Mosoly a Szigetről (Ibrahim Ferrer)

Film

Mögöttem egy lány orgazmikus sikolyokat hallat, valahányszor mélyen érintve érzi magát a színpadon álló nagypapa erotikus csípőmozdulataitól és simogató hangjától, előttem egy másik lány mutató- és hüvelykujjait összeérintve szívet formál a színpad irányába; ha fotóznék, ujjai közé komponálnám be a bácsit, aki emblematikus Kangol sapkájában és - egy kisebb kaliberű szórakoztatóiparoson menthetetlenül mulatságosan festő - fehér öltönyben, fekete ingben, fehér nyakkendőben ujjai köré csavarja őket. Meg nem is tudom, még hány ezer embert. Nem egyedül teszi, egy lenyűgözően lazán, mégis olajozott gépezetként dolgozó, húszfős nagyzenekar segíti, benne legalább tíz fúvós és négy ütős, a hozzá hasonlóan a Buena Vista Social Club világsikere óta ismert bőgős, Orlando Cachaito Lopez, egy háttérénekesnő, akinek az előtérbe indulva két tánclépés elég, hogy felvillanyozza a közönséget, és egy bámulatos, fiatal zongorista, akinek csak a klaviatúramintás nyakkendőjére és a családnevére emlékszem, valamilyen Fonseca, biztos hallunk még róla, tökéletesen pótolja a visszavonult Rubén Gonzálezt, leszámítva persze a leszámítandókat.
Mögöttem egy lány orgazmikus sikolyokat hallat, valahányszor mélyen érintve érzi magát a színpadon álló nagypapa erotikus csípőmozdulataitól és simogató hangjától, előttem egy másik lány mutató- és hüvelykujjait összeérintve szívet formál a színpad irányába; ha fotóznék, ujjai közé komponálnám be a bácsit, aki emblematikus Kangol sapkájában és - egy kisebb kaliberű szórakoztatóiparoson menthetetlenül mulatságosan festő - fehér öltönyben, fekete ingben, fehér nyakkendőben ujjai köré csavarja őket. Meg nem is tudom, még hány ezer embert. Nem egyedül teszi, egy lenyűgözően lazán, mégis olajozott gépezetként dolgozó, húszfős nagyzenekar segíti, benne legalább tíz fúvós és négy ütős, a hozzá hasonlóan a Buena Vista Social Club világsikere óta ismert bőgős, Orlando Cachaito Lopez, egy háttérénekesnő, akinek az előtérbe indulva két tánclépés elég, hogy felvillanyozza a közönséget, és egy bámulatos, fiatal zongorista, akinek csak a klaviatúramintás nyakkendőjére és a családnevére emlékszem, valamilyen Fonseca, biztos hallunk még róla, tökéletesen pótolja a visszavonult Rubén Gonzálezt, leszámítva persze a leszámítandókat.

Omara Portuondo és Orlando Cachaito Lopez után a Sziget Világzenei Színpadának harmadik BVSC-sztárja, Ibrahim Ferrer örök mosolya mellett kissé furán hat felesége mogorvasága, de hát ő Wim Wenders filmjében is ilyen arckifejezéssel tűnt fel, nem látni mögé, lehet, hogy ez csak a homlokzat. Még akkor sem enyhül meg, amikor az öltözőül szolgáló konténerben, a szendvicsekkel és nassolnivalóval megrakott asztal mellett, az interjúórából nekünk jutó tizenöt perc elején, a film egyik záró képsorára utalva azt kérdem Ibrahim Ferrertől, sikerült-e megvalósítania ott megfogalmazott vágyát: megmutatni az asszonynak New Yorkot, ahová ő maga `98-ban, 71 éves korában, a Carnegie Hall-beli koncert alkalmából jutott el először. Igen, sikerült. Kérdem, megváltoztatta-e a gondolkodását is a siker. Muszáj volt, hogy megváltoztassa, hatalmas kaland ez számára, nagyon élvezi, rengeteg emberrel megismerkedhetett, elbeszélgethetett, mint most is, velünk.

A hivatalos kommunikációnak azonban magától értetődően megvannak a korlátai, jó előre tudatták velem, hogy riporterként politikáról nem kérdezhetem - mondjuk nem is akartam, minek, bár a Hruscsov-sztorit szívesen meghallgattam volna eredetiben: a fROOTS angol világzenei magazin cikke szerint amikor a kubai rakétaválság idején, 1962-ben, Pacho Alonso zenekara, a Los Bucocos tagjaként Moszkvában játszottak, a koncert utáni vacsorán a pártfőtitkár megkérdezte tőle, tartott-e már a kezében tengeri sünt (a lap szerint a történet másik verziójában sündisznó szerepel, de a lényegen ez mit sem változtat), Ferrer azt felelte, természetesen nem, megszúrná a kezét, mire Hruscsov: "Ez Kuba." Hogy kerek legyen a történet, a zenészek csak a krízis elmúltával repülhettek haza Moszkvából. Ezután 35 évig nem hagyhatta el Kubát.

Ibrahim Ferrer több mint harminc éven át szerepelt a Los Bucocosban, ebben nincs semmi különös. Ám az már elképesztő, hogy ő, akit ma a szigetország első számú boleróénekeseként tisztel a világ, a Los Bucocosban nem énekelhetett bolerót, és mindvégig kórista maradt. "Egyetlen gazda sem szereti, ha egy alkalmazottja fölébe kerekedik - adja meg a kézenfekvő választ a mellőzés miértjére. - Érted, mire gondolok? Ez történt velem is. A zenekar vezetője volt a szólóénekes, nekem csak a kórusban jutott hely. Nem énekelhettem szólót, mert azt képzelte, hogy attól a pillanattól fogva az ellenségévé válok. Előfordult, hogy figyelmeztette a táncosokat, vigyázzanak velem." Noha elvileg átmehetett volna más együttesbe, akadt Kubában bőven, mégsem tette, mert meg kellett élni: ez volt a legmenőbb zenekar, itt keresett legtöbbet: "Minden peso számított, el kellett tartanom a családomat, nem volt mindegy, hányszor dolgozunk egy héten."

1994-ben Ibrahim Ferrernek elege lett, 67 évesen nyugdíjba vonult, pénzecskéjét mogyoróárusítással és cipőtisztítással egészítette ki. Ezt a nyugalmat zavarta meg 1996 márciusában az Afro Cuban All Stars vezetője, Juan d`Marcos González: a Buena Vista-projekt "tehetségkutatójaként" ő segített Havannában Ry Coodernek és a lemezt kiadó World Circuit producerének, Nick Goldnak, akik egy régi vágású boleróénekest kerestek. A fáma szerint még annyi időt sem hagytak az öregnek, hogy lezuhanyozzon, annyira várták a stúdióban. Amint megérkezett, Rubén González zongorakíséretére énekelni kezdte a Candelát - a többi zenetörténelem. Kérdem tőle, volt-e köztük, kubai muzsikusok és Ry Cooder között bármi megbeszélés, netán vita Cooder jellegzetes, csúsztatott gitárhangjairól, amelyek azelőtt nem léteztek a kubai zenében. "Nem, azt mondta, ő mindig nagyon szerette a hawaii gitárt, itt is ezt fogja játszani. Nem volt vita. De én nem is tartoztam a Buena Vista körébe, csak egy dalra hívtak."

Ebből aztán az egyik vitathatatlan kulcsszerep lett, majd logikus módon a rég megérdemelt szólókarrier. Első önálló albuma, a Buena Vista Social Club Presents Ibrahim Ferrer (1999) dalait Ry Cooder válogatta, aki a mostani Buenos Hermanos munkájában is részt vett. Részletekre nincs idő, szólnak, tegyem fel az utolsó kérdést. Maradok a múltnál: mi a legkedvesebb emléke a salsa királynőjének nevezett Celia Cruzról, aki most halt meg Amerikában, és a BVSC néhány hete elhunyt gitárosáról, Compay Segundóról. "Celiával egyszer találkoztam, 1953-ban, Santiago de Cubában, ugyanott énekelt a Sonora Matencerával, ahol én is a zenekarommal. Többet nem láttuk egymást. A Buena Vistából csak Rubén Gonzálezt és Eliades Ochoát (a másik gitárost - a szerk.) ismertem, Compay Segundót nem. A legkedvesebb emlékem róla az, hogy együtt énekelhettem vele a Chan Chant, és Grammy-díjat nyertünk."

Szőnyei Tamás

(Köszönet Kuster Katalinnak a tolmácsolásért)

Figyelmébe ajánljuk