Soha ennyi francia szót nem hallottam, soha ennyi mámoros francia fiatalt nem láttam még a Szigeten. Egyik fülem sírt is, annyira hangosan élveztek bele elsõ nap a bensõséges zenékbe, de a másik nevetett, mert azért ez mégis nagyszerû dolog. A német viszonylatban hagyományosan hatékony Sziget-propaganda érett be francia földön, vagy az idei elõadói névsor bizonyult arrafelé vonzóbbnak a korábbiaknál, most mindenesetre lépten-nyomon feldobott francia társaságokba lehetett ütközni, a szó szoros értelmében. S bár a halkabb részeknél kicsit visszább foghatták volna magukat, végül is Rokia Traoré és Lhasa de Sela mûsorának egyaránt jót tett, hogy sokan ismerõsként reagáltak rá.
Rokiával szemközt találkozhatnak, ez az oldal Lhasáról szól, aki 1999 óta tényezõ a francia lemezpiacon: 23 évesen, 1997-ben készített, La Llorona címû, spanyol nyelvû, mexikói (vagy mexikói ihletésû) dalokat tartalmazó albuma aranylemez lett, már 300 ezer példány fölött kelt el. A kanadai Québecben élõ énekesnõ tavalyi, második albumán, a The Living Roadon spanyol és angol - Lhasa apa- és anyanyelve - mellett francia nyelvû dalok is szerepelnek, amit a szigeti francia kolónia felfokozott lelkesedéssel üdvözölt. S ki ne hagyjuk a portugált, azt egy Lisszabonban tanult fado képviselte. Mindez oly kerek egésszé áll össze, hogy az ember szinte szégyelli is az obligát kérdést: mi dönti el, melyik nyelven ír. Magától értetõdõ a válasz: "Jön egy ötlet, és akkor megtörténik, érzésbõl. Angolul, spanyolul vagy franciául, egyszerûen, ahogy jön."
Azon már kicsit eltûnõdik, hogy mit jelent neki a dal mint mûvészi forma: "A dal számomra valami rejtély. Ha van egy ötletem, amirõl megérzem, hogy dal lehet belõle, az minden mástól eltérõ érzés. És ha be tudom fejezni, akkor abban a pillanatban, amint a végére érek, megérzem, hogy életre kelt. A producereknek mindig azt mondom, meg kell találnunk, amit a dal akar. A dal tudja, mit akar, és ezt tiszteletben kell tartani. Mint egy gyerek, akire figyelsz. Meghallgatod, és el fogja árulni, mire van szüksége. Így állt össze ez az egész album. Meghallgattuk, melyik dal mit akar. Mi van a szíve mélyén. Mi a legfontosabb számára, és azt megcsináltuk. Szóval nem tudom pontosan, mi is a dal, de számomra valami nagyon õsi dolog. Imádom a repetíciót, nagyon fontosak nekem az ismétlõdések a dalban, mert ilyenkor a fül és a szív felismeri valaminek a visszatértét, ugyanakkor a fejlõdését, változását is. Nem tudom, miért, de ezt csodálatosnak tartom. Az egyszerû dalokat szeretem. Egyszerû dalokat írok."
És gyönyörûeket. A színpadon Lhasa mindent belead elõadásukba, mindegyik szó fontos számára, de ez nem teatralitás, csak erõs koncentráció, mely a dalok végén, amikor maga is érzi, hogy sikerült, széles mosolyban oldódik fel. Le se tagadhatná, mennyire szereti ezt csinálni, s ez sugárzik abból is, ahogy a játékot láthatóan élvezõ zenészeit bemutatja, kedvesen felsorolva a basszista összes kis-, közepes és nagybõgõjét, a billentyûs laptopját és atmoszferikus zajkeltõ eszközként használt ásványvizes palackját.
La Confession címû dala elõtt elmesélte a mögötte rejlõ történetet. Kisgyerekkorában elkövetett valami nagyon tilosat, mire lánytestvérei megzsarolták: beárulják, ha nem tesz mindent a parancsaik szerint. Két hétig a rabszolgájuk volt, masnit kötött a cipõjükre stb., míg egy nap elege lett, és minden bátorságát összeszedve bevallotta az igazságot a mamának. Abban a pillanatban felszabadult, nem volt többé hatalma fölötte a testvéreinek. A dal persze már bonyolultabb felnõttkori viszonyokról szól, nagyon személyesen.
"Általában egy érzés a kiindulási pont. Képeket képzelek el, amelyek ezt az érzést közvetítik, még akkor is, ha személyesen nem éltem át. Mint például a My Name-ben a lövések robbanása az úton, ilyesmit sosem éltem át. Csak az érzést. Az elsõ album egyik dalában olyan szerepbe helyezkedek bele, amiben saját magamon nevethetek. A bármely idõben érvényes képeket szeretem. Számítógép, telefon, autó kizárva, soha egyetlen gép sincs a dalaimban, sem évszám vagy városnév. Azt akarom, hogy olyanok legyenek a dalaim, akár egy szimbólum, archetípus. Ami örök. Lehet ma is, vagy ezer évvel ezelõtt, vagy ezer év múlva. Az ember mindig ugyanolyan."
Mintha csak újra akarná élni gyermekkora vándoréveit, a két album közötti idõ egy részét Lhasa három nõvérével egy állatmutat-ványoktól mentes, kis kortárs cirkuszban töltötte Franciaországban. "Egyik nõvérem kígyóember, a másik kötéltáncos, a harmadik bohóc. Ketten zsonglõrködnek is. Mindig akartunk egy közös mûsort, most ezt csináltuk egy éven keresztül. A La marée haute címû dalt ehhez írtam. Egy zsonglõr gitározott, a trapézmûvész tangóharmonikázott hozzá. Utazás közben nõttem fel. Nem érdekel, hogy dzsessz, latin, rock, pop vagy bármi más, a magam zenéjét csinálom. Nagyon nagy szabadságot érzek, ami abból fakad, hogy marginális körülmények között nevelkedtem. A társadalmon kívül. Apám tanár és író, anyám színésznõ volt, most fotográfus. Folyton utaztunk. Elég õrültek voltak. Undorodtak az amerikai kultúrától és politikától. Ezeken kívül akarták felnevelni a gyerekeiket. Nem volt televíziónk, viszont sokat olvastunk. A képzelõerõ szabadságot adott. Éveken át anyám tanított minket, otthon volt az iskola. A szüleim nem akarták, hogy a mindennapok rutinja szabja meg az életünket, az iskola, a munkahely. Nagy kockázatot vállaltak, sok õrült helyzetbe keveredtünk, de számunkra ez volt a normális. Két évig például egy katolikus kommunista kommunában éltünk, egy hatalmas és gyönyörû farmon, New York államban. Máskor a hegytetõn laktunk vagy egy lakókocsi-parkolóban, az út mentén, a gázmûvek mögött, akárhol. Fura és érdekes emberekkel találkoztunk. Akkor már nem volt velünk mind a kilenc gyerek, csak mi négyen és a szüleink. Meg az állataink. Tinédzserként nehéz lett volna, de még elég kicsik voltunk. Mire tinédzserek lettünk, már nem így éltünk. Mivel nem volt tévénk, esténként saját magunknak csináltunk elõadásokat. Énekeltünk, táncoltunk, színházat játszottunk, föltettünk egy függönyt, tapsoltunk. Hozzászoktunk a szerepléshez. Emiatt teljesen természetesnek tûnt, hogy kiálljak énekelni. Amikor elõször énekeltem idegenek elõtt egy görög kávéházban (tizenhárom évesen, kíséret nélkül, San Franciscóban, ahol letelepedtek - Sz. T.), ez lett életem legfontosabb dolga. Ettõl kezdve csak ezt akartam csinálni. Ez volt számomra a bátorság próbája. Az én hõsi tettem. Mindig intenzív, érzelmes dalokat énekeltem. Régi mexikói és amerikai dalokat, leggyakrabban Billie Holidayt, neki sok szomorú száma van. Szeretem a szomorú zenét. Hatévesen kezdtem verseket írni. Naplót vezettem. Mindig dalokat akartam írni. Az elsõt azért, mert imádtam a cigány- és a mexikói zenét, össze akartam hozni ezeket, hogy legyen egy mexikói dalom cigány ritmussal."
Szõnyei Tamás
