Hermann Nitsch: Mindenekelőtt tisztázni szeretném, hogy életigenlő, boldog embernek tartom magam, aki minden gondolatával és cselekedetével azon van, hogy bebizonyítsa, élni szép és jó. Egyébként nem maga az egyetlen, aki annak a félreértésnek az áldozata, amely az általam képviselt művészeti magatartás hamis megítéléséből származik. Sokan gondolják, ha valaki a vérrel, az élő, illetve a holt testtel, az állatok levágásának rituáléjával és ezáltal a legvitatottabb emberi ösztönökkel foglalkozik, akkor az csak valami brutális, élettagadó személyiség lehet. Én mindenekelőtt drámaírónak tekintem magamat, akinek az a dolga, hogy az életet minden oldaláról a lehető legalaposabban vizsgálja. Ebből a szemlélődésből nem maradhat ki a tragédia és a halál. A drámaírónak tisztában kell lennie azzal - ahogyan egyébként mindenkinek -, hogy adott esetben szenvednünk kell, át kell élnünk a legkülönbözőbb fájdalmakat, máskor pedig örülünk, boldogok vagyunk, élvezzük és szeretjük az életünket. Ha nem tisztázzuk magunkban, hogy nem létezne a természet, ha nem lenne halál, sőt gyilkosság, hazug életet élünk.
MaNcs: Ugyanakkor olyan dolgokat, történéseket "rendez" egymás mellé, amelyek a valóságban nem feltétlenül történnek egyszerre.
HN: Gondoljon a háborúra, amely még néhány napja itt zajlott a szomszédban. Gondolja, hogy a gyilkosok ott nem lelték örömüket? A világ sajnos ilyen, és ha ezt nem akarjuk bevallani, attól még nem fog megváltozni.
MaNcs: Amikor ön ezt a különös akciót elkezdte, még szó sem volt a balkáni öldöklésekről.
HN: 1938-ban születtem. A Bécsre hulló bombákra nagyon tisztán vissza tudok emlékezni. Borzalmakra, halálra, halálfélelemre. Ezek a katasztrófaélmények együtt nőttek velem. Valószínűleg a hatásukra kötődött bennem össze egy életre ilyen szorosan lét és halál kérdése. Nagyon régóta érzem a vágyat, hogy az életet teljességében lássam, és esetleg másokban is tudatosítsam.
MaNcs: Mennyire spontán vagy előre megtervezett, ami a kastély udvarán történik?
HN: A rituálé folyamata természetesen pontos koreográfia szerint halad. A mitikus vezérmotívumok nyilván mindenki számára ismertek. Kezdődik a kenyér és a bor színeváltozásával, az áldozással, majd Krisztus keresztre feszítése következik, aztán Dionüszosz széttépése, Oidipusz megvakítása. A rituális kasztrációt Orfeusz és Adonisz meggyilkolása követi, jön Attis férfiatlanítása, egy rituális királygyilkosság, végül a totemállat megölése és elfogyasztása. Hogy a szereplők az akció közben honnan hová "jutnak el", azt nem lehet előre megtervezni. Hisz épp egy megtisztulási folyamat zajlik. Hogy az ott lévő, körülbelül kétezer résztvevő közül kiben mennyi a képesség, az igény, a bátorság és az elszántság ahhoz, hogy a cselekmény hasson rá, az mindig az adott egyén személyiségétől, éppen aktuális állapotától, a kialakult hangulattól és még ezerféle dologtól függ. Ez a legszebb benne, ez maga az intenzív élet.
MaNcs: A részt vevő játékosoknak kell színészi képességekkel rendelkezniük?
HN: Ez nem a Lear király vagy a Romeo és Júlia. Itt nem kell senkinek szerepet játszani, mindenki saját magát képviseli egy nagy, közös és komoly játékban. Talán érthetőbbé tehetem az egészet, ha a hatvanas évek művészeti fogalmához, a happeningekhez hasonlítom. Itt is olyasmiről van szó, csak ez a teátrális kifejezési forma elsősorban a kollektív jelenlétre támaszkodik, és nagyon szigorú szabályok szerint zajlik.
MaNcs: Ad instrukciókat?
HN: Nem. Akit igazán érdekel mélyebben is, hogy mire épül ez az egész dolog, elolvassa a könyveimet, tudniillik én legalább annyira teoretikusként, filozófusként közelítem meg ezt a művészeti akciót, mint amennyire művészként. Ezért ha valaki mögé akar látni, annak rengeteg olvasnivaló áll a rendelkezésére. De a legfontosabb az úgynevezett aha-élmény, amelyet csak az képes átélni, aki részt vesz a drámában. Jól emlékszem a magam korábbi tapasztalataira, azokra a pillanatokra, amikor egy-egy már jól ismert művészeti alkotás előtt egyszer csak megvilágosodásom támadt, és szinte egyik pillanatról a másikra megértettem azt, amiről korábban fogalmam sem volt. Azok voltak életem nagy pillanatai.
MaNcs: Az életről és talán a saját magukról alkotott képük is megváltozik az ott töltött hat nap alatt?
HN: Tudja, mit csinálok én tulajdonképpen? Szembesítem az embereket saját magukkal. Azt szeretném elérni, hogy egy valóságos, életszerű tükörben szemléljék magukat kívülről és belülről. Hogy amikor végigcsinálták az általam vezetett hat napot, amikor maguk is aktív szereplőivé, élvezőivé válnak egy-egy állat levágásának s a tetem belső világának, rádöbbenjenek, az ember nem más, mint a legintelligensebb, legszörnyűbb ragadozó a világon. És hogy ez így van rendjén, ilyennek kell elfogadnunk magunkat. Aki erre ráébred, tudni fogja, hogy az "operettbéke", amit a civilizáció által az ember évszázadok óta megköt saját magával, a látszatkedélyesség, amely erőltetetten belengi mindennapjainkat, a biztosítótársaságok által biztosított biztonságérzetünk, mind, mind hamis tudatunk szüleményei. S ha végre felfedezzük a durva valóságot, akkor azt is tudni fogjuk, hogy a világ, bár szörnyűbb, mint amilyennek hazudjuk, ugyanakkor tágasabb és izgalmasabb is.
MaNcs: Talán a "világ orvosával" vagy inkább pszichiáterével ülök most szemben?
HN: Azt hiszem, igazat kell adnom magának, sőt bevallom, hízelgő is számomra, amit mond. Igen, vállalom, hogy közöm van a terapeutához, aki hozzásegíti a páciensét az önmegismeréshez. Ugyanakkor a dolog művészi vonásait is rendkívül fontosnak tartom. Gondoljon a görög drámákra, mondjuk Arisztotelészre. A híres katarzisokra, amiken a drámái átélése során mentek keresztül a nézők. A nagy görög drámaírók is azt kívánják, hogy a színdarabjaik hatására az emberek gondolkodásmódja változzon meg, értsék meg a jót és a rosszat, gyűlöletet és gyönyört érezzenek át a nézőtéren. Én sokszor gondolom magam operáló orvosnak, aki azért metszi fel a beteg testrészt, hogy meg tudja mutatni és tanulmányozza is, mi okozza a betegséget.
MaNcs: Az írásaiban sokat hivatkozik Freudra, egyesek szerint maga a századvég Freudja, aki az emberiséget ismét rá akarja ébreszteni az elfojtás veszélyeire.
HN: Egészen fiatal koromtól kezdve Schopenhaueren, Nietzschén és Freudon nevelkedtem. Tanáraimnak tekintettem őket, és az volt a célom, hogy amit tőlük megtanultam, azt alkalmazzam a színházban. Így jött létre az a pszichoanalitikus színház, amiről beszélünk. A különbség a Freud-féle pszichoanalízis és aközött, amit én csinálok, talán elsősorban az, hogy én az általam "gyógyítandók" számára olyan intenzív terápiát kínálok, amely során ők maguk hozzák felszínre a bennük lévő, talán legrejtettebb, legtiltottabb énjüket.
MaNcs: Mennyire követi az ismert szakrális módozatokat?
HN: A vallások legtöbbjében létezik az emberiségért, a hívőkért vállalt áldozat, létezik a keresztre feszítés mítosza, s mindez természetesen megjelenik az én játékomban is. A színházamban frissen levágott állatok tetemeivel, a vérrel, a belekkel, a hússal foglalkozunk, de a végén megesszük őket. Ez ellentétes az ősi szakralitással, ám a mi történetünk ma zajlik, ezért én nem alkalmazkodom semmiféle múltbéli megkötéshez.
MaNcs: A hatóságok szado-mazochizmussal, pornográfiával, szentségtöréssel, erkölcstelenséggel váldolták. Erre mit tud mondani?
HN: Első számú válaszom, hogy a világban létezik szado-mazochizmus, tehát amennyiben a valóságot akarom feltárni, akkor ilyesmivel is foglalkoznom kell. Erotika természetesen ugyancsak létezik - szerencsére -,és ezt senki sem tagadja. Gondolom, nincs szükség rá, hogy az erotika és a művészet szerves kapcsolatába itt most belemenjek. Pornográfia nem szerepel a színházam repertoárján, ha valaki ilyet talál, csak saját magában keresse az okát. Hogy mennyire erkölcstelen, amibe beleviszem a történetem szereplőit, arra csak azt tudom válaszolni, hogy a politikai patriotizmus, a nacionalista gyűlölködés, a háború, a kirekesztés, a genocídium mennyivel erkölcsösebb, mint az a játék, amiben senkinek nem esik baja, inkább ellenkezőleg, azt mutatjuk meg, hogy hogyan lehetne az előbb felsorolt erkölcstelenségeket elkerülni. De ezt a hatóságok, a feljelentőim, az ellenségeim nem ismerik el. Eddig már háromszor kaptam börtönbüntetést, s mindannyiszor hosszú és fájdalmas procedúrák után sikerült szabadulnom. Abban bízom, hogy egyszer majd megértik, miért van szüksége mindenkinek arra, amit én csinálok.
Váradi Júlia
