Magyar Narancs: Mikor kellett utoljára szerepválogatáson részt vennie?
Vincent Cassel: Valamikor A gyűlölet környékén, egy egész más jellegű filmnél, a Szerelmi fészeknél fordult elő utoljára, hogy át kellett mennem egy teszten, de ennek már vagy 15 éve. Azóta én választok.
MN: A Bíbor folyókban együtt szerepelt az édesapjával, Jean-Pierre Cassellel, aki egy korábbi generáció nagy francia sztárjának számított.
VC: Közös jelenetünk azonban nem volt. Zsarut alakítottam, aki már csak a hullájára talál rá, és az sem ő volt, hanem egy műanyag bábu.
MN: Mint színész a színésszel beszéltek a szakmáról?
VC: Még azelőtt, hogy elkezdődött volna a karrierem, sokat mesélt erről a világról. De az az érzésem, hogy később sosem értette igazán a filmjeimet. Ott volt például a Visszafordíthatatlan; annyit mondott rá, hogy igen, igen, nagyon érdekes, de látszott rajta, hogy mindenestül idegen ez a világ neki. Úgy éreztem, büszke a teljesítményemre, de amihez ő vonzódott, a hagyományos, mesélő technikákat csak ritkán találhatta meg a filmjeimben.
MN: Talált azért kedvére valót a filmjei közül?
VC: A számat figyeld! ilyen volt például, ez végre az ő szemében is egy "rendes" filmnek számított. Jacques Audiard rendezte, akinek az édesapja (Michel Audiard, forgatókönyvíró-rendező - a szerk.), akárcsak az enyém, szintén a klasszikus filmes iskolához tartozott. Az én ízlésemhez azonban az olyan filmek állnak közelebb, amelyek nem tisztelik a klasszikus francia hagyományokat, de azért ebben a közegben is óvatosan kell választani, a tabudöntögetés könnyen unalmassá válhat.
MN: E tekintetben A gyűlölet épp magának való film lehetett. Ha ma átfutja a párizsi moziműsort, akad olyan film, amiben ráismer annak nyers energiáira?
VC: Ha nem is a moziműsorból, de tudok mondani ilyet: a maiak közül szerintem a Kourtrajmé kollektíva munkájában van meg ez a fajta lázadó szellem. A legjobb példái annak, hogy a filmkészítés ma már nem kell, hogy a pénztől függjön, elég egy kamera, egy számítógép, és már csinálhatod is, az eredményt meg bárki megnézheti a YouTube-on. A Kourtrajmé tagjai ott voltak például a 2005-ös párizsi zavargásoknál is, de nem kívülállóként, hanem belülről filmezték az eseményeket, amiből aztán a 365 Days in Clichy Montfermeil című filmjük készült. Producerként egyre többet dolgozom velük. Alig húszévesek, de már tucatnyi rövidfilm áll mögöttük. A Sátán című filmem rendezője is közülük jött, és már tervezzük a következő közös nagyfilmünket.
MN: Visszatérve Gaspar Noé filmjéhez, a Visszafordíthatatlanhoz, a film bemutatásakor azt nyilatkozta, hogy most egy jó ideig nem szeretné újranézni.
VC: A könnyebben emészthető filmjeimen sem csüngök sokáig, nem tartozom a legádázabb rajongóim közé. A megerőszakolós jelenet miatt mondtam. (A jelenetben Monica Bellucci, aki a filmben és a magánéletben is a partnere, brutális erőszak áldozata lesz - a szerk.) Ez egy közel húszperces, sokkolóan realisztikus jelenet, s bár tudtam, hogy a vér nagy része számítógépes utómunka, az aluljáró betonja pedig gumiból volt a tényleges sérülések elkerülése végett, még így is megfeküdte a gyomromat így látni Monicát.
MN: Rendezni nem szeretne?
VC: Két rövidfilmet rendeztem eddig, rengeteget is tanultam belőlük, többek közt azt, hogy ezt a szakmát nem nekem találták ki. A rendezés maratoni szám, én viszont a sprinteket kedvelem.
MN: Miről szóltak a rövidfilmjei?
VC: Az egyik egy rabbiról, akit kirabolnak az utcán, a másik pedig néhány fiatal színészről, akik egy szereplőválogatáson vesznek részt.
MN: Hogy került a rabbi a képbe?
VC: Hosszú történet, maradjunk annyiban, hogy az anyámhoz, a zsidó valláshoz és ahhoz a környékhez köthető, ahol magam is hosszú ideig éltem. Fent van a neten, bárki megnézheti, Sabbath Night Fever a címe.
MN: A hollywoodi felkérések közül mi alapján választ?
VC: A rendező személye a döntő, s csak utána nézem meg a szerepet, legvégül pedig a forgatókönyvet. Egy nagy formátumú rendező egy gyengébb forgatókönyvvel még mindig izgalmasabb leosztás, mint a fordítottja. Soderberghnek (az Ocean's Twelve-ben rendezte - a szerk.) is rögtön igent mondtam, noha a felkérés pillanatában még nem volt forgatókönyv, és azt sem láttam, hogyan fogom észrevétetni magam ennyi sztár között. De ő elég együttműködőnek bizonyult, hallgatott az ötleteimre. Az egyik ilyen volt például a capoeira; hagyta magát rábeszélni, hogy az általam alakított tolvaj ennek a brazil harcművészeti ágnak az elemeit használja a múzeumi betöréskor.
MN: A Dobermann DVD extrái között szerepel egy próbajelenet: ön, Monica Bellucci és még ketten a színészek közül azt játsszák el civilben, közönséges székeken ülve, mintha egy autóban ülnének. Ön imitálja a vezetést, de rendre elröhögi magát - meglehetősen komikus jelenet, több ilyen is adódott a forgatás alatt?
VC: Ami azt illeti, elég vidám forgatás volt, persze az efféle próbákra nem a saját szórakoztatásunkra volt szükség, hanem azért, mert szegény produkció lévén mindent a lehető legpontosabban meg kellett előre tervezni. Az ilyen előgyakorlatok nem annyira a színész, mint inkább a rendező megnyugtatását szolgálják, különösen fiatal rendezők szeretik, de ma már Jan Kounen sem csinálja így.
MN: Ezek szerint második közös filmjükben, a Blueberry - A fejvadászban nem kellett székeken lovagolni?
VC: Nem, elég volt, hogy előre alaposan megbeszéltük a rendezés irányait.
MN: Jacques Mesrine-t, a Halálos közellenség főszereplőjét, a francia hiphop- és rappertársadalom is példaképnek, saját halottjának tekinti. Ön sem teljesen ismeretlen a hiphop berkeiben.
VC: Amikor a hiphop elkezdődött, épp New Yorkban éltem. A 80-as években New York volt a hiphopvilág közepe, úgyhogy testközelből is megtapasztalhattam, milyen ez az irányzat, ami végre az én generációm hangján szólalt meg. Aztán mire Párizsba is kezdett beszivárogni, már ismét otthon voltam, és rendszeresen lejártam a hiphopklubokba. Ismertem mindenkit, aki csak számított. A bátyám még jobban benne volt ebben a világban, ő alapította az Assassin nevű rapformációt és Rockin' Squat néven a mai napig nyomja, nemrég jelent meg az új lemeze. Néha én is beálltam beatboxolni, de komolyan azért nem csináltam. Egyébként épp most készítünk egy egész estés hiphoprajzfilmet, amiben újra beatboxoltam és rappeltem is egy kicsit.
MN: A rappelés kifejlett improvizációs készséget igényel. Hasznára vált ez a készség a filmkészítés során?
VC: Számomra ez az alapja mindennek. A legtöbbet talán a Visszafordíthatatlanban improvizáltam, de a Halálos közellenségnek is nagyjából az 50 százaléka így született.
