Aki úgy döntött, hogy Kossuth-díjat kap, nem tett mást, mint megadott egy tartozást. A kiugrásokat könnyű észrevenni - az egyenletesen magas teljesítmény láttán hozzászokunk saját elismerő csettintésünkhöz. Csákányi súlyos személyisége, kivételes tehetsége a színpadon evidens. Egyetlen darab.
Magyar Narancs: Szeretném komolyan kérdezni: számítottál a Kossuth-díjra?
Csákányi Eszter: Ha az ember elér egy kort, nyíltan meri vállalni érzéseit és álmait. Gondoltam rá régebben, igen. Az ember azt hiszi, hogy akkor kapja meg, ha valami különlegeset csinál. Amikor a Sirájban játszottam Arkagyinát, például.
MN: Nem tudod átvenni a Kossuth-díjat, mert éppen előadásod van Berlinben. Pedig milyen jó társaságban lehetnélÉ
CSE: Azt mondták, lesz majd egy külön díjátadás. És szeretném, ha arra is eljönne ez a kis csapat: Lukáts Andor, Kulka János és Zsótér Sándor, akik szintén most kaptak Kossuth-díjat.
MN: Hiszen valahogy mindegyiknek fontos szerepe van az életedben.
CSE: Igen, ez még szebbé teszi ezt a kitüntetést. Lukáts Andorral ott maradtunk Kaposváron akkor, amikor Zsámbékiék - egy jókora csapat - eljöttek Pestre. Azóta másfelé vitt bennünket a pálya, de olyan mély közünk van egymáshoz, ami nem kopik. Nagyon sokat játszottunk együtt - és valahogy most, a Kossuth-díj kapcsán sorra eszembe jutnak ezek az előadások, Ionesco Leckéje, az Yvonne, a Marat/Sade, a Szent Johanna, a Vágy, a Cseresznyéskert - ebben én Varját játszottam, és szerelmes voltam belé, Lopahinba. Nemrégen összekerültünk valahol, és olyan nevetés tört ránk, amiben sok-sok év és emlék volt - azt hittük, nem tudunk játszani. Zsótér előadásait nagyon szeretem, és nemrég dolgoztunk együtt: a Peer Gynt nagyon kemény és fantasztikus munka volt. Kulka János - ő másfajta kapcsolat; Kaposvár sodort egymáshoz bennünket még annak idején, és megmaradt nemcsak a szakmai, hanem a civil barátság is. Igazi. Együtt nyaralunk.
MN: De dolgoztok is: egy dalestet csináltatok együtt, igazi kétszemélyes revüt.
CSE: A hiány késztetett minket a zenés munkára, amelyben bátran beszéltünk magunkról. Sosem szégyelltem, hogy az ember voltaképpen mindig magát akarja kifejezni. Ha belegondolok, ezért érzem magam ilyen jól a Krétakörben: Schilling ugyanis nem a szerepekre keres színészt, hanem a színészek személyisége érdekli, abból dolgozik. Magunkról beszélünk, amikor játszunk. Persze ez a legnehezebb.
MN: Az ember azt gondolná, hogy az ilyen típusú munkának előfeltétele, hogy a színész komoly, súlyos személyiség legyen. Ez nincs mindig így.
CSE: Igaz, de a Krétakörben így van; most már elég jól ismerem őket, és mind a tizenkettő különleges, igazi tehetségű ember, elképesztő sorsokkal. Például: tizenkettőből kilencet nem vettek föl a főiskolára.
MN: Jut eszembe: téged sem.
CSE: Nem bizony. És amikor Kaposvárra kerültem, teli görcsökkel és frusztrációkkal, azt tanultam meg, hogy az embernek vállalnia kell önmagát, minden nyavalyájával. Ez a munka alapfeltétele.
MN: Egyébként mit gondolsz, miért nem vettek föl a főiskolára?
CSE: Nem tudom, zavaros történet ez. Háromszor jelentkeztem, mindig más volt a baj. Valahogy nem fértem össze az elvárásokkal. Táncolni, énekelni tudtam, de hiába mondták, hogy vegyek rövid szoknyát, csak a görcseim szaporodtak tőle. Azt is hiába mondták, hogy fogyjak le - én tudtam, hogy sosem lesz belőlem díva, nem vagyok olyan alkat. Két évig voltam a Nemzeti stúdiójában, aztán lementem Kaposvárra. És attól kezdve tündérmese az egész.
MN: Pedig nem főszerepekkel kezdtélÉ
CSE: Persze, hogy nem! De én színész akartam lenni, és tudtam, hogy ehhez rengeteget kell tanulnom, hiszen fogalmam sem volt a szakmáról. Én játszva tanultam, isteni kollégáktól, akik mind remek tanáraim voltak. Akkoriban Komor István volt az igazgató; Zsámbéki Gábor rendezett először: Jucit játszottam az Ahogy tetszikben. És ott volt Babarczy, az ifjú titán, Ascher, aki mintha egy másik bolygóról jött volna, és áradt belőle a tehetség. Pauer Gyula is fontos szerepet játszott az életemben; aztán Pogány Judit, aki ugyanezt a sorsot járta, és nagyon fölnéztem rá; Molnár Piroska, Gothár Péter, Gazdag Gyula, Ács János, Szőke István, Jeles András és nagyon sokan mégÉ
MN: Nagy utat jártál be ott, és sokáig maradtál. Aztán nagyon hirtelen jöttél el - miért?
CSE: Tizenkilenc évig voltam ott. Apám is egyre mondogatta, hogy jöjjek Pestre, de nem akartam, hiszen jól éreztem magam. Aztán történt valami - apróság, nem érdemes róla már beszélni -, és egyetlen pillanat alatt eldöntöttem, hogy eljövök.
MN: És Zsámbéki Gábor ugyanabban a pillanatban hívott a Katonába?
CSE: Nem egészen. Gondoltam rá, hogy fölhívom őt; ebben ugyanis semmi rosszat vagy kényelmetlent nem látok, hiszen az ember maga irányítja a sorsát, és ha kell, akkor telefonál, hiszen egyébként honnan is tudná, hogy odamennék? De nem ez történt. Hanem az, hogy lehetőségem nyílt a Művész Színházba menni. És elterjesztettem, hogy oda megyek - ezt pedig meghallotta Zsámbéki Gábor. Fölhívott. Így kerültem a Katonába.
MN: Szerintem nagyon jó pillanatban: sok és jó szerepet kaptál.
CSE: Igen. Bár akkortájt épp volt némi mozgás, eljöttek néhányan - például Székely Gáborhoz, az Új Színházba. Ennek én nem nagyon örültem, mert szerettem volna velük is dolgozni.
MN: De sok kaposvári kollégát viszontláttál.
CSE: Igen - a "kaposvári öl" elkísért; Básti Julival, Máté Gáborral például megint együtt dolgoztunk. De találkoztam másokkal, újakkal is; Bodnár Erika nagyon fontos volt, Máthé Erzsivel együtt öltöztem, képzelhetedÉ Blaskó, Sinkó, Udvaros és még sokan. Én ugyanis még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiket érdekli a múlt. Törőcsik Marit is mindig arról kérdezgetem, mi volt, hogy volt.
MN: A "katonás" korszakban sokat kirándultál: különféle alternatív csoportokkal játszottál, mentél erre-arra, mint aki most fedezi föl a világot.
CSE: Bizonyos értelemben igen. Mindenütt ismerősök, barátok voltak; én meg szeretek dolgozni, kíváncsi vagyok új dolgokra, rendezőkre, kollégákra, szerepekre.
MN: Emlékszem, például Melittát játszottad az Egy szerelem három éjszakájában, odafönt, a Szkénében. Egy igazi nagyasszonyt, bírónét, arisztokratátÉ
CSE: Olyan volt ez, mint amikor Mohácsi János Kaposváron Lady Milfordot osztotta rám az Ármány és szerelemben. Megkérdeztem tőle: szerinte ilyen egy lady, mint én? Mire azt mondta, hogy ez egy szerencsétlen asszony, akivel jól kiszúr a Ferdinánd. És ettől a helyére került: ebben én otthon vagyok.
MN: Lehet, hogy skatulyákban gondolkodsz magadról?
CSE: Inkább talán azt gondolom, ismerem magam.
MN: Legtöbbször a második női szerepet játszod: A vágy villamosában nem Blanche vagy, hanem Stella; a Liliomban nem Julika, hanem MarikaÉ
CSE: Igen, így van, és így van jól. Én nem vagyok sem díva, sem naiva, sem primadonna.
MN: Kiknek a véleménye fontos számodra?
CSE: Szeretem a tapasztalt, okos embereket - őket mindig meghallgatom. Például a napokban beszéltem valahol valamiért Eörsi Istvánról, és akkor fogalmaztam meg magamnak, miért fontos ő nekem: mert ő volt az első szabad ember, akivel találkoztam. Egyébként nem akarok neveket sorolni - a szakmai emberek véleménye mindig nagyon érdekel.
MN: Apádé?
CSE: Ez külön történet. Igen. Mindig megnézett, és boldog volt, hogy színész lettem, de a legkíméletlenebb kritikusom volt.
MN: Mikor tudtad meg, hogy ő nagyszerű színész volt?
CSE: Gimnazistaként láttam őt az Eljő a jeges című darabban, egy kis szerepben. Akkor. Abban nagyon ünnepelték; egyébként viszont kevés drámai szerepet kapott, hiszen a Vidám Színpadon volt. ' ugyanis nem döntött jól a szakmai ügyekben. És nagyon becsült engem a döntéseimért. ' nem kapott Kossuth-díjat - de az én Kossuth-díjam fele az övé.
MN: Úgy emlékszem, játszottál aznap este, amikor ő meghalt.
CSE: Igen. Első szezonom volt a Katonában, Az új lakás ment este, az Akárkit próbáltuk éppen. Apám délután meghalt, és én úgy éreztem, hogy nekem játszanom kell. ' is így tette volna. Muszáj. Ezt is Kaposváron tanultam. Amikor Kiss István kollégánk és barátunk öngyilkos lett, ez az egész társulatot megrendítette, de Babarczy László már aznap estére beugratott a szerepébe valakit. Játszottunk. Végeztük a dolgunkat.
MN: Kint tudod hagyni a civil állapotodat, hangulatodat?
CSE: Nem mindig, de ha tudom, beleépítem az alakításba, attól lesz izgalmas. A színpadon nincs semmi más, csak aminek ott kell lenni.
MN: És utána?
CSE: Na, ez más ügy. Le kell csöngetni az estét. Lazulni, beszélni, meginni egy pohár bort. Olyan nincs, hogy előadás után a színész fölveszi a kabátját és elmegy. Szerintem nincs.
MN: A Katonából miért jöttél el?
CSE: Mert találkoztam Schilling Árpáddal. Amikor a vizsgarendezését, a Bernarda Alba házát csinálta a Katonában, akkor éreztem, hogy ez az az ember, aki nekem most nagyon fontos lesz. Makacs volt, öntörvényű - nem is kedvelte mindenki, hogy finoman fogalmazzakÉ Én megÉ Tudod, az idősödő férfi színészek sokszor elmennek tanítani, mert szükségük van a fiatal energiára. Az idősödő színésznőnek erre nincs lehetősége. És amikor Schillinggel találkoztam, azt éreztem, hogy én ezzel a fiatal rendezővel bármit megcsinálok. Annak ellenére, hogy a kezdet harmonikus volt, sikerült a főpróbán valami olyasmit mondania, amitől teljesen lebénultam. Nagyot nyeltem - de tudtam, hogy szeretnék még ezzel az emberrel dolgozni. Aztán jött a Liliomban Muskátné - nagyon jó munka volt. Az Elnöknőkben a Kamrában játszottam este, utána éjjel a Liliomban. És amikor Schilling a mai formájára bővítette a társulatát, szólt nekem.
MN: És megint rögtön mentél?
CSE: Rögtön eldöntöttem, hogy megyek. A szakmámban precíz és tudatos vagyok, és jól szoktam dönteni. Amióta lementem Kaposvárra, a szakmai döntéseimben nem tévedtem. De persze azért próbáltam még lavírozni kicsit, hátha nem kell egészen eljönni a Katonából sem. És akkor jött közbe egy harmadik történet: Vasziljev, akiről rengeteg szépet és jót hallottam Törőcsik Maritól, női Lear királyt tervezett a Nemzetiben, többek között velem. Schwajda szervezte a Nemzeti társulatát, vele tárgyaltam. És akkor elhangzott ott egy mondat: "El kell jönnöd a Katonából a Nemzetibe." Rögtön éreztem, hogy ezt nem akarom. Mentem ki az irodából, amikor utánam szólt: "Nem is érdekel a pénz?" "Nem" - mondtam. Aztán még hallottam az összeget, de tényleg mindegy volt. Egyébként Zsámbéki is azt mondta, hogy döntenem kell - tehát írtam Vasziljevnek; aki viszont közben már kiszállt az egészből. Ezután kezdtünk Zsámbékival beszélni arról, hogy én elmegyek a Schillinghez.
MN: Hogy fogadta?
CSE: Akkor nem jól. De ezt én értem. És bár nagyon szeretjük egymást - az ilyesmi mindig kemény.
MN: És most? Rend van az életedben?
CSE: Igen. Csak ez is nehéz. Pokoli nehéz. Azért, amit az előbb már mondtam: másképp dolgozunk. És én meg akarok felelni - magamnak is, nekik is.
MN: Én azt gondolnám, te vagy ott a professzor.
CSE: Ugyan! Egyrészt ők sem gyerekek, másrészt nekem is magammal van dolgom. Meg kell találnom a játék új szabályaitÉ A Peer Gynt fantasztikus próbafolyamat volt, és ott álltam én ezzel a pokolian nehéz szereppel, Aaséval, és minden erővel kapartam elő magamból a játékos kedvemet, valahonnan nagyon mélyről.
MN: Mert már a rutin volt felül?
CSE: Hát persze! Nem a rossz rutin, hanem a természetes rutin. Ezért jó, hogy a Krétakörben - noha minden egyes előadás más - mindig önmagából dolgozik az ember. Sirályt játszunk és élünk egyszerre. Csak az ember hol ezt, hol azt a szerepet éli.
MN: Te például szó szerint is. Mása voltál a Sirályban - most Arkagyina. Marika a Liliomban - most Muskátné.
CSE: Igen, de én most nemcsak a szerepekről vagy a múló időről beszélek, hanem az életről is. Amikor elkezdtünk a Sirályon dolgozni, elmentünk "táborba". Erdélyben voltunk, egy erdő közepén. Ilyenkor a darabról szól az életünk, a jelenetekkel foglalkozunk egyfolytában. És Schilling mindent fölvesz - a Krétakörnek fantasztikus anyaga van már -, és a múltkor visszanéztünk néhány részletet. Nagyon tanulságos és izgalmas volt. Egyszer rossz idő volt, és beszorultunk egy csodás kis faházikóba. Elkezdtünk beszélgetni - és rájöttünk, hogy ennek a darabnak ez a formája. Így alakult ki.
MN: Schilling azért nem ad teret a véletlennek, ezt ő nyilván kitalálta.
CSE: Együtt jöttünk rá. Tényleg nincs véletlen - munka van, nagyon alapos, fájdalmas, sok munka.
MN: Mondok valamit: én szinte minden szerepedben láttalak - és sose láttalak rossznak. Volt, hogy az előadás nem volt nagyon jó, de téged nem láttalak rossznak.
CSE: Pedig voltam. És volt olyan is, amikor egyszerűen nem értem meg a szerepre. Vagy nem voltam készen a bemutatóra.
MN: Folytatom: olyat viszont sokszor láttam, hogy arra billen el az előadás, ahol te állsz benne. A Liliom most erősen a Muskátnéról szólt. Ezt érzed?
CSE: Ez mindig személyes dolog: én magamból játszom. És ha sokszor kapok hasonló szerepeket, akkor nyilván hasonló az alakításom is. Ezt egyébként már olvastam magamról: hogy mindig ugyanolyan vagyok.
MN: Volt bukás?
CSE: Persze. De a bukás nem baj. Az ember tudja, hogy iszonyú munka van benne - és mégsem jön össze. Van ilyen. Együtt bukunk.
MN: Van szerep, ami elment melletted?
CSE: HátÉ szerettem volna eljátszani A szecsuáni jólélekben Sen Tét és Sui Tát. De ez már elment.
MN: A filmről nem beszéltünk. Pedig játszottál filmekben - bár nem sokat. A színház jobb?
CSE: Így alakult. És az én munkamódszerem a filmhez nem elég gyors. Amikor Gazdag Gyulával ugyanúgy próbáltunk, ahogy a színházban - az igen. De amikor ott van kitalálva, a forgatás pillanatában, hogy mi történjen, azt én nem szeretem.
MN: Sokat utazol a Krétakörrel. Jut ilyenkor idő arra is, hogy színházat nézz?
CSE: Persze, látok sok mindent. Ez is jó és fontos: hogy ott ők hogy csinálják. És amikor hatalmas sikere van a Sirálynak vagy a Feketeországnak, az is jó és fontos. Érdekes emberekkel ismerkedünk meg. Amikor Franciaországban játszottuk a Sirályt, eljött Mnouchkine. Jöttek befelé a nézők, át a játéktéren, hiszen se díszlet, se semmi, rajtunk keresztül igyekeztek a helyükre. És Mnouchkine - ő nem, ő megkerülte a játékteret, és úgy ment a nézőtérre. Aztán másnap meghívott bennünket a színházába. Fantasztikus ember, áradt belőle a szeretet, az adás, tisztelet, alázat. Most két színésznője mégis elmegy tőle, mert kisgyerekük van, az összes pénzük bébiszitterre megy, és nem akarják, hogy a gyerekük anya nélkül nőjön fel. Mert másképp nem megy: teljes beáldozás kell.
MN: Te is ezt csinálod: mindent beáldoztál.
CSE: Igen. Kaposváron is, a Katonában is, most is. Ma is azt mondom: csak így lehet.
MN: A színház, a színészet a minden?
CSE: Igen, tényleg a minden. De megéri.
