A Magyar Bankszövetség volt elnöke szerint Orbán Viktor legújabb adósmentő ötlete hosszú távon vágja haza annak a lehetőségét, hogy Magyarország végre növekedési pályára álljon.
Magyar Narancs: A bajba jutott devizahitelesek kapcsán újra és újra fölmerül, hogy kit terhel a felelősség. Önnek van erre válasza?
Felcsuti Péter: Természetesen morális oldalról is meg lehet, meg is kell közelíteni ezt a problémát, de azért ez könnyen tévútra visz. Erkölcsi alapon például azokat sem lehetne kihagyni a számításból, akik semmilyen szinten sem felelősek. Azokat, akik annak idején óvatosak voltak, és inkább a magas kamatozású forinthitelt, azaz a magasabb törlesztőrészleteket választották. Velük szemben sok devizahiteles éveken keresztül alacsonyabb összegeket törlesztett, most mégis az utóbbiakat mentik meg. Aztán ott van az állam, amely a bankokhoz hasonlóan nem ismerte fel a veszély mértékét. Szóval ez ingoványos talaj. Annyi biztosan kimondható, hogy a megoldásban mindhárom szereplőnek - adós, bank, állam - szerepet kell vállalnia. Ezen túlmenően viszont azt kell mérlegelni, hogy - nem figyelmen kívül hagyva a morális megfontolásokat - mi a legjobb az országnak. És lehetőleg nem rövid, hanem hosszú távban gondolkodva. Ha innen nézzük a hónapok óta zajló ötletparádét, akkor az embernek az az érzése, hogy ezek egyike sem tesz jót az országnak hosszú távon. Egyébként ha visszamegyünk a kályhához, az biztosan állítható, hogy a bajt két dolog egyidejű bekövetkezése okozta: az egyik a svájci frank árfolyamának az elszállása, ami lényegében külső ok, a másik pedig a magyarországi gazdasági válság.
MN: Milyen arányban okozták ezek a hitelek bedőlését?
FP: Bár ezt senki nem tudja empirikusan kimutatni, mert nem kutatták még annak a 100-200 ezer családnak a helyzetét, amelyet ez érint, én azt gyanítom, hogy a gazdasági válság okozta jövedelemkiesés nagyobb szerepet játszik ebben. A frankhitelesek többsége 5-7, esetleg tízmilliós hitelt vett fel. A törlesztőrészleteik mondjuk 40-50 ezer forintról fölmentek 70-80, 100 ezerre, ami önmagában is borzasztó nagy teher - de különösen akkor az, ha elveszítették az állásukat.
MN: Egy pillanatra álljunk meg a kutatásoknál...
FP: Nem hiszem, hogy lennének ilyenek, már csak a banktitok miatt sem.
MN: Közösen kidolgozott módszertan alapján minden bank egyénileg lekérdezhette volna az ügyfeleit, aztán az aggregált eredményeket összesíthették volna. Egy ilyen kutatási eredménnyel a bankok jóval hatékonyabb tárgyalópartnerei lehettek volna a kormányzatnak.
FP: Ez elég nehézkesnek tűnik, bár lehet, hogy csak nem gondoltak rá. Nem vitás, hogy rendkívül tanulságos lenne egy ilyen kutatás.
MN: Hogyan értékeli a legutóbbi kormányzati bejelentést, miszerint 180 forintos árfolyamon lehetne végtörleszteni a svájcifrank-alapú devizahiteleket, és ehhez forinthitel is felvehető?
FP: Ez megint egy sziporka, amiről a részletek ismerete nélkül csak annyi mondható el, hogy nyilván azoknak lesz jó, akiknek van pénzük, vagy akik hitelképesek. Akik számára azonban tényleg gond a megemelkedett törlesztőrészletek fizetése, akik a legnagyobb társadalmi problémát jelentik, azoknak vagy nincs pénzük, vagy nem hitelképesek, ezért valószínűleg nem tudnak tömegesen élni e lehetőséggel. Egy ilyen lépés arra viszont biztosan jó, hogy a bankok mérlegét tönkretegye, a forintot gyöngítse, az országcsődkockázatot megnövelje. Van azonban még valami, amit a kormány a gazdaságpolitikájában immár sorozatosan figyelmen kívül hagy: az ilyesfajta intézkedések másodlagos hatására gondolok, a befektetői légkör alakulására országhatáron belül és kívül. Ki akar egy olyan országban vállalkozni, ahol ennyire önkényesen, erőszakosan lehet belenyúlni a szerződéses viszonyokba, ilyen könnyedén, ellentmondást nem tűrve lehet felrúgni a piaci szabályokat és konvenciókat? Márpedig a gazdasági növekedés egyik, ha ugyan nem a legfontosabb előfeltétele a befektetői bizalom. Ennek a hiánya az egyik ok, ami miatt nincs ma Magyarországon beruházás, ami pedig - és nem a fogyasztás - a növekedés motorja kellene, hogy legyen. A másik ok nyilván a válság, de az egy nap el fog múlni. És akkor bár lehetne, nem lesz elég beruházás, mert a beruházók emlékezni fognak arra, ami most történik.
MN: Lehet, hogy épp olyan kevesen élnek majd ezzel a lehetőséggel, mint az augusztusban meghirdetett árfolyamrögzítéssel.
FP: Nyilván lesznek még, akik az árfolyamrögzítést választják, ami egyébként épp annyira alkalmatlan a probléma társadalmi szintű megoldására, mint a fix árfolyamon történő végtörlesztés. Biztos sok adós számára nyomasztó, kezelhetetlen a megnövekedett részletek fizetése, ezért a napi túléléshez bármilyen könnyítést igénybe kell vennie, függetlenül attól, hogy ez milyen új terhekkel jár a jövőben.
MN: Miért nehéz a frankalapú hitel végtörlesztéséhez forinthitelt felvenni?
FP: Azzal, hogy korlátozzák a bankok jelzáloghoz való hozzáférését, illetve folyamatosan beavatkoznak a szerződéses kapcsolatokba, lényegileg mindenkinek elveszett, de legalábbis súlyosan megromlott a hitelképessége. Hitelt senki nem ad 35 évre, ha az az ingatlanfedezet, amit felajánlanak neki nem fizetés esetén, nem hozzáférhető számára. Márpedig itt most ez a helyzet. (2015-ig csak szűk feltételekkel engedik az árverést, vagyis folyamatosan növekvő árverési kvóta van érvényben: egyrészt a bajba jutott lakáshitelesek szociális biztonsága érdekében, másrészt azért, hogy ne kerüljön egy időben a piacra a lakásállomány indokolatlanul magas hányada. - G. I.) A kérdés másik oldala, hogy a válság leértékelte az ingatlanokat, köztük azokat is, amikre hitelt vettek fel. A bankoknak ezen túlmenően elvben nincsenek hosszú lejáratú forrásai ilyen hitelek refinanszírozására, kivéve azt a három magyarországi bankot - OTP, FHB, UniCredit -, amelyek jelzáloglevelet bocsáthatnak ki. Ám a jelen körülmények között szerintem senki nem vesz hosszú lejáratú forintban denominált magyar jelzáloglevelet - devizában denomináltat sem -, ezért nehéz elképzelni, hogy ilyen forinthitelek nyújtására komoly volumenekben kerülhetne sor. Az ember azt gyanítja, hogy a mostani intézkedés nem is azzal az igénnyel született, hogy a kormány valódi megoldást találjon e súlyos problémára, hanem csak az volt a cél, hogy pillanatnyi politikai előnyöket szerezzen vele. Ám az ár, amit az országnak kell megfizetnie, túlságosan magas.
MN: Ha ez az ötlet elvetendő, akkor hogyan értékelte annak idején Surányi György azon fölvetését, hogy a devizahiteleket az ország devizatartalékainak terhére forintra váltsák át? Az ő javaslatában az állam állta volna azt a költséget, amit most a kormány a bankokra akar terhelni Orbán Viktor következő érvelésével: "Nem fogom hagyni, hogy a válság árát bárki is a magyarokra hárítsa át."
FP: Ezt a kijelentést kommentálni sem érdemes. Ami azonban a dolog érdemi részé illeti, Surányi tavaszi ötletével szemben én nem voltam annyira negatív, mint a szakma vagy a Magyar Nemzeti Bank. Kétségtelen, hogy akkor ez nagyon drágának tűnt, és a terhek nagy részét a jegybanknak kellett volna vállalnia, amely érthetően nem lelkesedett ezért. Talán más lett volna a helyzet, ha a kormány és az MNB között civilizált, együttműködő a viszony, de hát erről sem akkor nem volt, és most sincs szó. Hat hónappal később egy egészen új - sokkal kedvezőtlenebb - helyzetben nem vagyok arról meggyőződve, hogy nem lett volna jobb annak idején megcsinálni, amit Surányi javasolt. Ettől függetlenül én személy szerint egy bérlakás-konstrukciót részesítettem volna előnyben, amely automatikusan és kötelezően bérlakássá alakítja át a 90 napon túli lejárt hitellel rendelkezők ingatlanját. Ehhez is szükséges a svájci frank forintra váltása, de csak a lejárt hitelek vonatkozásában, ami az egyszeri terheket csökkentené, mivel elnyújtja a folyamatot. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy én nemcsak a terhek csökkentését tartom fontosnak, hanem a szerződések betartását, a jelzálog intézményének megőrzését is, mert ha ezek sérülnek, akkor sérül a piacgazdaság, sérülnek az ország esélyei a felzárkózásra. Természetesen egy ilyen konstrukció is feltételezi, hogy az érintettek - az állam, a bankok, az adósok - terheket vállalnak. A baj azonban az, hogy a kormány mozgástere beszűkült, mivel anyagi lehetőségei gyakorlatilag nullára csökkentek. Megszakította a kapcsolatot az IMF-fel, elköltötte a nyugdíjpénztári vagyont adócsökkentésre, hitelből Mol-részvényeket vásárolt, a devizatartalékot adósságcsökkentésre fordítja, márpedig erőforrások híján gondolkodni sem lehet rendszerszintű megoldásokon. Marad tehát a mostani ötletelés.
MN: És az állam most megpróbál minden terhet a bankokra hárítani.
FP: Durván korlátozva ezzel a piacgazdaság törvényeit. Ezek az intézkedések túlmutatnak önmagukon, nemcsak a jelzálogot, hanem a szerződéses viszonyt mint olyat is leértékelik. Nagyon rossz üzenete van ennek, főleg egy olyan országban, ahol a kapitalizmus és a piacgazdaság elfogadottsága amúgy is alacsony szintű.
MN: Miért nem lett a bérlakás-koncepcióból semmi sem?
FP: Egyrészt mert ehhez szükség lett volna állami közreműködésre. A Bajnai-kormány alatt született egy koncepció erről, ám az új kormány tudomásom szerint egyáltalán nem foglalkozott vele.
MN: Mintha a bankok sem siettek volna ezt az ötletet megvalósítani.
FP: Akkor még talán azt gondolták, hogy olcsóbban is meg lehet úszni a válságot. A jelen helyzet viszont nagyon elkeserítő. Az MNB közzétett egy tanulmányt, amely bemutatja, hogy amivel most a kormány próbálkozik, már több dél-amerikai országban megbukott.
MN: Reményt adhat-e a devizahiteleseknek Róna Péter azon meglátása, hogy ezek a hitelek hibás konstrukciók, mivel sem nem fix kamatozásúak, sem nem referenciakamathoz kötöttek? Róna azzal érvel, hogy - Európában egyedülálló módon - a bank kizárólagos joga a törlesztőrészlet kiszámítása, és az a szerződés alapján nem számítható ki.
FP: Ez a szómágia a devizaalapú hitelekről, amelyek hibás termékek lennének, teljesen értelmetlen. A bankok svájcifrank-hiteleket nyújtottak az ügyfeleiknek, amelyeket az ügyfelek svájcifrank-hitelszámláján tartanak nyilván. A hiteleket refinanszírozandó a bankok mérlegének forrásoldalán svájcifrank-betétek vannak vagy forintbetétek, amelyeket úgynevezett devizacsere, ún. swap megállapodásokkal a mérlegen kívül svájci frankra cserélnek. Ez gazdasági és számviteli értelemben egyenlő azzal, mintha svájcifrank-betétet helyezett volna el. A törlesztőrészletek kiszámítása képlet alapján történik, ami - szakember számára legalábbis - érthető. A szerződések pedig tartalmazzák azokat a kitételeket, amelyekből egyértelmű, hogy az ügyfél viseli a svájci frank árfolyamváltozásából adódó kockázatokat. Természetesen nem vagyok jogász, és egy hiszterizált légkörben bármi megfordulhat egy bíró fejében, de ez - Esterházyt parafrazeálva - csak fokozná a káoszt.
MN: A magáncsőd intézményének nem lenne értelme Magyarországon?
FP: A magáncsődnél az csak a dolog egyik része, hogy ha nem tudok fizetni, akkor a hitel egy részét elengedik, a többit pedig átütemezik. Ám a másik része az, hogy kirendelnek egy csődgondnokot, és ez az, ami sem a társadalomnak, sem a politikusoknak nem tetszik. ' ugyanis keményen beosztja Kovács úr havi jövedelmét, vagyis Kovács úr korántsem bánhat korlátlanul a saját pénzével. A magáncsőd intézménye 2008-2009 táján rajta volt a megvizsgálandó kérdések listáján, de hamar lekerült róla, mert nem volt semmilyen politikai támogatottsága.
MN: Van viszont társadalmi támogatottsága - legalábbis a közel háromszázezer devizahiteles háztartás körében - annak, hogy az árfolyamkockázatot közösen viselje a bank és az adós.
FP: Ez közgazdasági nonszensz. Az előzőekben beszéltem arról, hogy a bank hogyan refinanszírozza például az általa nyújtott svájcifrank-hiteleket - vagy bármilyen más hitelét. A dolog lényege, hogy a banknak a működése során többféle kockázatot kell vállalnia: ilyen az árfolyam-, a kamat-, a likviditás-, az ügyfél nemfizetéséből fakadó, vagy éppen a működési kockázat, például a csalás kockázata. Ezeket a banknak számszerűsíteni kell, és az így számított úgynevezett várható veszteséget - ami vagy bekövetkezik, vagy nem - a törvény (Basel II) által előírt mértékben tőkével kell fedeznie. Ezt a felügyelet folyamatosan, napi jelentések alapján ellenőrzi. Így működik a rendszer, mert a felügyeletnek védenie kell a betétesek pénzét és az ország pénzügyi-fizetési rendszerét. Márpedig mind a kettő a bankrendszer alapvető feladata. És persze a legelvetemültebb kereskedelmi bank sem vállalna olyan kockázatot, így olyan mértékű árfolyamkockázatot sem, amely akár a tőkéjének többszörösét kitevő veszteséget eredményezhetne. Azok, akik ilyesmikkel dobálóznak, alighanem a Lehman Brothers esetére gondolnak, ami azonban megtévesztő, mert a Lehman nem volt kereskedelmi bank, azaz nem gyűjtött lakossági betéteket, másrészt a kockázatok, amelyeket vállalt - és vele együtt vállalt sok más kereskedelmi bank is -, olyan komplikáltak voltak, hogy sem a bankok, sem a felügyelet nem értették őket igazán. Egy szimpla árfolyamkockázat azonban messze nem tartozik ebbe a körbe.
Madártávlat
Noha a bajba jutott hitelesek anyagi helyzetéről, fogyasztási szokásairól, fizetési hajlandóságának motivációiról keveset tudunk, néhány mutató azért akad a lakáshitelesekre vonatkozóan. A kormány számára a KSH adatai alapján készült jelentés szerint a devizahitelezés minden tizedik magyart érint. 1,9 millió fő, azaz 576 ezer család vett fel lakáshitelt, közel felük devizaalapon. A gyermekes családok több mint egynegyedének van lakáshitele, és a jelentés szerint a gyermekek száma egyenes arányban befolyásolja a fizetési képességet. A lakáshitelezésben érintett háztartások jövedelmi helyzete változatos, a legalacsonyabb jövedelmi szinttől a legmagasabb szintig minden típusú háztartásban közel azonos arányban fordul elő deviza-, illetve forintalapú jelzáloghitel. A legnehezebb helyzetben az a 72 ezer háztartás van, amelyben minden családtag vagy munkanélküli, vagy inaktív.
