozók teljes bérkompenzációjára jelenleg nincs pénz. Az egyházi tárgyalók úgy vélték, hogy ily módon sérül a szektorsemlegesség és az esélyegyenlőség elve, vagyis - bármilyen furcsán is hangzik - egyházellenes diszkriminációval vádolták az aktuális kormányzatot. A tárgyalásokon is ismertetett adatok szerint a Bethesda Gyermekkórház dolgozóinak 90, a református szociális intézmények dolgozóinak 70, a oktatási szférában tevékenykedőknek 60 százaléka járt rosszabbul. A nyögvenyelősen haladó tárgyalások idején többször arról tájékoztatta a kormány a nyilvánosságot, hogy az egyházi szféra dolgozóinak bérkompenzációja lényegében garantált, noha az egyházi iskolákban és óvodákban dolgozó pedagógusoknak még most, év vége felé sem tudnak semmi biztosat mondani a fizetésükről. A szegényebbeket sújtó adóváltozások ügyében, az evangéliumi szolidaritás szellemében egyébként is meg kívánt szólalni a református egyház - de erről végül lemondott. A kommunikációs szolgálat egyik munkatársa úgy véli: "Ezt a mulasztást jogosan kérhetnék számon rajtunk." A Dunamelléken eközben Bogárdi püspök viszont méltatta a médiatörvény várható erkölcsnemesítő hatásait. (A cikk készítése során szerettük volna megszólaltatni Bogárdi Szabó Istvánt is, ő azonban külföldön tartózkodott, más pedig nem nyilatkozhatott az egyházkerületéből.)
Bölcskei óvatosabban fogalmaz, mint védencei: úgy gondolja, hogy a durva megszorítások ügyében ha elégedettségre nyilván nincs is okunk, türelmesnek kell lenni, amíg megtudjuk, hogy a válság szülte elkerülhetetlen kényszerintézkedésnek tekintsük-e azokat, vagy a kormányzó pártok társadalomszemléletéből következő döntéseknek. Bölcskei a kormányzat egyházpolitikájában koncepció helyett egyelőre inkább következetlenséget, kapkodást vél felfedezni: "Szeretnénk ennek a kormánynak hátszelet biztosítani, csak néha nem találjuk a vitorlát" - fogalmazott. Az iskoláikat átadni kívánó-kényszerülő, elszegényedett önkormányzatok meg-megújuló rohamát egyháza többnyire visszaveri, erről zsinati határozat is született; már csak azért is így tesznek, mert szakmai és anyagi tekintetben sem tudnák hosszú távon garantálni az így átvett iskolák biztonságos működését. Azt, hogy ez az út szerintük nem tűnik járhatónak, ugyancsak jelezték Szászfalvi államtitkárnak is.
A szociális felzárkóztatásért tett erőfeszítéseik közül kiemelte a történelmi egyházak és a Balog Zoltán államtitkársága közötti megállapodást a roma egyházi szakkollégiumok indításáról. Az egyház szerinte ezzel jelentős mértékben járulhat hozzá ahhoz, hogy legyen esély kitörni a mélyszegénységből. Már zajlik a szakkollégiumi hálózat kiépítése, érkeznek források ösztöndíjprogramokra, épületek felújítására. (Forrásaink arról is beszámoltak, hogy a gyöngyöspatai krízis tetőpontján Bölcskei levelet írt Pintér Sándor belügyminiszternek, amely egyszerre szolidáris a széljobbos milíciák által fenyegetett romákkal, kér intézkedést biztonságuk garantálására, ugyanakkor nem tagadja meg az együttérzését a falu bűnözéstől fenyegetett, többnyire idős lakóival sem - végül azonban ezt a levelet sem hozták nyilvánosságra.)
Az egyházi törvény szigorításában Bölcskei elvben támogatja a kormányzatot; úgy véli, hogy a 100 éves történelmi honosság önmagában is elegendő kritériuma lehetne a "történelmi egyházi" státusz megszerzésének - annál is inkább, mert nem világos, mi alapján számolható ki, melyik közösségnek mekkora a tagsága, ki számít tagnak, egyáltalán, a "tagság" hogyan igazolható. Ez az elgondolás szélesítené a történelmi egyházak körét, de az utóbbi évtizedekben komoly teret nyerő új vallási mozgalmakat Bölcskei "nem engedné be": szerinte igenis fontos szempont, milyen mértékben járult hozzá egy-egy vallási közösség a magyar kultúrához-önazonossághoz, mennyire részese történelmi hagyományainknak. Egyelőre csak apróbb kifogásai vannak a tervezett szabályozással szemben; úgy véli, nem egyház-, hanem vallásügyi törvénynek kellene hívni, hogy például a zsidók vagy a muszlimok is, akiknek vallási közösségei nem egyházak, magukénak érezhessék. Bölcskei itt is tart a kapkodástól, hiszen egyes hangok szerint már májusban tárgyalhatná az Országgyűlés a törvény tervezetét, noha az még mindig nem létezik írásban; lényegében csak most kezdődik a kodifikációs folyamat.
A film készítői "a társadalmi reformokért, a közösségi értékekért való kiállással", a megalázó bürokratikus folyamat elleni fellépéssel indokolják alkotásukat - az egyházon belül azonban olyan bírálójuk is akad, aki szerint épp ebben nem voltak elég következetesek. Református belső forrásunk szerint súlyosabb és akutabb társadalmi kérdésekre is felhívhatták volna a figyelmet a film készítői, és megmutathatták volna a kálvinisták valódi társadalmi felelősségérzetét, de az alkotók pont ez elől hátráltak meg, valamint "a valódi lelkiségi tartalom is hiányzik a filmből". "Valójában akkor, amikor a legkülönbözőbb társadalmi csoportoktól, feladatoktól vonnak meg forrásokat, sokakat a teljes kilátástalanság réme fenyeget, az egyházak, köztük a kálvinisták is, még mindig kivételes helyzetben vannak, és az a legnagyobb, óvatosan megfogalmazott bajuk a legérzékenyebbeknek és a legfelkészültebbeknek is a kormánnyal, hogy a katolikusoknak még náluk is jobb."
Pásztory Ádám interjúja a reformatus.hu oldalon ugyanakkor azt mutatja, hogy a kommunikációs igazgató pontosan érzékeli e problémát: "Az egyházat egyébként nem kell bemutatni a társadalomnak, mert ismeri és nem kíváncsi rá. Nem azt az egyházat ismeri, amit mi látunk és szolgálunk, hanem (...) úgy, mint akik mindig a pénz miatt sírnak, akik a politika körül sündörögnek, akik az igazság önjelölt birtokosai, és komor bástyáikról lövik a modern világ életjelenségeit."
Az, hogy a reformtörekvések végül tényleg nem lépik lényegesen túl az arculattervezés szintjét, éppen úgy lehetséges, mint az, hogy a modern kommunikációs eszközök egy valódi megújulás előkészítőivé, a reformátori buzgalom forrásává lesznek.
