Film

Az apáca

Film

Guillome Nicloux filmjében a fiatal Suzanne-t családja - nevezett jobb meggyőződése ellenére - kolostorba kényszeríti, fel kell vennie a fátylat, s már kezdődnek is a meghurcoltatásai...

A testi-lelki bántalmak szinte teljes skáláját megtapasztalja, miközben ő csak menekülne - leginkább az Istennek leadott hazugság elől. Megismerjük egy elzárt női közösség természetét, a felgyülemlett feszültségeket, melyek céltáblája Susanne: erőszak, kiközösítés és a túlbuzgó, szexuális zaklatássá erősödő szeretet.

Mindez Diderot-nál éles és megrázó. Suzanne figurája szinte párja a kor másik emblematikus meghurcoltjának, Sade márki Justine-jének.

Nicloux mintha nem is olvasta volna ezeket, és arról sem értesítették, hogy az eredeti műnek még volt tétje, s túlmutatott önmagán. A filmben ebből az igenis modern értelmezésért kiáltó szándékból (megmutatni a zárt közösségek eleve elrendelt korlátait) semmi nem jelenik meg. Ami mégis elviszi ezt a kísérletet, nyilvánvalóan a színészi játék, főleg a főszereplő Pauline Etienne és a Suzanne viszonzatlan szerelmébe belebomló apátnő Isabelle Huppert előadásában. Ügyes az operatőr, hatásosak a fények és színek. A kamera nem azt mutatja, ami történik - ez alapmotívum, s talán ez az elv érvényesül a történetben is. Ami azonban vizuális telitalálat, dramaturgiailag ahhoz vezet, hogy valóban nem történik semmi, ami túlmutatna önmagán. A mesének nincs kifutása, a záró képben Suzanne ott áll egyedül a világ szélén, Nicloux ránk hagyja, hogy Justine sorsára adjuk, vagy a heppiend karjaiba lökjük. A baj az, hogy végül is mindegy.

Forgalmazza a Mozinet

Figyelmébe ajánljuk