Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Halhatatlan nyelvművelés

publikálva
2012/8. (02. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog. (Parainesis, 1837) A nyelvművelés kritikusainak száma szépen megszaporodott az utóbbi években: immár szellemes, sőt alapos tanulmányok hosszú sora szól arról, hogy a nyelvművelés a nép ópiuma, puszta áltudomány, és persze hogy a nyelvművelők dilettánsok, illetve a hiszékenység vámszedői.

Az "igazi nyelvészek" (vö. igazi Trebitsch) e nemes, ismeretterjesztő missziója azonban úgy tűnik, eleddig nem forradalmasította a magyar közgondolkodást. Az anyanyelvi órákon a gimnazisták agyába továbbra is az sulykoltatik, hogy létfontosságú dolog anyanyelvünk ápolása és védelme, de izgalmas anyanyelvvédelmi kurzusokat hallgathatnak a bölcsészettudományi karok hallgatói is. A magyar emberek pedig tanácsokat kérnek a média nyelvi guruitól, hogy mi a helyes magatartás, ha mondjuk egy (különben jó szándékú) áruházi eladó a "Segíthetek?" kérdéssel fordul hozzájuk. És a guruk felvilágosítják őket, hogy nagyon kell a türelem és a megértés, mert a hibát kell gyűlölni, nem pedig az embert. Ennek hallatán pedig - miközben persze magam is a meghatottság könnyeit morzsolgatom - azon tűnődöm, hogy miért árulunk mi olyan portékát, ami láthatóan a kutyának se kell? Muszáj rászoktatni a szép Dunajevszkij-operettek kedvelőit Schönberg zenéjére?

Mert az emberek nem akarják azt hallani, hogy a nyelv nem szorul védelemre. Évszázados tudományos tapasztalat igazolja ugyan, hogy a nyelvnek nem árt semmi - az anyanyelvi beszélők közössége integrálja azt, amire szüksége van, illetve kiveti azt, amire nincs. Az embereket nem érdekli az a tény, hogy a magyar egyike annak az alig félszáz nyelvnek a világon, amelynek tízmilliónál több beszélője van: tehát az anyanyelvünk fenyegetettségéről, netán kihalásáról csak azok beszélnek, akik meg akarják mutatni a világnak, hogy van még, aki megvédi a magyart. Anyanyelvünk védelmét egyébként a politikai elit tagjai is éppen ezért támogatják (mint kiderült) pártállásra való tekintet nélkül. Persze valahogy így vártam én is Zoli barátommal 1973 cudar telén a vásárhelyi puszta lövészárkában az osztrák hegyivadászok ismeretlen irányokból fenyegető támadását. Tehát egy szavam se lehet.

Az "igazi" nyelvészek egy másik tézisére pedig még ennél is kevésbé fogékony a magyar agy. Ha ugyanis már tudva tudjuk, hogy az egységes nyelvhasználat nem csupán a nemzet egységének szimbóluma, de egyben megmaradásának záloga is (a globalizáció szorításában), akkor nem érdekelhet minket az olyasféle mellékes tényecske, hogy a világ alig kétszáz államának mintegy felében még kisebbségben is vannak a nemzeti nyelv beszélői, vö. India, Indonézia, a Fülöp-szigetek stb. A nyelvi egység akkor is a nemzeti identitás előfeltétele: mert bennünk még erős a hit.

Arról pedig már talán beszélni sem érdemes, hogy miként fogadja a magyar közgondolkodás az "igazi nyelvészek" absztrakt érvelését. Hogy a nyelvhelyesség normája csupán a beszélők nyelvhasználatát, nyelvszokását tükrözi: ez pedig nem tudományosan értékelhető valami. Hogy csupán a használat (nem pedig a logika) dönti el például, hogy a Hadd írjam ~ írom ~ írnám alá mondatban melyik igealakot használjuk, és ha valaki mondjuk az utolsó alakot "a köznyelvben helytelennek" bélyegzi, akkor az nem a tudományt képviseli, hanem csak a maga véleményét. Hogy is fogadhatná gyanakvással a pór a nyelvtudomány tekintélyes képviselőinek állásfoglalását? Különösen, hogy az utóbbi években (szakítva a korábbi évtizedek visszafogottabb attitűdjével) a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete jelentős szerepet vállal a nyelvművelés ügyének támogatásában, illetve a nyelvészet és a nyelvművelés vezetői együttműködnek. Mint olvasom, 2012. január 21-én például a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz termében az MTA Nyelvtudományi Intézete és az Anyanyelvápolók Szövetsége közös rendezésében nyitották meg az Egynyelvű szótáraink és a nyelvhasználat c. konferenciát, amely megnyitó során egyébként elhangzott a palóc himnusz, és egy budapesti gimnazista elszavalta még Wass Albert Nagypénteki sirató c. költeményét is. Kár, hogy nem lehettünk ott.

Miért van jóval nagyobb jelentősége a nemzeti nyelv ápolásáról és védelméről szóló bizarr diskurzusnak a magyar kultúrában, mint mondjuk az angolban, az amerikaiban vagy a japánban? Biztosan több oka van ennek. Például a racionális és kritikai gondolkodás általános agóniája, a profán tömeg beáramlása abba a térbe, amelyben azelőtt semmi keresnivalója nem lehetett. Ortega y Gasset még egyszerűen korjelenségnek vélte ezt (vö. A tömegek lázadása, 1930), de olyan régiókban, olyan nemzetek esetében, ahol az elit igen szűk réteget alkot, alóla pedig lényegében hiányzik a többé-kevésbé képzett, illetve véleményalkotásra és választásra képes középosztály, jóval lassúbb a gazdaság, a politika és természetesen a közgondolkodás modernizációja. Ezt a késlekedést és vergődést világosan jelzi az is, hogy milyen mértékben fogadják el, sőt kívánják a magyar emberek a hatalmi hierarchiát, milyen mértékben hajlandók feladni az egyéni autonómiájukat, mennyire képtelenek bátran változtatni és a döntések kockázatát vállalni, illetve hogy a bizonytalanságtól való páni félelmükben ásatag ideológiákhoz kapnak, a jövő helyett a múlt felé fordulnak, valamint a nemzeti hagyományok megőrzésének fontosságáról beszélnek - egy eredendően gonosz és a nemzet testén éldelő világ ellenében.

publikálva
2012/8. (02. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kódolt feszültségek
Béremelés és adócsökkentés
Konzervatív agytröszt közpénzből
Orbán öreg barátai
Könyvmelléklet
Bertók László, Varró Dániel, Sikerlista
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk