Művészetnek néz ki

Artur Zmijewski képzőművész

  • Somlyódy Nóra
  • 2008. február 14.

Film

Süketnémakórust szervez egy templomba, testi fogyatékosoknak ép emberek végtagjait "kölcsönzi". Szereplőit megtervezett helyzetekbe veti, majd hátrébb húzódva rögzíti a kibontakozásukat. Radikális szolidaritás című kiállítása március 2-ig látható a Trafó Galériában.

Magyar Narancs: Hogyan közelíti meg, győzi meg a szereplőit arról, hogy részt vegyenek a filmjeiben?

Artur Zámijewski: Elmagyarázom nekik, mi fog történni, és ez miért érdekel engem, de nem tudom felmérni, mennyire értik meg. Nem hazudok túl sokat. Elmondom, hogy a végcél egy film lesz. Van, amikor aláírunk egy szerződést, ami az ő jogaikat és az én jogaimat is védi.

MN: Mindig fizet nekik?

AZ: Ha van pénzem. Ez az ő idejük, energiájuk, egyfajta munka. Ha nem fizetek nekik, tulajdonképpen megalázom őket. Felajánlok ötszáz vagy ezer eurót, és megkérdem, rendben van-e.

MN: Változtatott valaha a filmjein a szereplők kérésére?

AZ: Nem az a célom, hogy elégedettek legyenek. A saját elképzeléseimet követem, csinálom, ahogy gondolom.

MN: A legtöbb szereplője együttműködőnek tűnik a Trafóban látható filmeken, akár a süketnéma fiatalokra, akár a testi fogyatékosokra gondolok. A 80064 című filmben viszont azt látjuk, hogy egy auschwitzi túlélő karjára újratetoválja a rabszámot. Első látásra nem könnyű eldönteni, mennyire gyakorolt rá ön nyomást, és mennyire akarta ő maga is, noha sosem kérte volna. Kierőszakolta a beleegyezést?

AZ: Igen, de ezt be is mutatom. A tetoválószalonban találkoztam vele először. A lányával voltam kapcsolatban, ő győzte meg, hogy újratetováltassa a számot. Feladtam egy hirdetést, hogy egy auschwitzi túlélőről szeretnék dokumentumfilmet készíteni. Erre jelentkezett.

MN: Nem állítom, hogy értem. Hogy lehetett a lány partner abban, hogy a saját apját újból megbélyegezzék?

AZ: Szerintem azért, mert az apja auschwitzi története az élete fő elbeszélése volt. Túl sokszor ismételgette neki, ez volt az üzenete a lánya számára. A lány ennek áldozatává vált, valahogy megalázta őt ez a történet. Talán ez volt a megfelelő lehetőség, hogy változtasson a helyzeten, és ő alázza meg az apját. Emancipáció a bosszún keresztül.

MN: Az előzményeket nem ismerve ez egy érzékeny határhelyzetnek tűnik. A tetovált szám meghatározza őt, ami, ha kifakul, az azonosságtudatát ingatja meg. Nem tudni, hogy az ön által gyakorolt nyomástól szenved, vagy a vívódását látjuk az újrajátszott múltja felett.

AZ: Miért gondolja, hogy szenved? A nézők egy embert látnak, aki nem elég erős ahhoz, hogy ellenszegüljön. Megvédenék, ezért a film szerzőjét vádolják kegyetlenséggel. Ez az, ami félelmet kelt. Elég egy rövid vita egy lehetséges áldozattal ahhoz, hogy megalázzuk azt az embert? Ennyire gyengék lennénk? Persze lehet, hogy ő is szenved. De igazából mi, a nézők szenvedünk, ez számomra egyértelmű. Mert egy megalkuvó tettel szembesülünk. Volt, hogy vitáztam a nézőkkel. Azt mondták: nem szabad ezt tennie, ez nem művészet. Természetesen nem is az. Mindannyiunk közös függőségének tanúbizonysága.

MN: Úgy érti, hogy megint csak erőtlen volt ahhoz, hogy ellenszegüljön?

AZ: Valószínűleg. Hiszen könnyű lett volna nemet mondani. Hamis ez az ellenállás. Miért nem állt fel és ment ki? Már előtte fizettem neki, aláírta a papírt, belement. Ez egyfajta színjáték a részéről, amivel megőrzi az ellenállás látszatát. A megalkuvás a társadalom megkonstruálásának egyik fő szabálya. A holokauszt egyetemes tapasztalat, mindenki érintett volt benne, mindenki tudott róla. Az ellenállás számos példáját láttuk már hollywoodi filmekben. Ez egy társadalmi konstrukció - az ellenállás képzetét ápoljuk a moziban, hogy az életben aztán megalkuvók legyünk.

MN: Miért gondolja, hogy ez nem művészet?

AZ: Az ilyen típusú filmeket művészetnek tartják: művészetnek néz ki, művészetként működik. Pedig elsősorban társadalmi tapasztalat. Kockázatos tevékenység, ám a biztonságos társadalmi tér közepén űzzük. Ez a típusú művészet szörnyű tudást termel, ezért kényelmesebb művészetnek nevezni, mint olyan tudásként felfogni, ami a társadalom valódi képét teremtené meg. Túl közel van ahhoz, amit "valódinak" hívunk. Van, aki ezért nem tartja művészetnek, pedig az igazság az, hogy az embereknek úgy jobb, ha művészetként sorolják be.

MN: Az írásaiban a művészeket is hibáztatja azért, hogy a művészet ma nem elég radikális ahhoz, hogy ezt a tudást felmutassa. Miért?

AZ: Az a véleményem, hogy Lengyelországban a művészet ma nem elég radikális. Ez a piac hatása. Az emberek arról fantáziálnak, vajon mit akarhat tőlük a piac.

MN: Lengyelországban jelent valamit, ha ön Velencében, a Manifestán vagy a documentán állít ki?

AZ: A mainstream része vagyok. Visszaigazolja, hogy a látásmódom és ez a radikális nyelv elfogadott. Ez természetesen a művészet globalizációjának látható eredménye. De ettől még nem sokat változott a munkáim megítélése Lengyelországban. Például nagyon nem szeretik az "Õk" című filmemet, amiben négy eltérő politikai ideológiát képviselő csoportot eresztek össze, és arra kérem őket, hogy képeken keresztül fejezzék ki magukat. A kritikusok szerint ez egy nyilvánvaló, könnyen megjátszható konfliktus, amely nem kínál megoldást.

MN: Azért, mert egy pszichológiai tankönyvpélda? Tudjuk, hogy egy klinikai szituációban kitör az emberekből az agresszió, akár úgy is, hogy a békepártiak járnak benne élen?

AZ: Ez az egyik ok. A kritikusok üzenete az volt, hogy nem hozok létre új tudást.

MN: És mik voltak az ön ellenérvei?

AZ: Ez egy politikai vágy, amit a szereplők megosztanak másokkal. Máskülönben nincs lehetőségünk arra, hogy ennek a nyilvános térben kifejezést adjunk, természetesen a szavazócédulán kívül. Demonstrálunk az utcán, esetleg nem megyünk be dolgozni. De ezek az eszközök csak krízishelyzetekben kerülnek elő, a parlamenti választás is krízishelyzet. Szerintem a politikai kifejezés más módjaira is szükség van. Filmem javaslata az, hogy az emberek vegyenek részt a konfliktusokban, mert nem elég, hogy újságot vesznek, noha az is politikai állásfoglalás, hogy melyiket veszik meg. Az a demokratikus politizálás, amikor nemcsak a választott szakemberek politizálnak és uralják a politikai konfliktust.

MN: A film szereplői reflektáltak arra, amit tettek, miután minden romokban hevert? Hogy agresszióba torkollt az akció?

AZ: Látjuk a reflexiót, minden tettük reflexió. De nem agresszió. Ez párbeszéd, csak képeket használnak hozzá. Elfogadják a legfőbb demokratikus szabályt: ha nem értek veled egyet, meg akarom változtatni a szimbolikus identitásod. Ráírhatsz a képre, újraírhatod, elégetheted, kidobhatod - vagyis érv érv ellen, kollektív küzdelem, vélemény és ellenvélemény. Nem öltük meg egymást. A demokrácia fő szabályát szimbolikus szintre emelték, ami végső soron az anarchiától menti meg őket, az igazi erőszaktól. Diktatúrákban adott rend van, amit szigorúan óv az államapparátus - ha megzavarod, eltávolítanak, megölnek, letartóztatnak. Ez a különbség. Talán azért nehéz ez, mert azt tudjuk, hogy szavakkal hogyan fejezzük ki magunkat, de a képek használatát nem ismerjük. Nehéz megérteni, hogy ezek, ha nem is egyforma nyelvek, de egyenértékűek. Nem könnyű megóvni magunkat a képek hatalmától, nem vagyunk készek arra, hogy távol tartsuk magunkat a tudat alatti behatolásuktól. A képek ténylegesen fájdalmat vagy boldogságot közvetítenek, inkább, mint a szöveg. Erősebbek. Persze ez csak az én véleményem.

Figyelmébe ajánljuk