Muraközy Balázs: Ingyenebéd

  • Muraközy Balázs
  • 2005. február 10.

Egotrip

Az áremelések miatti szokásos hisztériával kezdõdött ez az év is. A vinnyogás sokat elárul arról, hogy egyes közéleti személyiségek milyen elképzelésekkel bírnak a gazdaság mûködésérõl, meg arról is, hogy mit képzelnek az õket hallgatók elképzeléseirõl. Az áremelési hiszti lehetõséget ad arra is, hogy belelássunk néhány iparági lobbista fejébe: mit gondolnak arról, a vállalataikat vajon milyen módon tarthatná el a társadalom. Ma e remek vállalatok közül a Vértesi Erõmûvel ismerkedhet meg behatóbban a kedves olvasó, amelyet az õ adóforintjaiból újítottak fel, hogy ezután az õ szénfilléreibõl fizethessék ki veszteségét.

Sûrû fillér, sûrû füst

A Vértesi Erõmû Részvénytársaság nagy múltú részvénytársaság. Három erõmûvet és két szénbányát üzemeltet. Az általa megtermelt áram a hazai fogyasztás 8 százalékát adja, és 4800 ember számára biztosít munkát. Stratégiai jelentõsége vitathatatlan: ha én ellenség lennék, és meglátnám valamelyik erõmûvét, biztos, hogy elszaladnék (ami persze elsõsorban az én bátorságomat minõsíti). A honlapján található "galéria" tanúsága szerint pont olyanok ezek a létesítmények, amilyennek a földrajzkönyveink alapján elképzeljük õket: nagyok, rondák, és sok füst jön belõlük. A villamosenergia-szektor privatizációjakor hazánk legtöbb erõmûvét eladták, csupán az atomerõmû és a Vértesi Erõmû maradt állami kézben; a Magyar Villamos Mûvek tulajdonolja õket. Az élet a Vértesi Erõmûben azóta is az állami tulajdon békés ólmelegében, évi 8 milliárd forintos állami támogatásból pezseg. Ebbõl szerencsére két balatoni üdülõ fenntartására is futja, amelyek közül az egyik Balatongyörökön található és háromcsillagos, a másik, a négycsillagos Siófokon. Elképzelhetõ, hogy ezek az üdülõk többé-kevésbé függetlenek és nyereségesek, de mérhetetlen pofátlanságnak tartom, hogy az a vállalat, amely nyolcmilliárd adóforintot füstöl el évente, ilyen intézményeket tartson fenn. Állítólag rendszerváltás történt.

Ám hogy a dolgok mégse menjenek ilyen flottul, tavaly szürke fellegek jelentek meg energiaiparunk ezen matyó hímzése felett. Megpró-bálták eladni, olyannyira, hogy már a vevõ is megvolt (igaz, Kapolyi Lászlónak hívták). Ám a tranzakció végül kútba esett. Ez persze csak a legjobb vállalatokkal szokott elõfordulni, mint például a Malév vagy a DAM. A privatizáció fenyegetésének múltával azonban újabb, váratlan veszély tornyosult a cég fölé. Miközben az oroszlányi erõmû gyanútlanul eregette magából a kén-dioxidot (jótét hatásait a kémiaóráról ismerhetjük), az unió aljas módon igen alacsony határértékeket állapított meg ezzel az anyaggal kapcsolatban. Ekkor a különösen rosszindulatú emberekben akár az is felmerülhetett, hogy az egész kócerájt be kéne zárni. Ám kormányunk ott segít, ahol tud: 20 milliárd forintért egy füstgáz-kéntelenítõ berendezést építtet. Ezután az erõmû immár zavartalanul mûködhet tovább - évi 8 milliárdért. A programot retrofitnak nevezték el. Ez majdnem jó elnevezés: a kapitalista gazdaságokban egy hasonló szó szokta meghatározni a gazdasági döntéseket. Igaz, az nem úgy kezdõdik, hogy retro-. Hanem úgy, hogy pro-. Spongyát rá, a szó szép.

E ponton álljunk meg egy pillanatra. Nem tudom, hogy be kell-e zárni az erõmûvet. Az azonban biztos, hogy ebben az üzletben hatalmas összegek forognak. Nincs nyilvános nyoma annak, hogy a döntéshozók megvizsgálták volna, vajon másképp is fel lehetne-e használni ezt a rengeteg pénzt. Az erõmû honlapján a következõ érvelést találjuk: "A retrofit programot lényegesen alacsonyabb költségekkel lehet megvalósítani, mint egy új erõmûvet felépíteni, ezért a megfelelõ forrást és a megfelelõ garanciát is meg lehet találni. A meglevõ telephely adottságai, a helyi szakmai hozzáértés nagy értéket képviselnek." Csakhogy az alternatíva nem az, hogy az állam épít egy ugyanilyen erõmûvet, hanem például az, hogy ebbõl az összegbõl támogat valakit, aki erõmûvet szeretne építeni (ami az adófizetõk kevesebb pénzét vinné el). Ráadásul az erõmû üzemben tartása jóval költségesebb, mint az elsõre látszik. Egy új erõmû valószínûleg nem lenne veszteséges, és késõbb kellene felújítani vagy bezárni, mint ezt a rozzant kazánt. Ugyanis az erõmûvet - további kisebb felújításokkal - 2014-ig tervezik mûködtetni. Tehát igazából azért fizetünk úgy 20+10x8=100 milliárd forintot, hogy ez a gyár még 10 évig üzemeljen; amikor is hasonló kérdéssel fogunk ismét szembesülni. Netán az is felmerülhet, hogy nem szénerõmûre kell ezt a pénzt költeni, hanem mondjuk a megújuló energiaforrások felhasználásának támogatására. Ha nem sikerül is azonnal ekkora kapacitást építeni, akár importálhatunk is energiát, a környékbeli országok közül több is állna rendelkezésünkre. Az ország tehát nem omlana össze az erõmû bezárása esetén sem. Épp ezért elvárható, hogy az ekkora összegrõl döntõ politikusok vizsgáljanak meg más lehetõségeket is, és az errõl szóló tanulmányt hozzák nyilvánosságra. Amennyiben ez nem történik meg, akkor az adófizetõben megmoccan a kétely: biztos, hogy ez volt a pénz legjobb felhasználása? És a barma ne adj' isten még azon is felhúzza magát, hogy az egész összeget az állam fizeti ki, és az erõmû nem fizet belõle egy grandot sem, pedig megtehetné: például az üdülõi eladásából.

Nyilvánvaló: hihetetlenül erõs lobbiérdekek mozdulnak meg az ilyen döntésekkor. És egy helyettes államtitkárnak biztos kényelmesebb felavatni egy füstgáz-kéntelenítõ berendezést, mint bejelenteni, hogy elbocsátanak több száz embert, és bezárnak egy bányát meg egy erõmûvet. A rendszerváltás után 15 évvel azonban talán érdemes lenne a nehézipari lobbi tyúkszemére lépni, és végiggondolni, hogy valóban megér-e ekkora összeget az, hogy ezek az emberek befogják a szájukat. Talán ennél olcsóbb - és nem ideiglenes - megoldást is lehetett volna találni a bezárt erõmû munkavállalói számára: hisz csak az évi veszteség több mint másfél millió forint alkalmazottanként.

Az Európai Unió a vállalatok állami támogatását rossz szemmel nézi. Ezért az a gyakorlat, mely szerint az MVM sokkal drágábban veszi át az áramot a Vértesi Erõmûtõl, mint amennyi a piaci ára, nem tartható fenn. A vezérigazgató javaslata szerint be kellene vezetni az úgynevezett szénfilléreket, vagyis egy külön szénerõmû-adót vetnének ki minden fogyasztóra, amely az áram árába épülne be, és ezt a Vértesi Erõmû kapná (a veszteség nyilván eddig is beépült az áram árába). A javaslat akár rokonszenves is lehetne: áttekinthetõbbé tenné a veszteség finanszírozását. Csakhogy ezt a rendszert nagyjából soha nem lehetne megszüntetni. Eddig megvolt az esélye, hogy egy idõ után az állam megunja a folyamatos tejelést a szénlobbinak, és egyszer csak a szemébe vágja: ezután inkább másra költi ezt a pénzt. Ezzel ez az esély megszûnik. A szénlobbi intézményesített módon, beláthatatlan ideig tarhálhatja a fogyasztókat. Ne hagyjuk!

Figyelmébe ajánljuk