„Miután meghalok, vége” - Leslie Rosenthal, a holokauszt egyik legfiatalabb túlélője

szerző
S. Takács András (Dachau)
publikálva
2016/3. (01. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A dachaui koncentrációs láger egyik altáborában hét zsidó asszony szült a háború végén. Mind a hét baba életben maradt. Azóta sem tudják pontosan, hogy miért. Az On The Spot a tábor felszabadításának 70. évfordulóján forgatott a legfiatalabb dachaui túlélővel.

Magyar Narancs: Amikor megkérdezik, hova valósi, mit válaszol?

Leslie Rosenthal: Hogy honnan jöttem? A pokolból. Egy koncentrációs táborban születtem, a kauferingi egyes lágerben. Nincs születési anyakönyvi kivonatom. Nem tudom dokumentummal bizonyítani, hogy hol születtem. A karomon sincs szám. Vagyok, aki vagyok, bizonyíték nélkül. Attól eltekintve, hogy apám fülét örököltem, és hogy anyám tanúsítja a születésem körülményeit a hat másik anyával együtt, akik a koncentrációs táborban hozták világra a gyermeküket.

MN: Mi az első emléke?

LR: Természetesen a koncentrációs táborra egyáltalán nem emlékszem, de arra igen, hogy hajón hagytuk el Franciaországot. Észak-Amerikába vándoroltunk ki, vízummal jöttünk az Egyesült Államokba. Kétéves lehettem, emlékszem a hajóútra. Anyám rosszul volt, hányingerrel küzdött az erős hullámzás miatt. Rajtam egy ilyen magyar, pántos mellény volt hosszú zsinórral, és magyarul hajtogattam, hogy úszni akarok menni. Hogy is mondják azt magyarul? „Menni úszni?” Anyám azt mondta, hogy nem mehetek be a vízbe, és odakötötte a zsinórt a korláthoz, nehogy beugorjak.

MN: Magyarországon sok túlélő sokáig nem osztotta meg a gyerekeivel, hogy min ment keresztül a holokauszt idején… Magyarországról elhurcolt édesanyja mikor mesélte el a szülése történetét?

LR: Az anyám nem titkolt semmit. Az apám nem nagyon mesélt, de az anyámnak fotómemóriája van, minden részlet beleégett az agyába. A fejem fölött sokszor beszéltek erről, de kisgyerekként, Kanadában, az 50-es években hogyan foghattam volna fel? Tinédzserként egyre jobban figyeltem, egyre több kérdésem volt, apránként állt össze a kép, mire rájöttem, mekkora jelentősége van ennek a történetnek.

MN: 1944-et írunk, háború van, üldözik a zsidókat. Véletlenül fogant?

LR: Nem tudom. A szüleim biztosan szerettek volna gyereket, különben miért házasodtak volna össze? Hogy végiggondolták-e a körülményeket vagy fiatalok voltak és bohók? Ki tudja? Egy házasságközvetítő hozta össze őket. Béla megkérte anyám kezét, és elhatározták, hogy összeházasodnak. Képtelenség volt, anyám családja ellenkezett is. De apámat nem abból a fából faragták, akinek meg lehetett volna mondani, hogy mit tegyen és mit ne. 1944 tavaszán tartották az esküvőt Magyarországon. Ha az ember szerelmes, azt gondolja, hogy mindez nem is itt történik, hanem valahol máshol. Pedig amikor anyám férjhez ment, a hajtókáján ott volt a Dávid-csillag. Nem hiszem, hogy fényes nászútjuk volt, hiszen a németek már Magyarországon voltak. 1944. június elejétől már nem is maradhattak együtt. Apámat a Kárpátokba vitték munkaszolgálatra, anyámat Auschwitzba deportálták. Kétszer került Mengele elé. Már az első alkalommal is állapotos volt, de nem látszott rajta. Így aztán Mengelének nem volt mit mérlegelnie. Anyám tudta, hogy Auschwitzban nem maradhat, mert akkor ott éri a vég, ezért jelentkezett, hogy elvigyék dolgozni. Amikor másodszor is Auschwitzba került, már a terhessége negyedik vagy ötödik hónapjában volt. Akkor is Mengele kérdezte ki. Szerinte az egyetlen létező magyarázat, hogy miért az élők sorába került, és nem a másikba, az a bróm, amit azért adtak a nőknek, hogy ne menstruáljanak, viszont felpuffadtak tőle. Így aztán nem tűnt ki a többi nő közül, nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint a többiek. Illetve tegnap mesélte valaki, aki ugyanott dolgozott, hogy odaadta a túlméretezett köpenyét anyámnak, hogy eltakarja a hasát.

MN: Honnan tudta az édesanyja, hogy titokban kell tartania a terhességet?

LR: Akkor már tudta, hogy megölnék. A vonatról leszállva látta, hogy egy német katona pluszélelmet kínál a terhes nőknek és a gyerekeknek. Anyámnak volt egy megérzése, és nem jelentkezett. Máig nem tudja, miért, azt mondja, mintha az anyja ott lett volna, hogy szóljon: ne fogadja el! Soha többé nem látták azokat, akik az élelemért jelentkeztek. Isten keze? Egy anya keze?

MN: Az édesanyjáról mikor tudták meg a nácik, hogy terhes?

LR: Két német katona jött a gyárba, ahol dolgozott, és azt kérdezték: „Hol van az a terhes zsidó disznó?” Azt mondták a nőknek, hogy ha nem árulják el, ki az, mindenkit lelőnek. Anyámnak nem volt választása, felemelte a kezét. A két SS-katona meg feltette egy Auschwitzba tartó személyvonatra. Ott ült a két katona között kopaszon, mint egy majom, szemben vele pedig egy német civil nő, elegáns ruhában. Megkérdezte az anyámat, hogy ki ő és mi ez az egész. Ő ránézett, és visszakérdezett, hogy tényleg nem tudja-e, mi folyik itt. Elmondta, hogy gyilkolják a zsidókat, és őt is épp Auschwitzba viszik, hogy megöljék. A nő nem hitt neki, azt gondolta, hogy őrült. Egy megállónál a két katona megtudta, hogy Auschwitzot bombatalálat érte, és egy Kaufering nevű táborba vitték anyámat.

MN: Itt találkozott a többi várandós nővel?

LR: Hat másik állapotos nő volt ott. Sírva ölelkeztek, pedig nem ismerték egymást. A legnagyobb kérdés, hogy hogyan kerülhetett ide ez a hét nő. Miért engedték a németek, hogy életben maradjanak? Ez a nagy kérdés. De nem tudom. Egy lehetséges válasz, hogy a németek már tudták, hogy elveszítik a háborút – 1944 decemberében járunk –, és talán azt gondolták, hogy ezzel megmutathatják: nem is olyan kegyetlenek, hiszen itt ez a tábor, és még gyerekek is születnek.

MN: Hogyan zajlott a szülés?

LR: Anyámnak rettenetesen nehéz szülése volt, mert a méhlepény nem jött ki magától. Annyira erősen vérzett, hogy majdnem belehalt. Volt ott egy orvos, Vadász doktor, aki azt mondta, muszáj kinyomnia anyámból a méhlepényt! Felmászott a hordágyra, és teljes testsúlyával – 30–40 kilót nyomhatott – ránehezedett anyámra, hogy valahogy kinyomja belőle és elálljon a vérzés. A születésem után elvitték egy úgynevezett kórházba, és a kocsi nagyon erősen rázkódott. Ez is segített, hogy meglazuljon a méhlepény, és végre kijöjjön. Hála Istennek elállt a vérzés. Az egyik csoda jött a másik után. Négy és fél kilóval születtem! Hogy születhet egy 4,5 kilós baba egy koncentrációs táborban, ahol nincs mit enni? Borscs leves volt, már ha annak lehet nevezni, és krumplihéj. Kék szemmel és szőke hajjal születtem. Mint egy igazi árja. Az apám fia vagyok, vagy német? Volt valami köze anyámhoz egy németnek? Ez a kérdés is felmerült.

MN: Az apja mikor látta először?

LR: Amikor a szüleimnek el kellett válniuk, megbeszélték, hogy aki túléli a háborút, hazautazik, hogy lássa, ki jött vissza. Amikor anyám hazaért, kérdezte, hogy hol a Béla, látta-e valaki. Apám meg jött szembe az utcán, rongyos cipőben. Anyám odaszaladt, „Nézd, Béla,
fiunk született!” Apám ránézett: „Megőrültél? Fiunk? Épphogy csak összeházasodtunk, mi folyik itt?” Ránézett a kék szemű, szőke gyerekre, és azt mondta: „Ez nem az enyém! Nem lehet az enyém!” De apámtól örököltem a fülemet. Ez mindkettőnknek elég bizonyíték volt arra, hogy az vagyok, aki vagyok.

MN: Később hogyan alakult a kapcsolata az édesanyjával?

LR: Én vagyok a „jutalomgyerek”. Van egy húgom meg egy öcsém, és anya ugyanúgy szeret mindannyiunkat, de azt hiszem, mégis különleges a kapcsolatunk. És ez érthető.

MN: Gondolja, hogy az ember születésének körülményei kihatnak az egész életére?

LR: Teljes mértékben. Másképp nézem a világot, másképp gondolkozom. A történetemben benne volt Isten keze, ez nem kérdéses. Vallásos zsidó vagyok. Mások talán azt mondanák, hogy mindez a véletlen műve. Én nem így gondolom, és anyám sem. Egyszer megkérdezték tőle, hogy hisz-e Istenben. Mire ő: „Persze! Kihoztam egy gyereket a pokolból.” Tehát természetes, hogy hiszek Istenben. És ebben az értelemben egy kicsit másként tekintek dolgokra. Az életszemléletem szerint az életünknek célja van. Az anyáménak és az enyémnek is. Talán az volt a cél, hogy anyám megszüljön engem a koncentrációs táborban? Nem tudom, de itt vagyok, és az a kötelességem, hogy elmeséljem a történetet. És hogy továbbvigyem anyám örökségét, átadjam a gyerekeimnek, az unokáimnak és a dédunokáimnak. Dachauban ma is látom, hogy egyre kevesebb a túlélő. Lehetséges, hogy a háború végén született hét csecsemő az utolsó valós, kézzelfogható, létező kapcsolódási pont a holokauszthoz. Úgyhogy ha belegondol… én sokat gondolkodtam ezen az elmúlt tíz évben, rám nézve ez rettentő nagy felelősség. Hatalmas súlya van annak az érzésnek, hogy én vagyok az utolsó kapocs. Miután meghalok, vége.

 

Az On The Spot: 9 hónap alatt a Föld körül különkiadása Leslie Rosenthal születéséről a holokauszt nemzetközi emléknapja előtt két nappal, január 25-én, 22.20-kor látható a Dunán.

szerző
S. Takács András (Dachau)
publikálva
2016/3. (01. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Betyárból kiskirály
A Toroczkai-birodalom – riport Ásotthalomról
A nagy begyűjtés
Mészáros Lőrinc és a tőzsde
Színházi melléklet
Máté Gábor, Kováts Adél, Kultúrbrigád
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény