Fotó: MTI
Magyar Narancs: E napokban is 350 ezer hektárt borít a jórészt még befagyott belvíz. Ez gyakori probléma, bár nem minden rekordcsapadék velejárója a belvíz. Ehhez képest a laikusok, sokszor maguk az érintettek még azzal sincsenek tisztában, honnan a csudából bír ennyi víz összegyűlni, miért nem issza be a föld, nyeli el, s vezeti le a csatornarendszer?
Somlyódy László: Ezen nem is csodálkozom, hiszen erre más nyelvben (angolban, németben) nincs is külön kifejezés, legfeljebb csak körülírni tudnám - a belvíz valóban afféle magyar sajátosság. A belvíz - egyszerűen fogalmazva - a lefolyástalan területeken öszszegyűlő víz. Képzeljünk egy lavórt magunk elé: nyilvánvaló, hogy ami abba belecsöpög, az onnan nem tud kijönni - ha csak el nem párolog, be nem szivárog a talajvízbe, vagy ki nem szivattyúzzuk onnan. Amennyiben ezt nem tesszük meg, és a jóisten vagy a természet sem segít, akkor óhatatlanul a nyakunkon marad. Magyarország területének igen jelentős része, mintegy 40 ezer négyzetkilométer belvíz által veszélyeztetett. Ez szerencsére nem azt jelenti, hogy ezen a területen valaha is egyszerre előfordult volna összefüggő belvíz, de olyan 400-500 ezer hektárt, azaz 4-5 ezer négyzetkilométert többször borított már el. Most is ennek közelében vagyunk. A belvíz fogalma 1862-ben jelent meg először nálunk; az első súlyos belvizes időszak az II. világháború idejére esik, aztán a 60-as évek második felében, a 70-es évek elején tért vissza a nem kívánt pangó víz. Ezt követően egy jó ideig úgy hitték, hogy a probléma megoldódott, aztán 1999-ben és 2000-ben nagyon súlyos, egymásra épülő, 400 ezer hektár körüli belvizes esemény fordult elő. Majd jött a mostani krízis.
MN: Az ön által is említett téves percepció kialakulásához hozzájárulhatott egy viszonylag hosszú, relatíve szárazabb periódus is.
SL: A 90-es évek eleje nagyon száraz volt, a 2000-es évek eleje szintúgy, közte pedig 1998- 2002 és 1996 árvizes - látható, hogy itt a szélsőségek váltogatják egymást. A szárazság a beszivárgás elősegítésével jótékony hatású a belvízképződés megakadályozására. De ez csupán a dolgok egyik oldala. Sokan úgy gondolják, hogy a belvíz afféle meteorológiai szélsőség, pedig ez alapvetően nem igaz. Az árvíz rendre a csapadék függvénye, az aszályt a szárazság és a magas hőmérséklet váltja ki - ezeket tényleg meteorológiai tényezők befolyásolják. A belvíz kialakulásához persze szintén kell a csapadék, de azért ne felejtsük, hogy az elmúlt hetven évben mintegy 30 ezer kilométernyi (!) elvezető csatornát építettek ki - ennek hossza már a második világháború idején 15 ezer kilométer volt -, ami bődületes szám. Ez a csatornahálózat - most főképpen az Alföldről beszélünk - belvízalrendszerekre bontja fel az egész Tisza-völgyet. Ennek a belvízrendszernek három szintje van. Van a táblaszint - itt kis árkokat ásnak, s ezekben vezetik el a vizet. Erre következik az üzemi, avagy közcélú szint, amelynek révén a táblákról összegyűjtött vizet továbbítják, majd az állami szint, ami a nagy műveket - szivattyúkat, zsilipeket, egyéb műtárgyakat - tartalmazza, amelyek segítségével a belvizet beemelik a nagyobb folyókba, például a Tiszába vagy a Körösökbe. És itt van a belvízprobléma lényege. Ezt a rendszert az 50-es években kezdték kiépíteni, amikor az a tévhit hódított, hogy lehet akármily hitvány a föld, valamit termeszteni kell rajta. Ennek megfelelően a fölös vizet el kell vezetni, vagy éppen öntözni kell, ha a terület kiszáradásra, aszályra hajlamos. Amíg a szocialista nagyüzemek léteztek, karban is tartották az alapszintet, a táblákon található csatornákat, árkokat. Nagyüzemi szinten működött a dolog, miként a nagy műtárgyak szintjén is. Ám mára teljesen megváltozott a mezőgazdaság struktúrája, és ezt a belvízvédelmi rendszer nem követte. A csatornák, árkok karbantartása gyakorlatilag megszűnt, hiányzik a vagyongazdálkodás és a fejlesztések, és nem történt meg a rendszer újragondolása sem. Nincsenek nagy víziók arról, hogyan is nézzen ki a mezőgazdaság a fenti természeti feltételek között, és hogyan illeszkedjen mindehhez a belvízvédelmi rendszer. Márpedig e rendszer vízszállító képessége a 80-as években még majdnem ezer köbméter volt másodpercenként - ez egy kisvizű Duna kapacitásának felel meg. Azaz óriási belvízmennyiségekre készültek fel. Jelenleg fogalmunk sincs róla, mennyi vizet képes továbbítani ugyanezen belvízcsatorna-hálózat a mostani, leromlott állapotában, de alighanem csupán ennek töredékét. Teljesen homályosak a tulajdoni és emiatt a felelősségi viszonyok: nem tudni, miért felelős a vízügyi igazgatóság, a vízitársulatok, az önkormányzatok és a privát szféra, a magánszemélyek. Mindenki a másikra vár, és a többség azt hiszi, hogy az állam kizárólagos feladata a belvíz elleni védekezés.
MN: Ezek szerint jelenleg sem adottak a belvíz elleni hatékony védekezés szabályozási, sőt törvényi keretei? Beleértve, hogy kinek mennyit kéne fizetnie a belvízvédelemért.
SL: Ez most is hiányzik, vagy zavaros. A belvízelvezetés egyfajta szolgáltatás, amit valaki nyújt, például a vízügyi igazgatóságok és a vízitársulatok, egy másik fél pedig, a gazdálkodók megvásárolják. Jelenleg senki nem tudja, mennyibe is kerül. A gazdák nem is tudják eldönteni, hogy igénybe vegyék-e ezt a szolgáltatást, vagy fizetés helyett inkább elköltözzenek más, belvízmentes vidékre. Ráadásul belvizes területeken termeszthetnének olyan növényeket, amelyek jól bírják a vizet - aszályos vidéken pedig szárazságtűrő terményre válthatnának. Azaz megváltoztathatnák a mezőgazdaság "termékszerkezetét", ha tisztában volnának a közgazdasági feltételekkel.
MN: Ahogy látom, nem alkalmazkodnak: évről évre ugyanazt vetik a vizes szántóra, leginkább gabonaféléket, ami azután rendre kirohad.
SL: Pontosan! Vannak olyan területek, amiket a termelésből ki kellene vonni, és vizes élőhelyként parlagon hagyni. De egyelőre még hiányzik az a közösségi akarat, közös gondolkodás és összefogás, meg az intézményi támogatás is, ami az ilyen döntések meghozatalához kellene. Tökéletesen megszűnt a szaktanácsadás is, amely elősegíthetné az efféle gondolkodást.
MN: Bizonyos, például a bioenergia-termelésben fontos növények vetésterületének növeléséhez uniós ösztönzők is hozzájárultak: emiatt jócskán szántottak fel erre a célra alkalmatlan, vizes területeket, nedves kaszálókat, lápréteket, ahová hamarosan visszatért a víz.
SL: Természetesen sok itt az ellentmondás, és nehezen is tudnám megfejteni, hirtelen hogyan is kellene kezelni ezt a kérdést. Ha kicsit "állítunk a képen", akkor kiderül, hogy a belvízhelyzet összefügg az öntözéssel. De a belvíz problémája, ha nem is azonos gyökerű vele, de összefügg az árvízi helyzettel is. A mostani az egyik legveszélyesebb szituáció, hiszen a folyók, főleg a Tisza és mellékfolyói vízállása tartósan magas, és nem lehet átemelni beléjük a belvizet. Ha ez még nagy mennyiségű hóval, fagyott, a vizet át nem eresztő talajjal párosul, majd mindezt gyors olvadás, nagy mennyiségű esővel kísért felmelegedés kíséri, akkor a legrosszabb belvízhelyzet bekövetkeztével számolhatunk. Íróasztal mellől egyszerűnek tűnik, de a hatékony bel- és árvíz elleni védekezésnek a kulcsa az, ha ezeket össze tudnánk kapcsolni a területfejlesztéssel, a területhasználattal, a mezőgazdaság alakításával, a vidékfejlesztéssel. Ez persze nagymértékben függ az EU mezőgazdasági politikájától is. Ehhez képest azt látjuk, hogy itthon nincs a témának felelőse, politikai szinten sem, hiányoznak a koncepciók, tervezési módszerek, amelyek lehetővé tennék, hogy e kérdéseket együttesen kezeljük. Az érintett emberek bevonása nélkül ezt nem lehet megoldani - márpedig a társadalommal való párbeszéd rendre elmarad ebben a kérdésben, s így a vidéken lakók sem tudhatják meg, mik a lehetőségeik, mit támogatna az állam.
MN: Ahogy ön is elmondta korábban, vannak olyan területek, amelyeket nem is érdemes mentesíteni, hiszen mindig is vízjárta vidékek voltak.
SL: Hagyni kellett volna, hogy azok is maradjanak.
MN: De rosszabb esetben még le is települtek e vizes területekre, általában szegény sorsú emberek, akik olyan házakat építettek, mondjuk vályogból, melyek a szárazabb klímaperiódusban megfeleltek ugyan, de most sorra dőlnek össze.
SL: A 70-es, 80-as években még 400 ezer hektárt öntöztünk - ma már csak százezret. Ha ma visszamehetnénk 400 ezer hektárra, akkor aligha az Alföldön, inkább a Dunántúlon növelnénk az öntözött területek arányát, és szigorúan büntetnénk az értékes, felszín alatti vizekből történő illegális öntözést.
MN: Azt említette, hogy az 1860-as évektől ismerünk belvízrekordokat: ez, gondolom, összefügg az akkori folyószabályozással.
SL: Hogyne! Magyarország egy nagy lavór, területének 80 százaléka 200 méternél kisebb tengerszint feletti magasságon van. Ez a nagyobb lavór sok kisebb lavórra oszlik - ám ezt alaposan torzította az eredeti Vásárhelyi-féle szabályozási terv megvalósulása. Árvédelmi töltéseket emeltek, ezáltal a mentett területen lényegesen nagyobb lavórokat hoztak létre, melyekből az odajutó víz már nem tud eltávozni. A Tisza szabályozása, a töltések felhúzása, azok fokozatos emelése növeli a belvízveszélyt. Ezekről a töltésekkel körülvett területekről a belvizet már csak szivattyúzással lehet kiemelni - ha a párolgás vagy a talajba szivárgás nem segítene. Tavaly országos átlagban 1000 milliméter feletti eső esett, noha egyébként 600 mm, a Tisza-völgyében 500 mm szokott lehullani.
MN: Előfordul, hogy már nem is csupán a lehulló csapadék okozza a gondot, hanem a nyomás alatt lévő talajvíz tör fel. Az emberek azt veszik észre, hogy alulról vizesedik a pince, miközben felülről nem ázott be.
SL: Külön sajátossága az idei belvíznek, hogy a most elöntött 350 ezer hektár fele lakott település vagy annak közvetlen környezete - ilyen korábban nem volt, a belvíz eddig többnyire szántóföldeket öntött el. Ráadásul a belvizes területek listájára felkerültek olyan dunántúli régiók is, melyek eddig nem számítottak annak. Ez annak is a következménye, hogy az emberek rossz helyre építkeznek - persze a csapadék területi eloszlásának változása is szerepet játszhatott. Régebben valahogy tudták, hogy templomot mindig dombtetőre építünk, s a köré érdemes felhúzni a falut. Most új települések születnek - völgyekben, ahol a vízvédelmet nem is tervezik meg. A legtöbb újonnan felhúzott épületnél egyszerűen nincs megoldva a vízelvezetés és a gazdálkodás a csapadékvízzel. Az árkokat nem tartják karban, nem pucolják ki - a következmény az, hogy a csapadékvizet nem tudják elvezetni. Ha ez még párosul a talajvíz feltörésével is, akkor bekövetkezik az a helyzet, amit estéről estére láthatunk a televíziókban.
MN: Személyes élményem, hogy Budapest-Pécs vasútvonal egy jelentős része, mely amúgy is vizenyős területen, a Kapos öntésterületén húzódik, már majd egy éve vízben áll, két oldalról újonnan keletkezett, óriási kiterjedésű tavak szegélyezik. Nyilván nem véletlen, hogy e vasútvonal XIX. századi építésekor, a pálya kijelölése során éppen e gazdasági szempontból értéktelen, vízjárta, sok helyütt lápos vidéket engedték át a környékbeli latifundiumok urai.
SL: A tanulság az, hogy manapság is illeszkedni kellene a természethez és a földhöz, hiszen teljesen értelmetlen ilyen területeken mezőgazdasági művelést folytatni.
MN: Csakhogy most már megtörtént a baj, 350 ezer hektár áll a vízben, ennek fele emberi lakókörnyezet - ennyi embert hirtelen nyilvánvalóan lehetetlen evakuálni, a gyors vízmentesítés, mint ön is mondta, szinte kilátástalan. Olyan akut problémák jelentkeznek, melyekre azonnali válaszok kellenének, márpedig ilyenek nemigen léteznek.
SL: Annyit gyorsan megtehetnének a települések vezetői, hogy egy szakértőt, vagy legalábbis egy tapasztalt, idős helybélit vegyenek maguk mellé, és vele együtt gondolják végig, hogy milyen védművet, árkot, csatornát milyen sorrendben tisztítsanak ki, hogy a víz megfelelő ütemben vonulhasson le. Hosszabb távon pedig sok kedvezőtlen, mély fekvésű település környezetében kisebb tározókat kellene létrehozni ahhoz, hogy azok felfoghassák a belvizet. Erről sajnos megint csak nem gondolkodik senki, nem lehet tudni, hogy a települések vagy a vízitársulatok dolga volna-e a tározók építése, s hogy ki adná bele a pénzt. Érdemes megnézni Ausztriát: a szomszédos Burgenlandban is vannak belvízi szempontból kedvezőtlen fekvésű települések, ám ott állandóan pucolják az árkokat, nem kell kérni őket, nem kell szólni: az emberek maguktól csinálják. Mi még nem tartunk itt.
MN: Nem csupán belvíz, de árvíz is fenyegethet a közeljövőben, márpedig a magyar árvízellenes stratégia, amint ez korábbi nyilatkozataiból, cikkeiből is kitűnik, hosszú időn át abban állt, hogy a beérkező, sokszor szennyezett vizet minél gyorsabban a határainkon kívülre tereljük. Nem túl nagy pazarlás ez mostanság, amikor mind nagyobb értéket tulajdonítanak az édesvíznek? S vajon javulhat-e a helyzet, ha sorra üzembe helyezik a Tisza mellé tervezett tározókat, melyek közül egyelőre kettő épült meg?
SL: Akadt már néhány legendás név a magyar vizesszakmában, az egyikük Kvassay Jenő, akit a róla elnevezett zsilipről ismerhet az utókor. Vagy harminc éven át vezette az ágazatot: nemcsak jó szakember volt, de jó politikus is, aki nagyon sok mindent el tudott érni a parlamentben - az első világháború előtt, alatt, egészen a húszas évekig. Kvassay már akkoriban azt szerette mondani: "Utódaink útja és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek: mi a folyók szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják eltorlaszolni és az országban visszatartani." Szerintem Kvassaynak az öntözéstől függetlenül is teljesen igaza volt, s az árvízi stratégiának a vízvisszatartáson kellene alapulnia. A most érvényes Vásárhelyi-terv valami ilyesmit is céloz: arra hivatkozik, hogy a legnagyobb árvízszintek folyamatosan emelkednek, vannak olyan helyek, ahol az utóbbi száz évben 2-3 méterrel magasabban tetőznek a folyók, mint annak előtte. Ennek az okát pontosan nem ismerjük. Annyi biztos, hogy a vízben lebegő anyag, a hordalék lerakódása folyamatosan feltölti a hullámtereket - ez a feltöltődés bizonyos mérések szerint elérheti az 1-1,5 métert. Márpedig ez a gátak közé fogott folyón növeli az árvízi magasságot is. A másik ok hipotetikusan a területfejlesztés változásaiban, az erdőirtásban, a települések burjánzásában, az út és autópálya-hálózat sűrűsödésében rejlik. Ehhez jöhet hozzá egy esetleges harmadik tényező, az éghajlatváltozás. Hiába emeljük a töltések koronaszintjét, az árvizek mind magasabban tetőznek. Éppen ezért született a szelepként működő oldaltározók terve, amelyekbe egy bizonyos vízszint felett kiereszthető a fölösleg. Ezen tározók kiosztása és Balatonnyi befogadói kapacitása olyan volna, hogy egy méterrel csökkenthetné a legnagyobb vízszinteket. Ez egy szép gondolat, de igen költséges projekt. A parlament ugyan rábólintott, de az alultervezett büdzséből pusztán két tározóra futotta eddig, és a program további sorsa teljesen bizonytalan. Ráadásul ezek az építmények igen különös és nem túl szép látványt nyújtanak, miközben használatba csak ritkán, tíz-húsz évente egyszer kerülnek. Másfajta elképzelések szerint a Tisza mentén minimum Balatonnyi méretű mélyártér található, s ezeket is fel kellene használni árvízi védekezésre - a mesterséges tározók mellett -, s többé-kevésbé természetes körülmények között kiengedni az eddig mentett, de alapvetően ártéri területekre. Erre az ellenzők azt mondják, hogy mindez szép idea, de sok esetben már a belvíz elönti ezeket az ártereket, s nem marad hely a folyó fölöslegének. Itt a vizesszakma vitatkozik saját magával - igazából egy ilyen kérdést eldönteni csak íróasztal mellett nem nagyon lehet, éppen ezért ki kellene próbálni élőben, a valóságban is. Csakhogy ehhez éppúgy hiányzik a pénz, mint a döntéshozói akarat.
MN: Az érintetteket, a környéken lakókat is meg kellene győzni a tervek hasznáról és szépségéről, hogy belemenjenek e kísérletbe.
SL: A Vásárhelyi-terv kapcsán számos lakossági fórumot tartottak, és ott úgy próbálták meggyőzni a környékbelieket, hogy fejlesztéseket ígértek. A települési polgármesterek elsősorban szennyvíztisztítót, tiszta ivóvizet kértek, az árvízvédelem kevésbé foglalkoztatta őket. Márpedig az árvíz, a belvíz és az aszály elleni komplex védekezés azért is fontos lenne, mivel jelenleg hihetetlen, alig felmérhető pazarlás folyik e területen. Saját számításaim szerint évente átlagosan - ez persze nem egyenletesen oszlik meg évenként - 25 milliárdot költünk árvízi védekezésre, kármentésre és újjáépítésre, de évente átlagosan ennyibe vannak az aszálykárok is. Ehhez képest a belvízelhárítás évi 5-10 milliárdja szinte potomság. Ha egyszer végre elhatároznánk magunkat, és rászánnánk az ügyre tíz évet, rendbe tehetnénk az árvíz, a belvíz elleni védekezés és az aszálykár-elhárítás rendszerét. Hosszú távon így már lényegesen olcsóbban úszhatnánk meg a védekezést, oly módon, hogy a föld, a természet és a mezőgazdaság is nyertese lenne a megoldásnak.
