Ma, hogy így haladunk, végképp nem az. Semmi szögből, szögmegülő nézetből. És holnap és holnapután se lesz. Így az időfogalom tényleges birtokában már, akármi jöhet. Ne törődjünk a mások gondjával. A pokol a mások.
Hát az igazság nem, de hatásfoka poétikai kategória. Ma, hogy - tudtam, a Kaccelmaher sör sem tart leszállítva örökké, leszállítottak már minden Kaccelmaher sört a leszállítós árudákba - a Kaccelmaher sör el volt tűnve a Helyen, összeomlottam (mégis). Ebbéli összetörtségemben krumplit már nem is vettem (van itthon), salátát csak, hogy hozzak haza valamit, kértem papírpohárban a karzaton a pikolót, és jártam egy üres kört a környéken, ez szerves volt legalább, a környéki kör, de a patikában a kipécézett gyógyszert nem kértem, már nem. Összetörtségemben. Tudhattam, fél nap, és a Kaccelmaherért ugyanúgy nem vetek véget az életemnek, "mert semmit sem ér", mint Vető Kína mondá, ahogy a berni 2:3-ért se, ellenben a Bundesliga 2. hamarost kezdődik, mire e cikk megjelend majdnem véget is ér, tessék, mit írok annyit.
Átmentem a Piac helyetti fehérvári hadi utu reá csarnokba, de csak egy sört vettem, egy dobozt zsebre vágtam, megtartottam szabályom, pultnál és kocsmában nem, valaki rám köszönt a hadi utu reá bezárt longopangi-bogotangi piachelyen, hamar el tudtam szakadni rugalmasan. Szégyelltem magam. Ennyire rám lenne írva? De azért nem szaladtam az illető után. Magamban további radikális nézeteket forgattam. Csak levelezés! Azt a tudatot, hogy valaki magánemberként engem fel akar hívni, s elvárja, hogy lehessen, nem bírom tűrni.
Mondom, rémesen voltam a patikában is, mert a következőket határoztam el. (Ezek, pardon, mind minta értékű dolgok, kb. mint Goethe, hogy minden hasonlat, de szerintem minden hason: lat, ergo a hasak latolnak, én viszont le akarom újra adni a hasam, s ezért a patika.) Elha-tároztam, megkérdem: van a felfúvódás elleni. Meg van ez a fogyókúrázóknak cucc. Amiről az van, hogy nem puffaszt. Mármost ezt hogyan értsem? Hogy a fogyókúrázóknak szánt gyógygyógy estleg puffaszthatna? Vagy a puffadást akadályozza meg, s akkor nem veszek külön puffadás ellenit. (Mihelyt leteljesítettem a bécsi-vonat-és-lakás árát, abbahagyom az egészet, és csak Totyinak veszek Polybét, magamnak, mint a Hidegvérrel hősei, Aspirint.) De, egyrészt, nekem az ilyen radikalizmusom merőben irodalmi, és nem gyógytári-felkérdező, így megelégedtem azzal, hogy a kirakott hasonló termékek közt a fogyósoknak valót nem látom, s hunyászva kértem a puffadás ellenit. Alapkérdés ugyanis az éhségérzet. Ha éhezem, nem hízom. Bocsánat, ha ez léha lenne. De én is lettem már csaknem gyilkos, öngyilkos, le voltam bornírtozva, Bulmárjaimat (Totyimat kb.) nem értették, nekem szabad.
Ha. Jaj.
A gyógytár után azt gondoltam: na ja, eleve csak olyan termékek kerülhetnének mindenütt forgalomba, amik egy szart se érnek. Mert ha az igazán izgi cuccok érnének valamit, hát a gyártó dolgozók eleve felvásárolnák őket. (A rendszerváltás előtt ellopták volna, mára sokat fejlődtünk, s holnapra végképp, csak nem tudom, a vásárlás után mi jön. Talán: fizetünk, de nem kell a dolog elcipelésével fáradnunk.) Így, ha egy fogyasztó szer igazán jó, logikus, hogy nem lehet kapni, ne is lehessen, mert ha lehetne, hát fizetnénk és cipelnénk is, ez már e. t. (iti) állapot.
Hogy ez mind hogyan szól a címről, nem tudom, de nyilván jobban értik ezt nálam mások, és értsék is. Hazaérve még bejött volna a d. e. krimi, felügyelőném és kutyánk átvette épp a postát, magam beszámoltam e letört állapotomról - hadi utu reáról hoztam végül pár, 24 forinttal a régihez képest drágább doboz sört, jaj -, és a jaj kérdéséhez ezt ideírtam: aha, bármikor mondhatjuk, hogy pl. jaj, de jó! és akkor a jaj nem baj. Na.
Él viszont az Ugri rigó! A kis fél lábú, tavalyról meg tavalyelőttről. Csak a beteg, félretartott fél lába közben leesett, de ő maga megvan. Szegény drágánk, eteti őt a felügyelőné, nehezen tudnék rigó lenni.
A sör nem mindenben mentális frissítő, s pláne furcsa így, hogy én sörrel fogyózom, már-már dementális, de nehezen lehet dementális, merthogy sörtől még nem tört ki senkinek a foga, s én augusztusban az utsóra visszaragasztgatott hidam őrzésének 3. évfordulóját ünne-pelhetem, ha igaz lesz, s ez... már tényleg. Ami meg mai utamat illeti, feljegyeztem róla: Csak költészet lett belőle. Ez itt. Ah, jaj, mely más volt Pilinszky kora is még! Igaz, tragikusan és rendszerváltáselőttiséggel volt meghatározva, de ami ott a csend volt még, az nem az volt, hogy a hülye írók mentalitása, mentálissága megvizsgálandó, mert le akarják írni, amit mindenki némán nyel le, és ráadásul semmi értelme sincs e dolguknak! Egy Berija (volt szovjet vezető) számára kész élvezet lenne az ilyesmi, de ma antiglobálságok, berijaságok nincsenek, az író szabadon irkálhat értelmetlenül, s hivatkozhat J. A. megállapítására, mely szerint a vonítás hiábavaló, de ehhez sem kell költészet. Kutya, karaván. Költészet meg a sörügyből, ahol tényleg elég nagy disznóságnak, másrészt érthetőnek is lehet nevezni az áremelkedést, úgy lesz, hogy nem veszem szó nélkül tudomásul, amit csinálnak velem, és ez a költészet. Milyen más, mint Cage Amerikájában, ahol a költőnek az volt, hogy nincs mit mondania, aztán ezt mondja, és ez a költészet. Én azt mondom, hogy a rohadt kurva életbe, de semmi értelme, hogy mondjam, és ez a költészet. Holnapja az, hogy nem mondom, holnaputánja meg... Nem is merek belegondolni. Remény volna az.
Tehát a krimit, amire hazaértem, ugyanúgy mellőzöm nézni, mert kész történet, és abból az embernek elege van, a holnap is kész történet már, de az embernek arra kell vigyáznia, hogy bár - írtam - Tarzan lábára az elefánt ráteszi a patáját, de én a fotel lábát ne tegyem a bütykömre, ha visszaülök ide, ehhez.
Miért írok, pedzettem az imént a kérdést, miért? Mert kitalálni még csak tudok dolgokat, de megjegyezni nem. Még infótechnikában is öt évente át kéne programoznom a megjegyzettjeimet, hát ez majdnem olyan rossz, mint a lovi, csak ott zöld a fű és kedves tömegek nyüzsögnek, mármint Angliában, ír, francia földön, a németeknél meg kiviszik a daklit és kitolják a bébit, komolyan, és a Ruhr-vidéken hallottam bányász nyugdíjasoktól, hogy "jaj, csak az ádventet ússzuk meg vesztés nélkül", na, egy kis jaj, rám fért itt. De amit leírtam, állíthatom, a betűhibára való kijavítás, szerkesztőim és néhány törzsolvasóm után én nem-olvasom elsőnek!
S amiképp a főként persze csártéri-fapados járatok gépeire mondható, ám késsenek, de ne múljanak, így mondok itt, kis sorozatom zárásául köszönetet. (A mondatot a Csarnokban dolgoztam ki, fel is írtam gonddal.) T. S. szerkesztőmnek a szelfért; a felügyelőnémnek és medvéimnek az "írj csak, ami beléd fér" mondás elevenítéséért; és e. p.-nek, tudós kollégámnak azért a nevezetes napilap-függő mondásáért, hogy ő már csak a lap címét nem kedveli annyira, másképp szupé. Feljegyeztem szintén mai csarnoki utamon: Ezekben az én írásaimban is csak az "én" zavar engem, az, hogy ezeket végső soron, szelf vagy sem, én írom. De, tettem hozzá, félek - miközben annyi mindenen igen -, ezen egy darabig nem tudunk majd segíteni.
