Magyar Narancs: Hogyan lehet tíz éven keresztül demokratikusan működtetni egy társulatot?
Várady Zsuzsi: Nagyon nehezen. Sok beszélgetéssel, vitával, csiszolódással, áldozathozatallal jár a színházasdi. Talán azért is működik, mert mindenki másban jó, mindenkit arra használunk, amiben erős, a saját életünket is produktívan behozzuk a társulati ügyekbe, a háttérmunkában is le vannak osztva a feladatok.
Simonyi Balázs: Ez szerencse is, olyan, mint a zenekarosdi. Hasonló esélyekkel indulnak elhivatott csapatok, csak az egyik csapat közösen rossz döntéseket hoz, és a garázsban marad, a másik viszont jókat, és továbblép. Nyilván a körülmények is számítanak. Mi valahogy eddig jó döntéseket hoztunk a súrlódások ellenére, ezért is tudunk együtt játszani élvezettel a mai napig. Már nemcsak alkalmi előadásaink vannak, hanem működő színház vagyunk, aminek napról napra mennie kell. Művészeti és financiális feladatok vannak, meg kell osztani a munkát.
VZS: Évek alatt, fokozatosan lett a kéthavonta egy előadásból havi hat-hét. Másfél éve van saját helyünk a Dürer-kertben, a volt ELTE-épület egyik előadótermét alakítottuk át. Ez is egy új szempontrendszer, hogy ide vonzzuk a nézőket, hogy legyen hangulata, dizájnja.
MN: Ti magatok hová helyeznétek a társulatot a színházi világon belül?
VZS: A Momentán színház is meg nem is, kint is vagyunk, bent is vagyunk. Színház, mert nézők és játszók vannak, de nem színház olyan szempontból, hogy nincsen megírt előadás, nincs semmilyen darab, nincsen szerző, rendező és hagyományos értelemben vett színészek. Imprószínészeknek hívjuk magunkat. Egyszerre vagyunk rendezők, forgatókönyvírók és játszók, ráadásul a közönség is nagyobb szerepet vállal nálunk, mint egy hagyományos színházi előadásban, hiszen az ő ötleteik alakítják az esteket. Ezért nem üres gesztus, hogy megtapsoljuk a végén a közönséget.
SB: Számos impróalapú színház létezik Magyarországon az álomfejtőktől a pszichoszínházig, de a miénk az első olyan, ami az angolszász impróhagyományokat fordítja le magyarra. Ez egy ügy számunkra. Ráadásul abszolút önfenntartó társulat vagyunk.
VZS: Nem kapunk támogatást, mert általában a színházhoz kapcsolják, amit csinálunk, és mi se a színházi fősodorba, se az "alternatív művészszínház" kategóriába nem illünk bele. Nehéz egyáltalán eljutnunk szakmai fórumokra úgy, hogy még az is kérdéses, milyen, melyik szakma ez. Ezért is célunk, hogy önálló műfajként kezeljék az imprót. Amikor a 20. század elején megszületett a film, minden kritika arról szólt, hogy nem olyan jó, mint a színház, és el kellett telnie húsz évnek, hogy rájöjjenek, hogy egy új műfaj született, mások a szabályai, nem érdemes számon kérni rajta olyat, ami nincs. Aki úgy jön el megnézni minket, hogy színházra számít, az csalódni fog. Az impró más műfaj. Más a célja és a működési elve is, mint a színháznak. Nem sajátossága a mélység, végiggondoltság, drámaiság. A spontaneitásra, váratlanságra és frappáns megoldásokra épül, ezen keresztül szórakoztat, és úgy kapcsolja ki a nézőt, hogy az ő elméje is közben folyamatosan pörög.
SB: Ugyanakkor találni benne interaktivitást, energiát, rátermett játékosságot, azonnali reagálást, üresjárat nélküli agymunkát és bravúros humort. Elég dzsesszes dolog, laza és koncentrált egyaránt. Az improvizáció önálló - és nem pusztán alkalmazott - műfajként új szín a palettán. Nyílt forráskódú, nincs levédve, bárki használhatja bármire, ezerarcú dolog, az élethez és a színházhoz is jó. Nagy előnye, hogy igazából nem kell hozzá semmi, díszlet, kellék vagy súgó. Két ember, egy néző és bármilyen helyszín: ennyi elég. A színművészetin az impró csak egy kiegészítő elem, amivel ott a mesterségre tanítanak vagy alapanyagként szolgál egy előadáshoz; nálunk a fő dolog.
MN: Otthon is úgy keltek fel reggel, hogy impróztok?
VZS: Te is ezt csinálod, ha belegondolsz. Van egy csomó helyzet, amiről nem tudod, hogy megtörténik majd, és muszáj reagálnod rá, maximum leblokkolsz. A magánéletemben nem vagyok ám olyan könnyed, mint a színpadon. Mondjuk, én vagyok a legizgulósabb a társulatban, számomra tényleg feszültség, hogy mi fog történni öt perc múlva a színpadon. Sajnos nincs biztonsági háló.
SB: Borzasztó sok szabályhoz kell igazodni, ráadásul élesben muszáj kitalálnod valamit a színpadon. A biztonságot a tagok és az áldott-átkozott rutin adják, ez a bázis, amire kreatívan és invenciózusan lehet közösen építeni. 'sidők óta játszunk egymással, ismerjük egymás életét, reakcióit, stílusát. Persze ettől még minden bizonytalan. Főleg a helyszínen születő, improvizált dalok.
VZS: Akkor működnek jól a dolgok, ha egymást is meg tudjuk lepni.
SB: Sokszor vádolnak minket, hogy panelekből dolgozunk, patronokat pufogtatunk, előre kitalált, megírt jelenetekkel és poénokkal operálunk. Van, aki komolyan el tudja képzelni, hogy egyszerűbb ilyen mennyiségű szöveget, szituációvázat, kombinációt fejben tartani, mint kitalálni?!
MN: Hogyan tudtok felkészülni? Mi a segítség, mi az akadály?
VZS: Mi nem próbálunk, hanem készülésként tréningezünk, gyakorlatokat végzünk, játékokat, zenés elemeket találunk ki. Kicsit olyan ez, mint amikor egy sportcsapat edz, lehetséges variációkat modellez. Az előadás nemcsak rajtunk múlik, hanem a nézőkön is, de azért próbálunk támpontokat találni, felkészülünk arra, hogy felkészületlenül érnek majd minket helyzetek, és mégis reagálni kell.
SB: Úgy érzem magam a színpadon, mint egy robotzsaru: tekergetem a fejem, megyek előre az agyamban az információkkal és jelzésekkel, és a következő pillanatban valamit meg kell oldanom, különben lefagy a program.
VZS: HáziMozi című estünknek, amelynek a műfaja interaktív filmszínház, például van dramaturgiája, de ott íródik az is a színpadon. A nézők a honlapunkon szavazhatják meg a film műfaját, és a helyszínen határozzák meg az előadás fő csapásait, alakjait, fordulatait. Az a nehézsége a különböző rövidebb imprójátékokból álló RögvEst című előadásunkkal szemben, hogy itt egy teljes estet viszonylag koherens dramaturgiával kell összeállítanunk úgy, hogy semmit nem beszéltünk meg előtte. Viszont lehet úgy készülni, hogy átnézzük az adott műfajok kliséit, sablonjait, hogy mik a tipikus figurák, milyenek a lehetséges fordulatok és végek, milyen zenei motívumok a jellemzők.
MN: Hogyan készül el mégis egy előadás?
VZS: Valakinek bekattan egy ötlet, lesznek hozzá projektfelelősök, hozzáteszünk, módosítunk, koncepciót alakítunk, tréningezünk, jól összeveszünk, abból lesz még nyolc ötlet, nem tudjuk elképzelni, hogyan lesz meg az előadás, de egyszer csak ott vannak a nézők. De az új bemutatók mellett párhuzamosan folyamatosan futtatjuk a régi előadásokat is.
SB: Mindenki mást csinál civilben, van köztünk zenésztől drámapedagóguson és magyarnyelv-tanáron át a látványtervezőig minden (Simonyi Balázs fotós, lapunk külső munkatársa - a szerk.). De ki tudja: lehet, hogy ez a színház a civil életünk, és nem amaz. Én speciel soha nem gondoltam volna, hogy itt kötök ki, kilenc karizmatikus exhibicionista között. Viccen kívül: szerencsére úgy vannak felépítve az előadások, hogy kevesebb emberrel is működőképesek vagyunk, ha valaki nem érne rá. Változhat a létszám, mindenki lehet cserepadon is, kérhet pihenőt, lehet tényleg fontosabb dolga is, duzzoghat is, vagy akár elmehet egy évre a világ másik pontjára, visszavárjuk. A tagság nem változik, ez így kerek.
MN: A játékvezető fontos?
VZS: Nagyon, mert ő a híd a nézők és a játszók között. Fontos, hogy hogyan kérdez és mit, hogy a néző ne blokkoljon le, vagy meghallja a válaszokból, ami nekünk hasznos, amiből jó jelenet születhet. Éreznie kell a rezdüléseket, a lehetséges jelenetvégeket, ráadásul egyfajta házigazdaként is funkcionál.
SB: Néha a közönség oldalán áll, és minket szívat, de mi egymást is provokáljuk. Néha műsorvezető, néha bíró. A Momentán vs. Momentán - impróütközet című estünkön két csapatra oszlunk, és egymás ellen játszunk pontokért: a bíró egyszerre kommunikál velünk és a közönséggel, osztja a piros lapokat, szabályoz. Ez egy tipikus amerikai impróműfaj, és a versenyzés adrenalinja megkönnyíti a játékot, inspirál.
MN: Van egy gyerekelőadásotok is, a Mini című mesejáték. Mennyiben más a kicsik ötleteire improvizálni?
VZS: A gyerekek ideális impróközönség, hatalmas a fantáziájuk. Még fel se tesszük a kérdést, már válaszolnak, annyira evidensnek veszik, hogy szerepük van. Nincsen bennük szorongás, kíváncsiak, lelkesek és fesztelenek. A felnőttelőadásokon időbe telik, míg feloldjuk a közönséget.
SB: Nem kell kárhoztatni a publikumot, de sok előadás tényleg rajtuk is múlik. Az ő felelősségük is, hogy jó műsor legyen. Nyugaton kötetlenebbül, nyitottabban viszonyulnak az emberek a bevonós színházhoz, itthon színpadfrász van, merevebbek, félősebbek.
MN: Viszont akár balhé is lehet előadás közben, ha olyan a közönség.
SB: Volt is már egy-két feszültebb pillanat, de az esteken a színpadon és a nézőtéren egyaránt a humor dominál. A közéleti témák hordoznak ilyen veszélyeket. Januárban mutatjuk be a Rögvest Közélet című estünket: provokatív, politikai jellegű imprójátékokkal készülünk, csak poénként, kibeszélőshow-ként dolgozzuk fel a hétköznapi bosszúságokat, problémákat, botrányokat a celebektől kezdve a média viselt dolgain át egészen a politikusokig, hivatalokig. A közönséggel együtt megpróbáljuk kiadni a mindennapok feszültségét. A társulat pedig játékokkal, zenés betétekkel reflektál a problémákra, kínál alternatív megoldásokat. Ebben az előadásban nincsenek tabuk, nem lesz pardon és fair play.
MN: Hogyan tudtok reklámozni olyan előadást, amiről magatok sem tudjátok, mi lesz?
SB: Aki egyszer élvezte, az a következőre elhozza az ismerőseit is. A legjobb reklám még mindig a szájhagyomány.
MN: Tudom, hogy tartotok például kommunikációs tréningeket. Mi másra jó még az improvizáció tudománya?
SB: Jól adaptálható műfaj, döbbenetes, mi mindenre lehet használni. Kamatoztattuk az imprót a tévében is. 2006-tól két és fél évig csináltuk a Momentán című műsort az M1-en, amelyben kamaszok problémáival foglalkoztunk rögtönzések formájában. Számos színházon kívüli, extra felkérésünk van a céges szórakoztatástól egészen az abszurd performanszokig. Voltunk már egy új edényüzlet megnyitóján, ahol nekünk kellett amolyan Hair-módra balhét csapni, és leamortizálni a készletet. Senki nem tudta, hogy nem Zsolnayt törünk. Pár éve egy telekommunikációs cégnek csináltunk egy emlékezetes, idegborzoló botrányt megrendelésre: újságíróknak, pincéreknek álcáztuk magunkat egy hosszúra nyúlt, balhéba fullasztott üzleti vacsorán.
VZS: A Mini is úgy született, hogy egy jótékonysági rendezvényre kellett készítenünk egy húszperces interaktív mesét, és annyira élvezték a meglett öltönyös emberek, hogy szavazhatnak a fő figurákról, hogy azt éreztük, ezt érdemes továbbépíteni. Néhány éve az oktatást is elindítottuk, nyáron és év közben is tartunk táborokat, workshopokat, csoportokat, gyerekeknek és felnőtteknek is. Ebben az egészben van misszió is, hiszen a színpadon és ezekben a csoportokban az élethez való egyfajta nyitott hozzáállást próbáljuk sugallni. Bárki megtanulhat improvizálni, és ezt tanítani remek élmény.
