A Narancs Antall József egykori minisztereit és a néhai kormányfő politikai ellenfeleit arról kérdezte, hogy tíz évvel Antall halála után miben látják a sokat emlegetett "antalli örökség" lényegét.Tíz éve, 1993. december 12-én hunyt el Antall József, a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök. Vajon létezik-e, és mit jelent pontosan az oly sokszor emlegetett "antalli örökség"?
n 1989-es szereplését a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon és kormányfői ténykedését merőben másként szokták értékelni. Míg utóbbi megítélése ma is erősen vitatott, addig a - többek között általa meg- (az ő felfogása szerint: újjá-) alkotott - parlamentáris rendszer hívei aligha vitatják: a kerekasztalnál "kialkudott forradalom", az első szabad választás (az 1989-es lengyelországi voksolással szemben) tisztán demokratikus körülményei, majd a szabadon választott kormány működőképességének a biztosítása az MDF-SZDSZ-megállapodással elképzelhetetlen lett volna nélküle.
Antall József értelmezésében az egypártrendszer a magyar alkotmányosság 1848 óta tartó folyamatosságát szakította meg. A létező szocializmus időszakában - jelleméből és neveltetéséből adódóan - nem tudott és nem akart politizálni. (Az alkotmányjogi folytonosság önéletrajzi vonatkozásával részletesen foglalkozik a néhai kormányfő első életrajzának szerzője, Révész Sándor. Antall József távolról, Sík Kiadó, 1995.) Nem véletlen, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon Antall, aki az egyeztetések megkezdésekor, 1989 kora nyarán jelenik meg a közélet első vonalában, nemcsak az MSZMP, de az MDF "alapító atyáinak" értetlensége ellenére is keresztülviszi az 1848-as és 1946-os hagyományokon alapuló magyar alkotmányos berendezkedés helyreállításának koncepcióját. A Nemzeti Kerekasztal jelentőségét át nem látó MDF-elnökség ülésén "világossá teszi, hogy az MDF elképzelése az alkotmányozó nemzetgyűlésről nem több végiggondolatlan és kivitelezhetetlen ötletnél. Miféle szabályok szerint választaná meg a nép ennek tagjait? A valódi népszuverenitás megnyilvánulásának előföltétele egy új, a többpárti demokrácia viszonyaira szabott választójogi törvény. [Ezt] természetesen a hivatalban lévő parlamentnek kell szentesítenie. A mai parlament korántsem legitim. Éppen ezért, a hiányzó legitimitás okán kell visszatérni az 1848-as III. és a rá épülő 1946-os I. törvénycikk képezte közjogi alaphoz. Nem illegitim erők konstruálta új alkotmányos rend jön létre a nép megkérdezése nélkül, hanem a diktatórikus erőszak által megsemmisített egykori legitim közjogi alap visszaállítása történik meg." (Debreczeni József: A miniszterelnök, Osiris, 1998. 54.)
Minták
Látszólag ellentmond a fentieknek, hogy a rendszerváltás első miniszterelnöke - miközben közjogi értelemben a magyar történelmi tradíció folytonosságát hirdette - politikai eszményképeit a második világháború utáni nyugat-európai államférfiak közül választotta: "16 éves koromtól kezdve úgy néztem a politikát, hogy nekem lehetett éppúgy az Adenauer-korszak, Churchill vagy Mendes-France, én mindig naprakész voltam" - fogalmazott egy, a Századvég Politikai Iskolán tartott előadásában. A második világháború utáni Nyugat-Európáról szerzett ismeretei sosem ingatták meg a hazai közjogi-politikai hagyomány folytonosságába vetett hitét, hiszen nyugati példaképei éppúgy saját társadalmuk organikus, megszakítások nélküli fejlődését tartották fontosnak, mint ő maga. (Erre hívta fel a figyelmet Tölgyessy Péter a nekrológjában, lásd: Tette, mit tehetett, Népszabadság, 1993. december 18.).
Antall kontinuitáselmélete oka lehetett kormányfőként elszenvedett gyors népszerűségvesztésének, de nem azért, mert valamiféle premodern, ásatag, rendies, úrhatnám berendezkedést, "a vezetésre termettek uralmát" (Lengyel László) kívánta volna az országra erőltetni. Egyszerűen arról volt szó, hogy a "történelmi folytonosság" negyvenéves megszakítása új történelmi folytonosságot produkált, nemcsak új (könnyen levetkőzhető) közjogi berendezkedéssel, de új, Antall előtt valóban ismeretlen társadalommal is. Merő spekulációnak tűnik viszont az az állítás, mely szerint az általa tételezett társadalom korszerűtlenebb lett volna a valóságos 1990-esnél: a részben az Antall megkonstruálta közjogi berendezkedés vagy éppen a gazdasági rendszerváltás kormányzása idején létrejött keretei ennek ellenkezőjére engednek következtetni. A kialakított struktúra inkább a második világháború utáni nyugat-európai politikai rendszereket, mint a korabeli sajtóban előszeretettel emlegetett 1945 előtti magyarországi berendezkedést idézi.
A második világháború utáni nyugat-európai politikában szerzett helyismerete és az amerikai demokrácia iránti lelkesedése szerencsésen esett egybe a rendszerváltást követő közép-európai geopolitikai realitásokkal: közismerten jó kapcsolata Kohl német kancellárral, 1990. októberi washingtoni szívélyes fogadtatása annak jele volt, hogy az 1990-től egyértelműen euroatlantista orientációjú kormány által képviselt Magyarország (az esetleges külpolitikai baklövések, így a felejthetetlen Kalasnyikov-affér dacára) megtartotta elsőségét az európai integráció és a NATO-tagság után akkoriban hiába ácsingózó közép-európai demokráciák között. Az ország 1990-től követett külpolitikai orientációjával - egészen Orbán Viktor 2002-es EU-szkeptikus maszatolásáig - valamennyi komolyan vehető hazai politikai erő egyetértett.
Antall és a gazdaság
Az új köztársaság közjogi berendezkedésének kialakításában játszott szerepénél lényegesen vitatottabb Antall József kormányának gazdasági "öröksége". Kétségkívül az első szabadon választott Országgyűlés fogadta el a piacgazdaság jogi kereteit szabályozó törvényeket (pénzintézeti törvény, számviteli törvény, csődtörvény). Ellentmondásosan és többszöri nekifutásra bár, de lezajlott a bank-, hitel- és adóskonszolidáció; ugyanakkor a kormánynak nem sikerült kordában tartania az átmeneti, 1991-92-es stabilizálódás után 1993-ban ismét romlásnak indult makrogazdasági folyamatokat: felborult (és 1995-ig úgy is maradt) az államháztartás és a folyó fizetési mérleg egyensúlya, 1990 és 1993 között a nyilvántartott munkanélküliek száma hatszázezer fővel nőtt. (Lásd Hetényi István: Államháztartási folyamatok a kilencvenes évek elején, Közgazdasági Szemle, 1994/5.), miközben - az 1992-es átmeneti csökkenés után - 1993-94-ben az inflációt sem sikerült féken tartani. Az Antall-kormány a hivatalba lépésekor "két szűk esztendőt" ígért az országnak, ami után a gazdaság kiegyensúlyozott növekedési pályára állhat, ám 1992-ig alábecsülte a nemzetgazdaságra ható negatív külső tényezőket. 1991-ben például a KGST összeomlása miatt 25-30 százalékos exportcsökkenéssel számolt, miközben a kivitel az előző évi felére esett vissza.
Antall Józsefet nem érdekelték különösebben a gazdasági kérdések, így a piacgazdasági átalakulás terén kormányzása egész időszakában igyekezett minél több, különböző gazdaságfilozófiát valló kormánytag véleményére támaszkodni. Ebből adódott Rabár Ferenc pénzügyminiszter, Matolcsy György miniszterelnöki hivatali politikai államtitkár, Kádár Béla külgazdasági miniszter és Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter 1990-es konfliktussorozata. A Matolcsyval kialakult konfliktusai miatt fél év múltán távozó Rabár Ferenc 1999-ben így értékelte Antall viszonyát a gazdasághoz: "Valóban nem érdekelte (...), a kormány működésével kapcsolatban is egy kicsit doktrinerek voltak az elvei: túl nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogyan zajlik le egy kormányülés, mikor kell meghallgatnunk az előterjesztéseket, és hogyan kell aztán szavaznunk. (...) Talán nem mert gazdasági kérdésekben egyértelműen, csak a rációra hivatkozva állást foglalni." (Rádai Eszter: Pénzügyminiszterek reggelire, Helikon/Beszélő, 2001.) Rabár lemondása után távozott "növekedéspárti" ellenlábasa, Matolcsy György is, ezzel Antall vélhetőleg ki akarta iktatni kormánya működéséből az előző hónapok ellentéteit - kevés sikerrel: az új pénzügyminiszter, Kupa Mihály által képviselt, egyensúlyőrzésre törekvő gazdaságpolitikát ezúttal a Szabó Tamás pénzügyi államtitkár (később privatizációs miniszter) nevével fémjelzett "növekedéspárti" irányvonal ellensúlyozta, ráadásul a Pénzügyminisztérium és a külgazdaságért felelős tárca közötti kötélhúzás a ciklus végéig folytatódott. A kormány 1993 elejére elfogyasztotta második pénzügyminiszterét is, amit Kupa érdeklődésünkre a következőkkel magyarázott: "Túl voltunk a piacgazdasági átmenet egyik legfájdalmasabb szakaszán, a működésképtelen vállalatok jelentős része lehúzta a rolót. Következhetett volna az államháztartási reform. Lámfalussy Sándor (közgazdász-akadémikus, 1998 után Orbán Viktor gazdasági tanácsadó testületének elnöke - G. G.) 1992-ben elkészítette erre vonatkozó javaslatát, megkezdődött az alkudozás a valutaalappal, de végül az egészből nem lett semmi. Ennek lélektani okai voltak: az MDF belefásult a választók elégedetlenségébe, vezetői fellélegeztek az 1991-92-es, viszonylag kedvező folyamatok láttán, így 1993 elejétől 1995 márciusáig sem az MDF-, sem az MSZP-kormány nem tett semmit az egyensúlyromlás megakadályozásáért. Emiatt a két elvesztegetett év miatt volt szükség végül Bokros szigorításaira."
Bod Péter Ákos, az Antall-kormány ipari minisztere, 1991-től a Magyar Nemzeti Bank elnöke érdeklődésünkre kifejtette: nem ért egyet azokkal, akik szerint "a növekedés beindítását, illetve a hazai vállalkozók helyzetbe hozását egyfajta pozitív diszkriminációval segítő" gazdaságpolitika megalapozatlan, ezért egyensúlyromlással járó növekedést eredményezett volna. "Más kérdés, hogy a Bokros-csomag később leforrázta a helyzetbe került vállalkozókat" - véli Bod Péter Ákos, aki szerint az Antall-kormány gazdaságélénkítő politikája alkalmas lett volna a hazai piaci szereplők versenyhátrányainak kiküszöbölésére. "Az ekkor útjára indult vállalkozói réteg jelentős része ma is jelen van a gazdaságban, még akkor is, ha ebből az akkori kormánypártok nemigen profitáltak."
A radikális jobboldalon egy másik értelmezés szerinti gazdasági rendszerváltás elmaradása miatt szokás bírálni az Antall-kormányt. A MIÉP, illetve a Fidesz jobbszélén elhelyezkedő értelmiségiek az egykori állampárt nómenklatúrájának ismételt helyzetbe hozását s néha az öröklött külső államadósság elengedésére állítólag megadatott lehetőség elszalasztását vetik a rendszerváltó kormány szemére. Az Antall-kormány ténykedését annak idején jobbról bíráló kisgazdapárt egykori elnöke, Torgyán József részben osztotta ezeket a véleményeket. Torgyán máig nem bocsátotta meg a néhai miniszterelnöknek a reprivatizáció elmaradását, és a Németh-kormány idején megkezdődött "spontán privatizáció" (Torgyán szavaival: "spontán nemzetrablás") szentesítését, illetve szervezett keretek közötti folytatását. "Annak ellenére nem került sor a földtulajdon-reprivatizációra, hogy ebben írásbeli megállapodás kötötte Antall Józsefet" - mondta lapunknak. Torgyán szerint abban is történelmi felelősség terheli Antallt, hogy "nem kamatoztatta a Kohl kancellárhoz fűződő kapcsolatait az államadósság-elengedés, illetve a soron kívüli EU-tagság megszerezhetősége érdekében".
Az adósságelengedés ügyében Kupa Mihály óvatosságra int: "Akik ezért kárhoztatják Antallt, elfelejtik, hogy Magyarország fő hitelezői nem a németek voltak, hanem az óvatosságukról és gyanakvásukról ismert japánok. Előttük nem lehet ilyesmiről beszélni, pláne, ha úgy gondoljuk, szükségünk van a befektetéseikre, például a Suzuki-üzemre. Attól, hogy eljátsszuk a megbízhatatlan adós szerepét, ők még nem engednek el nekünk semmit, viszont bottal üthetjük befektetőik nyomát is."
Borotvaélen
A kormány gazdaságpolitikai mozgásterét (is) beszűkítette, hogy az MDF, melynek "alapító atyái" a párthoz csak a lakitelki sátorverések után csatlakozott Antallt végig jövevénynek tekintették, egyre komolyabb válságba került: Csurka István elhíresült 1992. augusztusi "dolgozatában" a legnagyobb kormánypárt alelnökeként követelt kemény fellépést a szerinte zsidó kézen lévő bankrendszer vezetői és a Magyarországot állítólag 1945 óta kormányzó vezetőréteg ("Kádár-Aczél-féle nómenklatúra") szövetségéből összeállt "baloldali blokkal" szemben. 1992 őszén a populista jobboldal támadásba lendült az MDF-en belül, jogot formálva többek között a kormány gazdaságpolitikájának aktív befolyásolására is. Csurka zsarolási képességét növelte, hogy a kormánypártok képviselőinek létszáma 1990 óta drasztikusan csökkent az MDF-frakció zsugorodása és az 1992 elején a koalícióból kilépett kisgazdapárt belharcai miatt.
A Csurka képviselte irányvonal az "eredeti", "lakitelki" MDF mítoszával (és az azt megjelenítő Lezsák Sándor hallgatólagos támogatásával) a háta mögött, a Fórum belső nyilvánosságának monopóliuma (azaz a Magyar Fórum) birtokában, a párt népszerűtlensége miatt frusztrált "borzalmas tagság" (Szabó Iván kifejezése 1994-ből) jelentős részének támogatását élvezve tett kísérletet az MDF politikai irányvonalának megváltoztatására. Esetenként eredményt is ki tudtak csikarni: például az 1993-as költségvetés és a hozzá kapcsolódó gazdasági jogszabályok elutasításával fenyegetőztek, ha a kormány nem leckézteti meg a köztévé és -rádió renitensnek tekintett vezetőit. Antallnak 1993 januárjában az MDF soros országos gyűlésén sikerült megállítania Csurkát, akit - a vele szemben fellépő nemzeti liberálisokkal együtt - májusban, az ukrán-magyar alapszerződés körül kirobbant vita után kizártak az MDF-ből. Csurka végül nem vitt magával a kormánybuktatáshoz szükséges számú képviselőt a későbbi MIÉP-frakcióba, ám az MDF eróziója miatt a koalíciónak 1993 nyarától mindössze kétfős többsége volt az Országgyűlésben.
Máig megoszlanak a vélemények arról, hogy mi volt az MDF Antall- és Csurka-féle szárnyának a viszonya szakításukig. Antall egykori ellenfelei közül Demszky Gábor ma is úgy látja: noha az egykori miniszterelnök gondolkodását "a bolsevista államszocializmus és a rasszista szélsőjobboldal - bár kissé óvatos - elutasítása" jellemezte, kormányzása első időszakában legalábbis hajlott "a szélsőjobboldalnak a jobbközép konzervatív erő pretoriánus gárdájaként történő felhasználására". Másképp vélekedik Ungár Klára 1993-ig fideszes, ma SZDSZ-es politikus, aki szerint "Antall nem akarta semmire használni Csurkát, csak `93-ig nem lehetett biztos benne, hogy kormányválság nélkül a partvonalon kívülre tudja tenni". Stumpf István, az Orbán-kormány egykori minisztere szerint "a mérsékelt magyar jobboldal időről időre szembesül a radikalizmus integrálásának vagy kiszorításának problémájával, ráadásul a kilencvenes évek elején kiderült, hogy az évtizedek óta húzódó ügyeket, így a magyar értelmiség régi konfliktusait továbbra sem lehet elfojtani, így Antall egyensúlyozni kényszerült pártja nemzeti liberálisai és nemzeti radikálisai között".
Egy biztos: a közkeletű eufemizmussal nemzeti radikalizmusnak nevezett ideológia előbb tette be a lábát az MDF-be, mint Antall József, és utóbbi hiába hitte, hogy európai konzervatív pártot faraghat a harmadik utas, kezdetben még a párttá alakulástól is irtózó (merthogy az egész társadalom [!] képviseletére igényt tartó) mozgalom egészéből. Tény viszont, hogy az első adandó alkalommal, amikor ezt a kormánytöbbség megtartásának minimális esélyével tehette, Antall eltávolította a néptribunt az MDF-ből, és Csurka csak 2001-2002-ben kezdhetett ismét abban reménykedni, hogy kormányközelbe jut. (Ha emlékszünk még a Fidesz és a MIÉP kétharmados többségéről és az ennek nyomán az országra köszöntő nemulassról szőtt vezéri álmokra. Mindenesetre jellemző, hogy 1998 és 2002 között a kormányhoz lojális ellenzéki pártként a MIÉP nagyobb lehetőségekkel rendelkezett bizonyos területeken, így az általuk a nemzet élethalálharcának fő színtereként számba vett médiafronton, mint abban az időben, amikor Csurka az MDF alelnöke volt.)
1992 és 2002 között Magyarországon nem kellett a szélsőjobboldal kormányzati jelenlétével számolni, és ez döntően az MDF-et Csurkának át nem engedő Antall József érdeme. Ha csupán ezt a tízéves előnyt hagyta volna az országra, azt sem kevesellhetnénk.
Gavra Gábor
Mádl Ferenc köztársasági elnök, 1990 után az Antall-kormány privatizációért felelős tárca nélküli minisztere, 1993-94-ben művelődési és közoktatási miniszter: "A kilencvenes évek első évei minden nehézséggel és gonddal együtt történeti léptékben is új Magyarországot hoztak létre. Újra valós tartalommal teltek meg olyan fontos szavak, mint szuverenitás, szabadság, demokrácia. Létrejöttek a jogállamiság intézményei, átalakult a jogrendszer, megindult a szociális piacgazdaság kiépítése, megnyíltak a kultúra, az oktatás és a tudomány szabadságának új lehetőségei. E történeti átalakulásban az ország társadalmi és politikai erői között természetesen kiemelkedő szerepe volt az első szabadon választott kormánynak és első emberének, Antall Józsefnek. A közvélemény zárkózott, puritán embernek ismerte, amit sokan félreértettek és gőgnek gondoltak. A környezetében dolgozók ezt nem is értették, én sem, hiszen számunkra világos volt, hogy egy nagy műveltségű, közvetlen, mindenkihez végtelenül kedves, figyelmes és barátságos emberről van szó. Az általa képviselt politikát is hasonlóan értették vagy magyarázták félre: nemzeti-liberális gondolkodása, nemzeti elkötelezettsége, keresztény-európai értékrendje és az atlanti gondolat, a demokrácia, a jogállamiság, a szociális piacgazdaság, az ország szuverenitásának helyreállítása, az európai örökség egyértelmű vállalása - mindez együtt volt az ő politikai hitvallása. Ezt ma már csak kevesen vonják kétségbe. Megfogalmazásának egyszerűségével is egyértelműen kifejezi államférfiúi hitvallását, és üzenet is lehetne a mának az a mondat, amit sokszor hallottam tőle: >>Mi szolgálatot teljesítünk, aki ragyogóan akar élni, annak a legjobb lesz, ha veszi a kalapját és elmegy.
Bod Péter Ákos, 1990-91-ben az Antall-kormány ipari és kereskedelmi minisztere, 1991-94 között az MNB elnöke: "Az Antall József által képviselt értékek közül az egyik legfontosabb a jogszerűségbe vetett bizalom és az ügyek jogszerű keretek közé helyezése. A jogszabályokat nem megkerülte, hanem betartotta, a jogszerűtlenségeket nem megmagyarázni akarta, hanem elkerülni. Belső meggyőződésből fakadó hittel tekintett a magántulajdon és az egyéni felelősség kérdésére. A gyakran hangoztatott kritikákkal szemben nem volt érzéketlen a gazdaság ügyei iránt, de a politikai kérdések közül a külügyek érdekelték leginkább. A rendszerváltás utáni kelet-közép-európai politikai elit időnkénti provincializmusával szemben kezdettől partnere volt a nyugati politikusoknak, hangsúlyozott atlantizmusa harmonizált a nyugati jobboldal álláspontjával, elfogadottá tette őt nemcsak Kohl kancellár, de Bush elnök szemében is."
Kupa Mihály, 1990-93-ig az Antall-kormány pénzügyminisztere, 1991-94 és 1998-2002 között országgyűlési képviselő, a Centrum Párt elnöke: "Közhely, de valóban államférfi volt, és nem politikus. Kitűzött céljait is ennek megfelelően választotta ki, és hosszú távon mindegyiket elérte az ország: a demokratikus intézmények, a piacgazdaság, a NATO-tagság és az európai integráció révén a sokat emlegetett örökség létezik. Érdekesebb kérdés, hogy ki tekinthető Antall József szellemi örökségének, hiszen ő a kereszténydemokrata és nemzeti liberális pillérekkel erősített középutas konzervativizmus híve volt, nem használta mondatvégi írásjel helyett sem a >>jobboldali>nemzeti oldalSzabó Iván, az Antall-kormány ipari és kereskedelmi minisztere (1991-1993), utóbb pénzügyminisztere (1993-1994), az MDF ügyvezető elnöke és országgyűlési frakcióvezetője (1994-1996), majd az MDNP elnöke (1996-1998): "A demokrácia tisztelete Antallnál mindig megelőzte a hatalmi törekvéseket. A médiaháborúban akadt olyan kormánytag, aki Göncz Árpád majd` egy hónapos külföldi útja alatt megkísérelte rábeszélni, hogy az államfőt az alkotmány szerint akadályoztatása esetén helyettesítő házelnökkel mentesse föl a televízió és a rádió elnökeit, de ő felháborodottan utasította el az ehhez hasonló kísérleteket."
Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere: "Létezik antalli örökség - de nem abban a túlmitizált értelemben, ahogy manapság a bal- és a jobboldalon egyaránt használják. Ez egy Janus-arcú örökség, pozitív és negatív vonásokkal egyaránt. Pozitív vonása a parlamentáris polgári demokrácia alapértékeinek tisztelete, a bolsevista államszocializmus és a rasszista szélsőjobboldal - bár kissé óvatos - elutasítása, a centrumpolitikára való törekvés. Negatív eleme az úri középosztály szerepének anakronisztikus túlértékelése. Antall József - az akkori politikai élet többi főszereplőjével együtt - megalapozta a demokratikus játékszabályokra épülő új magyar köztársaságot, de politikai őseként tisztelheti a >>csak mi vezethetjük az országot<< típusú antidemokratikus, oligarchikus attitűd is. Antall egyaránt mutatott példát a mérsékelt középerők közti normális párbeszédre és a szélsőjobboldalnak a jobbközép konzervatív erő pretoriánus gárdájaként történő felhasználására."
Stumpf István, a Századvég Politikai Iskola elnöke, 1998 és 2002 között az Orbán-kormány kancelláriaminisztere: "Antall József a magyar közélet történelmi generációjának reprezentatív alakja volt, miniszterelnöksége generációja számára latens igazságtételt jelentett, az 1948-ban megszakított történelmi kontinuitás folytatásának lehetőségét. A két világháború közötti politikai élet azonban csak stílusában és nem tartalmában tért vissza Antall-lal, aki önmagára mint történelmi szerepet kapott politikusra tekintett, akinek megadatott, hogy hozzájáruljon a keresztény szellemiségű, konzervatív túlsúlyú európai Magyarország megteremtéséhez. Politikai ellenfeleire nem mint megsemmisítendő ellenségekre tekintett, sem a kerekasztal-tárgyalásokon, sem az MDF-SZDSZ-megállapodás tető alá hozásában nem kötötték meg a kezét a vetélytársakkal szembeni előítéletek."
Torgyán József, 1991-től 2002-ig a Független Kisgazdapárt elnöke, 1998-2001 között földművelési és vidékfejlesztési miniszter: "A néhai miniszterelnököt és édesapját is nagyra becsültem, európai gondolkodónak tartottam. A Független Kisgazdapárt történetének tragikus fordulata volt, hogy 1989-ben nem sikerült integrálni őt a párt vezetésébe. Az MDF elnökeként Antall József bölcsebb szövetségi politikát folytatott, mint nyolc évvel később Orbán Viktor, hiszen jól tudta, hogy három párt több szavazót képes megszólítani, mint egy. Sajnos kormányra kerülve előnyben részesítette a kamarillapolitikát az országépítéssel szemben, amit világosan mutat a Független Kisgazdapárt leszalámizására tett kísérlet is. Összességében viszont, ha korlátozottan is, de kormányzása alatt évtizedek után először figyeltek oda a vidék gondjaira, és ehhez az időszakhoz köthető Magyarország nemzetközi elfogadottságának erősödése is."
