Nemrég volt hetvenesztendős évfordulója a 6. német hadsereg sztálingrádi megsemmisülésének. Pontosabban a város, amelynek neve a hatvanas évek óta Volgográd, felszabadulásának. A regionális közgyűlés, mi több, az Oroszok Világszövetségének Tanácsa is, melynek élén „minden oroszok patriarchája”, Kirill áll, ennek tiszteletére azt javasolta: az elesettek és a még élő néhány, a harcokban részt vett veterán iránti tiszteletből kapja vissza a település a Sztálingrád nevet. Vlagyimir Putyin elnök kompromisszumos közbeavatkozására a visszanevezésből mindössze szimbolikus hat nap lett.
Az ellenzék menten élt is az alkalommal, és a sajtón keresztül azt javasolta: e hat napra Putyint viszont kereszteljék át Sztálinra. Mindazonáltal a visszaemlékezések ünnepi súlyát és helyénvalóságát senki sem kérdőjelezte meg. Számos beszámoló látott napvilágot arról, hogy még a sztálini rezsim aggastyán, számukban igencsak megcsappant egykori kárvallottai, a Gulagon raboskodó mai matuzsálemek és a szintén matuzsálemkorú egykori szemtanúk is büszkeséggel, fenntartások nélkül csatlakoztak az ünnephez.
Ez helyénvaló. Elvégre nem az akkori rezsimről emlékeztek meg meleg szavakkal, hanem a felszabadulásról; nem a sajátjaiktól elszenvedett veszteségekről, hanem a mások miatt elszenvedett szenvedés és megaláztatás végéről.
Persze a történetnek van egy másik olvasata is.
Egy moszkvai lap cikke idéz egy webszerkesztőt, aki kereken ki is mondja: ha az általa megjelentetett honlapokra felteszi Sztálin képét, a lap látogatottsága megtízszereződik, így fölösleges politikai skrupulusokról vagy történelmi igazságokról hadoválni, az üzleti haszon felülírja az efféléket, ha lennének egyáltalán ilyenek.
Az esettel kapcsolatos fejtegetések egyetértenek abban, hogy Putyin racionálisan cselekedett, amikor támogatta, s nem elnyomta vagy ignorálta népének vágyát a sztálini nagyság után. Az egykori diktátor nemcsak megvédte államát a külső náci támadással szemben, hanem világhatalommá is tette azt, megvetve az orosz nehézipar, a nukleáris véderő, s egy olyan birodalom alapjait, mely képes volt elsőként embert juttatni a világűrbe.
Csupa olyan dolog, amire Putyin Oroszországa ma már nem képes. Persze, az űrbázis programja folytatódik, de mi értelme van ennek, ha az ott előkészített későbbi kutatásokra jól láthatóan nem jut majd pénz, és az űrtechnológia is ócska, nem fejlődik semmit. Az orosz nehézipar haldoklik, s a gazdasági és közigazgatási gépezetet egyedül az energiaexport tartja életben. De meddig?
A gázszállítmányok bővülését a kiürülő természeti tartalékok korlátozzák. Az energiaforrásokat és az anyagi bevételeket egyensúlyban tartó stratégiai ágazatok között helycsere történt: a Gazprom eddigi „nemzetpolitikai” pozícióit csöndben átvette a Rosznyeft olajkonszern, amely azáltal, hogy tavaly decemberben felvásárolta a TNK–BP részvényeinek többségét, a világ legnagyobb olajvállalata lett.
Oroszország jól láthatóan elvesztette a gázexport területén a versenyfutást. A főként amerikai technológiára támaszkodó palagáz kiaknázásának költsége lassan beéri a hagyományos kitermelését, így a Nyugat fokozatosan függetlenedik az orosz forrásoktól. De minél inkább kiszorul Moszkva a nyugati világ energetikai vérkeringéséből, annál inkább ragaszkodni próbál azokhoz a kelet-európai és egyéb partnereihez, amelyek teljes egészében tőle függnek. Van valami félelmetes abban, ahogy Magyarországon és egyebütt megvetni próbálja ismét a lábát, s ahogy nem akar engedni befolyásából a veszni látszó Szíriában.
Lemaradóban van az orosz nukleáris ipar is, miközben Amerikában már elkészült a negyedik generációs reaktorok prototípusa. Szükség lesz ugyan vagy két évtizedre, hogy elterjedjen, addig pedig még Moszkvának van némi esélye, hogy a piacon maradjon, s olyanokra sózza rá technológiáját, akik kapcsolt egyéb előnyökért hajlandók vállalni a kockázatot, hogy drágán jussanak hozzá egy jövőtlen technológiához. Az új amerikai reaktorok ugyanis már képesek lesznek gyakorlatilag az összes nukleáris fűtőanyagot elégetni, míg a jelenlegi oroszok ugyanennek csak a 10 százalékát tudják. Hírek szerint a Sziklás-hegység fűtőelem-tározóiból tervezik visszahozni az ötvenes évek óta ott felhalmozott urán- és plutóniumhulladékot – újrahasznosításra.
Az orosz kormánnyal szimpatizáló tömegek egyelőre készséggel elfogadják, hogy a Sztálin-kép elfedje előlük valóságuk kilátástalanságait; ha előre nem tudnak nézni, beérik azzal, hogy minduntalan hátrapillantsanak, bármilyen ocsmány is az a látvány, amely a múltjukból eléjük tárul. Nincsenek egyedül; néhány kelet-európai kormány, melyek ugyancsak képtelenek előrenézni, s jobb ötletük nincs, csak hatalmon maradni akár antidemokratikusan is, szintén múltjuk kukáiból próbálják kiguberálni nemzeti nagyságuk maradékát éppúgy, mint kétes nélkülözhetetlenségük történelminek hazudott bizonyságait. Ki ismerné ezt, ha nem mi, magyarok?
És közben állandó lelkiállapotunkká válik a frusztráltság.
