Parádé az égbolton: szuper holdfogyatkozás lesz pénteken

A Mars akkorának fog látszani a távcsőben, mint a Hold (távcső nélkül). Ha ez megemlékezés lenne, akkor pont egy hetet késik, mert múlt pénteken volt 49 éve, hogy Armstrong és Aldrin landoltak a Nyugalom tengerén a Holdon.

Ezt a „szuper holdfogyatkozást” a csillagász barátaim froclizása kedvéért írom. Utálják a szuper-, vér- és kék holdat. No meg ez a „Mars akkora lesz…” sztori is majd’ minden évben előjön nekik. Micsoda felfordulás volt január 30-án is, amikor ilyen címekkel jelentek meg a hírek: „Egyszerre lesz szuperhold, vérhold, kék hold és holdfogyatkozás”.

Én megértőbb vagyok. Ha nem klikkelnek az emberek, biztos nem olvassák el a csillagászati cikket.

Legalább el lehet magyarázni, hogy a Hold nem egészen körpályán kering a Föld körül, hanem egy olyan ellipszisen, amelynek földközeli pontja 40 ezer kilométerrel, azaz tíz százalékkal közelebb van hozzánk, mint a 405 700 kilométeres távolpontja. Minden keringés, azaz 29,5 nap alatt tehát egyszer földközelben van a Hold, egyszer meg földtávolban.

Ha éppen akkor van földközelben, amikor egyben telihold is van – na, az a szuperhold.

Valójában nem igazán különleges, mert alig tűnik nagyobbnak. A gravitációs hatása sem különleges, mert az meg nem attól függ, hogy éppen teljesen meg van-e világítva a felénk eső oldala vagy sem. A 29,5 napos periódusban jelentkező távolságváltozás okoz némi különbséget mondjuk az árapály nagyságában, de a mi biológiánkra nemigen hat.

A vér- meg kék hold az házi feladat. A szupert azért emeltem ki, mert – valami olyasmi lesz most a Marssal. De éppen nem a Holddal, és ez jó nekünk!

Most a telihold pont akkor következik be, amikor a Hold a legtávolabbi pontján van. Tehát ez ellentétben a szuperholddal, most egy… hm… izé… mikrohold (mit kapok ezért!?!?). Mindenesetre a Hold távolabb van tőlünk, ott a Föld árnyékkúpja már szélesebb, tehát hosszabb időt tölt majd rajta áthaladva.

Ha minden igaz, ebben az évszázadban ez a leghosszabb ideig tartó teljes holdfogyatkozás. Hát bocsi, de ez szuper!

A Marssal épp fordítva vagyunk. Ez a Föld után következő bolygó. Amikor az éjszakai égbolton látjuk, akkor egy oldalon vagyunk a Naphoz viszonyítva, csak az távolabb van. Ha a bolygópályáknak pont azon a pontján találkozunk, amikor a két pálya a legközelebb van egymáshoz, akkor tűnik a Mars tőlünk a legnagyobbnak. 2003 óta nem volt ilyen közel hozzánk a Mars, és 2035-ig nem lesz megint. Ráadásul ez most majdnem pontosan egybeesik azzal, hogy a Nap pont mögöttünk van, azaz éppen telimars van.

Jó fényes!

Valamikor 2003-ban indult útjára a hír, miszerint a Mars olyan közel lesz hozzánk, hogy akkorának fog látszani, mint a Hold. Néhány weboldalon most is olvashatók a szitkozódó hozzászólások a csalódott érdeklődőktől. Úgy tűnik, hogy egy az akkori Mars-közelségről szóló hírt olvastak felszínesen az emberek és a szenzációkra vadászó újságírók:

„A találkozó augusztus 27-én fog tetőzni, amikor a Mars 55 763 108 kilométerre fogja megközelíteni a Földet, és a Hold után a legfényesebb objektum lesz az égbolton. A fényessége -2.9 magnitúdó lesz és 25,11 ívmásodperc lesz a látszólagos átmérője. Egy közepes 75-szörös nagyítású távcsőben a Mars akkorának fog látszani, mint szabad szemmel a Hold. Könnyen ki lehet majd szúrni.”

Akárhogy csűrjük-csavarjuk, a Mars egy pötty az égbolton, a Hold meg egy szép nagy sajtkarika. Péntek este a kettő egymás közelében azért igen látványos lesz. A Hold ráadásul szinte el is fog tűnni egy rövid időre.

Engem az év ebben a szakában amúgy is mindig izgalommal tölt el a Hold. Július huszadikán sose felejtek el azon elgondolkodni, hogy gyerekkoromban, 1969-ben ezen a napon lépett a Hold felszínére először ember. No azóta se sokan, ha jól számolom tizenketten, hat Apollo-misszió leszálló legénysége – lévén, hogy a 13-as landolás nélkül küszködött azon, hogy épségben visszatérjen. Apollo–11, 12, 14, 15, 16, 17. Mindezt 1969 júliusa és 1972 decembere között.

Mint máskor, most is újból megnéztem a Tom Hanks által narrált A végtelen szerelmesei – Az Apolló-program című 1998-as filmsorozat hatodik részét az első holdra szállásról. És ilyenkor mindig elmélkedem az igen elterjedt összeesküvés-elméleten, amely szerint a holdra szállás csak trükk lett volna, megtévesztő film, amit egy évvel a 2001 Űrodüsszeia megalkotása után állítólag maga Stanley Kubrick rendezett.

Fotó: Hraskó Gábor, Szkopje

A holdraszállás-tagadás szerintem a laposföld-hithez hasonló szintű összeesküvés-elmélet, bár a második tán nagyobb, mert persze az elsőt is magába foglalja. Éppen ezért sokan azt mondják, hogy foglalkozni se szabad vele. De hát az amerikaiak ötöde és a magyarok nem elhanyagolható része hisz ebben az összeesküvés-elméletben!

Én szívesen beszélgetek olyan emberekkel, akik beleestek ebbe a csapdába. Örömmel megtárgyalom velük az ilyen-olyan bizonyítékaikat, mert ez nagyon jó lehetőséget ad többféle tudományos, technológiai kérdés, ismeret megvitatására. A legtöbb felvetett kérdésre – miért nem látszanak a felvételen a csillagok, miért nem koromfeketék az árnyékok, miért nem párhuzamosak az árnyékok, miért olyanok a jelek a fényképeken – tulajdonképpen egyszerű a válasz, de némelyik engem is elgondolkodtat. Mármint olyan értelemben, hogy pontosan mi is a magyarázat? Ilyen volt nem is rég az a felvetés, hogy ha a földi indításkor egy hatalmas, 3000 tonnás Saturn–V rakéta kellett – ami mellett még a mostani Space-X Falcon Heavy is csak kistestvérnek tűnik –, akkor hogyan lehetséges, hogy egy négy és fél tonnás holdkomp képes volt felszállni a Holdról.

Jó, a gravitáció csak hatoda a Holdénak, de akkor is, mi magyarázza a majdnem ezerszeres különbséget?

Nem vágok bele a szükséges fizikába és matematikába, de kijön! Én magam egyébként máshogy ellenőrizném le. Az Orbiter űrhajó-szimulációs programban valaki már meg is csinálta. A nem is olyan könnyen az internetről előtúrt NASA-információk alapján rekonstruálta a felszállás pontos tervét, a hajtómű működtetésének időbeosztását, a dőlésszögeket és egy szimulált holdkomppal el is végezte a felszállást és a csatlakozást a Hold körül keringő egységgel. Az Orbiter egy piszok jó szimulátor – én is használom –, amihez nem árt megérteni az égi mechanika főbb szabályait. Ha azzal sikerül, akkor vagy tényleg működik a dolog – úgy, ahogy egyébként persze a matematikai levezetésből is kijön –, vagy pont úgy hackelte meg az Orbiter-programot a háttérhatalom, hogy mindenütt a fizika törvényeit szimulálja rendesen, kivéve a szimulált Holdon.

Ilyenkor azért meg szoktam nézni az egyik legismertebb holdraszállás-tagadó, Bart Sibrel és a másodikként a Holdra lépő – még ma is élő, 88 éves – Buzz Aldrin tizenhat évvel ezelőtti konfrontációjáról szóló videót:

Sibrel egy Bibliával üldözte a hetvenéves űrhajóst, és követelte, esküdjön meg a Bibliára, hogy járt a Holdon. Közben gyávának, hazugnak és tolvajnak nevezte. Aldrin végül egy jobb horoggal rendezte le a vitát. A rendezés módját később a bíróság érvényesnek ítélte meg, Aldrin nem kapott büntetést.

Szóval így készülök a pénteki égi show-ra. Nézzük a keleti égbolton felkelő, már a félárnyékba kúszó, vörösödő, majd lassan elfogyó Holdat, és az alatta virító, „szuperközeli” fényes pöttyöt, a vörös Marsot, amelyről alig három éve sikerült kimenteni az ott rekedt Matt Damont.